Elhallgattak a fegyverek Hegyi-Karabahban. Moszkva egyengette az utat a megállapodásig, amely rögzíti Örményország vereségét és Azerbajdzsán győzelmét. A konfliktus mostani fellángolása azonban túlmutat e két kaukázusi nép történelmi szembenállásán. Visszatért ugyanis a térségbe a neooszmán álmokat kergető Törökország, amelynek regionális ambícióival Oroszországnak is számolnia kellett. S egyre inkább kell majd a jövőben is.
Bakuban örömtüzek gyúltak, Jerevánban pedig a düh és a csalódottság vitte az utcára az embereket. Moszkvában és Ankarában eközben azt értékelték, hogy kihoztak-e mindent a 44 napig tartó hegyi-karabahi háborúból. Természetesen a törökök számára fontos volt azeri testvéreik sikere, míg az oroszoknak egyaránt figyelniük kellett stratégiai szövetségesük, Örményország megmentésére és a Bakuhoz fűződő egyre virágzóbb kapcsolatok megőrzésére. E két hatalom azonban elsősorban egymásra figyel. Moszkva hagyományos régióbeli befolyásának megőrzését szem előtt tartva, míg Ankara a türk világba végleg visszatérve akart ebből a befolyásból lecsípni annyit, amennyit csak lehet.
Recep Tayyip Erdogan azonban már nemcsak a türk világ vezetője akar lenni. Mindent megtesz azért, hogy az egész iszlám világban növelje a presztízsét és megerősítse a pozícióit. E törekvések részben egybeesnek, ám a franciaországi merényletek után Emmanuel Macronnak szóló üzenetei már e második célt, a muszlimok melletti kiállást szolgálták. A török elnök egyre nagyobb ambícióit látványosan aktív külpolitikával kíséri. Szíria kapcsán még mondhattuk, hogy szomszédos országként a konfliktusból nem maradhatott ki, és a török érdekeket meg kellett védenie. Mindezt azonban időnként még a nagyhatalmakat is megizzasztva tette. Erdoganra figyelnie kellett Washingtonnak és Moszkvának is. Ugyanígy helyet követelt a nagyok asztalánál Líbiában, ahol Putyinnal lényegében proxyháborút folytat. De beletenyerelt nemcsak a görögök, hanem más államok érdekeibe a vitatott földközi-tengeri gázmezők ügyében, legutóbb pedig az egyedül Ankara által elismert Észak-ciprusi Török Köztársaságba látogatva követelt a szigeten kétállami megoldást. De Karabah sem lobbant volna lángra, ha Erdogan nem áll ott Baku mögött, és nem bátorítja Ilham Aliyev elnököt a revansra.
Erdogan nem óvatoskodik. Ha kell, lelő Szíriában egy orosz vadászgépet, majd lehülyézi a francia elnököt, a földközi-tengeri gázmezők kapcsán pedig mindenkinek megüzeni, hogy nem fogja eltűrni a diplomáciai játszmákat. Nem volt szívbajos a karabahi konfliktus ügyében sem. Megmondta, hogy a kérdést erővel akarja lerendezni, és nyíltan támogatta „azeri testvéreit”. Aligha rajta múlt, hogy az azerbajdzsáni csapatok megálltak Susa elfoglalása után, és nem indultak rohamra Sztepanakert ellen. Erdogan Moszkvának is az értésére adta az érdekeit, és ki is harcolt legalább egy korlátozott szerepet a békefenntartásban.
A megállapodásig izgalmas diplomáciai játszmát vívott Moszkva és Ankara. Ennek fényében kell vizsgálni Moszkva óvatosságát is. Szergej Lavrovnak minden tapasztalatára szüksége volt ahhoz, hogy különösebb hangzavar nélkül valóban mindenki megkaphassa, amit szeretne. Még a háborúban elbukó Örményország is, hiszen Moszkva közbelépése a teljes vereségtől kímélte meg.
Az orosz visszafogottságot eleve magyarázta, hogy Moszkva idáig Amerikával, a NATO-val, az Európai Unióval meccselt, most pedig Törökországgal kellett megmérkőznie, amely egyszerre vetélytárs és szövetséges. Nem utolsó szempont Moszkva olvasatában az sem, hogy Ankara méltán tekinthető a NATO trójai falovának. De Moszkvát nem igazán zavarta az egyoldalú lépésekkel, kétoldalú alkukkal leírható török „reálpolitika” sem. Sőt! Erdogan keménysége számukra elfogadható, mert nem értékek, hanem érdekek vezérlik, ráadásul nemcsak Moszkva, hanem a Nyugat felé is üt. Putyin azt is megértette, hogy az Amerikával vagy az Európai Unióval szembeni török karcosság nem jelenti automatikusan az orosz érdekek elfogadását. A Kreml tisztában van vele, hogy a Kaukázusban vagy Közép-Ázsiában Törökországgal, mint versenytárssal kell számolnia, ugyanakkor számíthat Ankarára a Nyugattal szembeni globális játszmában.
A karabahi háború és az árnyékában zajló rendezési folyamat is megmutatta tehát, hogy az átalakuló világrendben semmi nem fehér és fekete. A mostani fegyvernyugvás ellenére a Kaukázus is a fi gyelem középpontjában marad. No, nem azért, mintha a Nyugatot annyira érdekelné ez a régió, az orosz–török versenyfutásnak azonban már globális vetülete is van.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/47. számában jelent meg november 20-án.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában! És hogy mit talál még a 2020/47. számban? Itt megnézheti!
