Limonádét és szezámmagos zsemlét próbál eladni egy kisfiú a forró napon a járókelőknek, akik még nem is tudják, ezúttal kitől vásároltak. A hatvanas évek elején járunk Isztambulban, ahol a kis Erdogan zsebpénzt próbál gyűjteni. Nagyratörő álmai vannak, így az imam hatip iskola elvégzése után – e középiskolákban képezték az imámokat Kemal Atatürk reformjai előtt – a Marmara Egyetemen folytatja tanulmányait, közgazdasági és üzleti ismereteket hallgat. De focistaként is kipróbálja magát, nem is akárhogy: a Kasimpasa labdarúgócsapat le is igazolta.
Ám a politika egyre inkább elvonta figyelmét a labdáról, így harmincévesen Isztambul kozmopolita Beyoglu negyedének polgármestere lett. Politikai pályáját ekkor az iszlamista Jólét Pártjában egyengette, amely 1991-ben átlépte a parlamenti küszöböt. Erdogan parlamenti képviselő lett, azonban a voksolási rendszer sajátosságai miatt a török választási bizottság visszavonta kinevezését. A sikerre mégsem kellett sokat várnia, 1994-ben megválasztották Isztambul főpolgármesterének.
Szépséghibák persze már ekkor is akadtak. Erdogan 1997 decemberében nyilvános szereplésen a nacionalista költő, Ziya Gökalp egyik ismert verséből idézett: „A mecsetek a laktanyáink, a kupolák a sisakjaink, a minaretek a bajonettjeink, a hívek a katonáink”. Szavalói tehetségét egy török bíróság tíz hónap fogházzal jutalmazta, az ítélet szerint Erdogan vallási gyűlöletet szított. De más problémák is jelentkeztek. A Jólét Pártját betiltották – arra hivatkoztak, hogy veszélyezteti a török állam szekuláris jellegét. Emiatt Erdoganék ismét pártot alapítottak, új néven, az Igazság és Fejlődés Pártját (AKP). A tömörülés 2002-ben meg is nyerte a parlamenti választásokat.
Az akadályok viszont csak nem akartak elhárulni Erdogan elől: a török alkotmányban az áll, csakis parlamenti képviselő lehetett miniszterelnök, büntetett előéletűek pedig nem indulhattak a választáson. Egy apró jogi csavarral azonban sikerült megoldani ezt a problémát, így 2003-tól Erdogan már beülhetett Törökország miniszterelnöki székébe. A kezdeti évek óriási sikerekkel jártak, így külföldön nem fukarkodtak a dicséretekkel. A Time magazin Erdogant egyenesen hídépítőnek nevezte, a Politico Europe elődje pedig „az év európaija” címet adományozta neki. Azzal már kevésbé törődtek, hogy a török politikus lassan sajátos kultuszt épített ki maga körül. Ennek első állomásaként 2006-ban Rizében megnyitotta kapuit a Recep Tayyip Erdogan Egyetem. Miután pedig 2014-ben elnökké választották, az országban egyre gyakrabban alkalmazták a török büntető törvénykönyv 299. cikkelyét, amelynek értelmében négyévnyi szabadságvesztéssel sújthatják azokat, akik megsértik az elnököt. A politikus napjainkra már több ezer rágalmazási és becsületsértési pert indított magánszemélyek és újságírók ellen.
A kormánykritikus lapok sem jártak jobban, ám a legnehezebb sors a politikai ellenfeleknek jutott. A 2016-os törökországi katonai puccskísérlet után több tízezer embert vettek őrizetbe, függesztettek fel vagy menesztettek állásából. Jellemző, hogy Erdogan – akit hívei csak Szultánnak becéznek – még a halálbüntetés visszahozását is kilátásba helyezte, természetesen a népakaratra hivatkozva. A csaknem teljhatalommal felérő elnöki rendszer előtt a múlt évi népszavazás nyitotta meg az utat. Miután azonban a mostanii előre hozott török elnökválasztáson Erdogan megszerezte a szavazatok abszolút többségét, immár végképp elhárult minden akadály, hogy a politikus kezében még az eddiginél is nagyobb hatalom összpontosuljon. Az életmű beérett. A Szultán most tényleg szultán lett.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 7. számában jelent meg, 2018. június 29-én. Hetilapunkat keresse az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon! Hozzászólna? Várjuk Facebook-oldalunkon.
