A jogállamisági vitának már számos értelmezése született, próbálkozzunk meg még eggyel. Az uniós vezetők közül tulajdonképpen mindenki azt mondta, hogy elégedett az elfogadott jogszabállyal, de azért ennek két olvasata van. A magyar-lengyel pároson kívül a többiek azért voltak boldogok, mert elhárult a költségvetési vétófenyegetés, Budapest és Varsó már nem blokkolja az egymilliárd eurós hétéves költségvetést és a 750 milliárd eurós újjáépítési alapot.
A lengyel miniszterelnök is elégedettnek tűnt, de ez semmi ahhoz képest, ahogy Orbán Viktor és a kormány tagjai, az őket feltétel nélkül támogató megmondóemberek és a különböző sajtótermékek méltatták a kompromisszumot. Vegyük azonban végig az elmúlt fél év fejleményeinek tükrében, hogy mit sikerült elérnie a két kormánynak.
Amikor a júliusi állam- és kormányfői csúcstalálkozó előtt világossá vált, hogy a tagállamok többsége és az uniós intézmények szerint is az volna jó, ha a közösségi pénzt és a jogállami keretek betartását összekötnék, akkor a magyar miniszterelnök hallani sem akart róla. Kijelentette, hogy ebbe nem fog belemenni és hasonló állásponton voltak a lengyelek is.
Azután ezt mégsem lehetett megúszni, bekerült a szövegbe, hogy a jogállamisági és az uniós források védelem egyaránt fontos. Először azt mondta a magyar miniszterelnök, hogy ez nincs is a szövegben, aztán amikor kénytelen volt szembesülni a valósággal, akkor óvatosan, a háttértárgyalásokon elkezdett költségvetési vétóval fenyegetni a magyar delegáció. Ezzel párhuzamosan egyre erősebb lett az a kommunikáció, hogy az uniós forrásokat nyilván meg kell védeni, és szabály kell arra, hogy ne sérüljenek az EU pénzügyi érdekei. Ekkor az volt a magyar álláspont, hogy rendben, de akkor körbe kell írni, hogy konkrétan milyen cselekedetekre vonatkozik ez. Azután még mielőtt ebben a vitában elmélyültünk volna, a német elnökség és az Európai Parlament közötti egyeztetésen a parlament álláspontja kerekedett felül. Ennek értelmében a jogállamiság egy sokkal tágabb keretet kapott, vagyis minden olyan jogsértés összekapcsolható uniós pénzügyi szankciókkal, amelynek köze van az EU pénzügyi érdekeihez. A pénzhez pedig eléggé sok mindennek köze van. És innentől már csak a vizsgálatot lefolytató Európai Bizottság kreativitásán múlik, hogy milyen kapcsolatot teremt jogsértés és pénz között.
Ez volt az a pillanat, amikor a magyar-lengyel páros bejelentette a vétó lehetőségét. Mondván, ehhez joguk van, ami tény. Más kérdés, hogy mivel a jogállamisági feltételrendszert nem tudták vétózni, mert ott elég a minősített többség, a pénzek befagyasztásával fenyegetőztek. Kijelentve egyúttal, hogy magával az uniós költségvetéssel és a helyreállítási alappal nincs gondjuk. Ez a vétófenyegetést hívták aztán Európa-szerte teljes joggal zsarolásnak.
Követelései is voltak a két kormánynak, amelyekből semmi sem valósult meg. Az egyik ilyen feltétel az volt, hogy a szankcionálási folyamatot az Európai Bíróság előtt lehessen megtámadni. Ez elbukott, maradt helyette az, hogy az egész jogszabály semmissé tétele érdekében pert indíthatnak az érintett tagállamok. Ez azért sem eredmény, mert ez mindentől függetlenül megilleti a kormányokat, akárcsak a vétó. A másik cél az lett volna, hogy a tagállamok tanácsában minden büntetőintézkedésről egyhangú szavazást kell tartani. Ebből annyi maradt, hogy ha valakinek gondja van az eljárással, akkor a tanács elé viheti, amely „megpróbál közös álláspontot kialakítani”: Hát, ez nem ugyanaz és lényegében semmilyen módon nem befolyásolja a folyamatot.
A végső érv pedig az volt, hogy időt nyer Magyarország és Lengyelország, mert amíg nincs bírósági ítélet, addig nem lehet alkalmazni a jogszabályt. Ez pedig akár két évig is eltarthat. Nos, ez sem teljesen igaz.
A rendelet január 1-jétől érvényes lesz. A büntetőintézkedésekkel valóban megvárják a bírósági ítéletet. De, ahogy Ursula von der Leyen, az Európai Bizottság elnöke pénteken elmondta, attól még vizsgálni fogják a pénzek felhasználását. Büntetni pedig csak akkor fognak, ha a bíróság az uniós joggal összeférhetőnek mondja ki a jogszabályt. Addigra azonban már kész dossziék lesznek, amelyeket csak le kell emelni a polcról és be kell árazni – feltéve természetesen, ha bármiféle jogállamisági gubanc lenne. Hogy ez mikor következik be, mikor lesz bírói ítélet, azt nehéz megmondani. Különféle eljárások léteznek, különféle határidőkkel. Maradjunk annyiban, hogy a kereset benyújtásától számítva (amelyet a rendelet életbe lépésétől számított két hónapon belül lehet megtenni) négy és 24 hónap közötti idővel lehet számolni.
Fontos azt is megjegyezni, hogy ugyan a magyar és a lengyel kormánynak nagyon komoly érdemei vannak abban, hogy egy ilyen törvény elkészült, az EU-s vezetőknek az már nem sokat számít, hogy lehetőleg még a 2022-es választások előtt büntessék meg Orbánt. Ezt leginkább a magyar ellenzék szeretné, akik, ha kormányváltást akarnak, akkor leginkább arra kell törekedniük, hogy választható alternatívát mutassanak fel. Ez viszont már az ő problémájuk, amit nekik kell megoldani.
