Donald Trump elnök a napokban olyan kijelentést tett, amely még az ő politikai kommunikációjához szokott hírolvasót is meglepheti. Bejelentette: ha a republikánusok a november 3-i félidős választásokon megtartják a Kongresszus mindkét házát, minden felnőtt amerikai állampolgár 5000 dolláros „Trump-osztalékot” kap. Egyetlen feltételt említett: a pénzt az Egyesült Államokban kell elkölteni.
Első hallásra ez veszélyesen közel áll ahhoz a mondathoz, hogy „szavazz a republikánusokra, és kapsz ötezer dollárt”. Csakhogy jogilag éppen ez a néhány szónyi különbség a lényeg, és talán politikailag is.
Miért ennyire fontos a félidős választás?
Az Egyesült Államok Kongresszusa két kamarából áll. A 435 tagú Képviselőház valamennyi tagjának mandátuma két évre szól, vagyis minden páros év novemberében az egész alsóházat újraválasztják. A Szenátus tagjai ezzel szemben hat évre kapnak mandátumot, a száz szenátori helyet három osztályba sorolják, és kétévente nagyjából a mandátumok egyharmadáról döntenek. Ez azt jelenti, hogy egy négyéves elnöki ciklus közepén szükségképpen sor kerül egy kongresszusi választásra. Innen ered a „midterm”, vagyis félidős választás elnevezés is.
A novemberi választás különösen fontos Trump számára. A republikánusok jelenleg mindkét kamarát ellenőrzik, a Képviselőházban azonban rendkívül szűk a többségük. A demokratáknak ezért mindössze néhány mandátumot kell megszerezniük ahhoz, hogy visszahódítsák az alsóházat, és a jelenlegi előrejelzések szerint erre komoly esélyük van. A Szenátusban a republikánusok helyzete kedvezőbb. A demokratáknak ott nettó négy mandátum megszerzésére lenne szükségük az önálló többséghez. Egy 50–50-es Szenátus ugyanis továbbra is republikánus ellenőrzést jelentene, mert szavazategyenlőség esetén JD Vance alelnök adhatja le a döntő voksot. (Az amerikai alkotmány szerint a Szenátus elnöke a mindenkori alelnök, de szavazati joga csak szavazategyenlőség esetén van.)
Ha a demokraták megszerzik akár csak a Képviselőházat, Trump nem válik a szó szoros értelmében „béna kacsává”, de megosztott kormányzás jön létre. Ez nagyon komolyan megnehezítené törvényhozási programjának végrehajtását, hiszen a legfontosabb döntésekhez, különösen a költségvetési kérdésekhez, szüksége van a Kongresszus támogatására. Egy demokrata többségű Képviselőház ráadásul jelentős ellenőrzési és vizsgálati jogosítványokhoz is jutna. Ebben a helyzetben hangzott el az ötezer dolláros ígéret.
„Ha a republikánusok nyernek, önök is nyernek”
Trump szeptember 9-én Dallasban jelentette be tervét. Lényegében azt mondta: ha a republikánusok megnyerik a Képviselőházat és a Szenátust, gazdasági sikereik eredményeként minden felnőtt amerikai állampolgárnak 5000 dolláros osztalékot fizet. A konstrukciót egy sikeres vállalat részvényeseinek járó kifizetéshez hasonlította. A gazdasági sikerre való hivatkozás azonban önmagában politikai állítás: az amerikai gazdaság valóban növekszik, a munkanélküliség alacsony, ugyanakkor a GDP növekedése lassult, az infláció pedig továbbra is számottevő.
A bejelentésnek azonban egyelőre inkább politikai, mint gazdaságpolitikai tartalma van. Trump nem mondta meg pontosan, honnan lenne rá pénz, hogyan történne a kifizetés, mikor kapnák meg az emberek, és milyen jogszabály alapján valósítanák meg.
Pedig nem aprópénzről beszélünk. Ha nagyjából 270 millió felnőtt amerikaival számolunk, a program költsége mintegy 1,35 billió dollár lenne. Összehasonlításként ez a magyar GDP nagyjából ötszöröse, de még az Egyesült Államokban is számottevő, hiszen az éves GDP majdnem öt százalékáról beszélünk. Így ez a 1350 milliárd dollár olyan nagyságrendű szövetségi kiadás, amelyet nem lehet egyszerűen egy elnöki döntéssel előteremteni, s erre forrás jelenleg nincs is a költségvetésben, tehát vagy jelentős átcsoportosítással, vagy az amúgy is növekvő infláció tovább dagasztásával lehetne előteremteni.
Az 5000 dollár ráadásul politikailag rendkívül jól megválasztott összeg. Nem néhány tíz vagy száz dollárról van szó, amely észrevétlenül eltűnik egy család havi kiadásai között, hanem sok alacsonyabb és közepes jövedelmű amerikai számára nagyon komoly pénzről. Éppen ezért az ígéret könnyen lefordítható egyetlen mondatra: ha a republikánusok maradnak, pénzt kapsz.
Innen pedig adódik a kérdés: ez nem egyszerűen szavazatvásárlás? Meglepő módon valószínűleg nem.
Az amerikai szövetségi büntetőjog tiltja a szavazatvásárlást. A 18 U.S.C. § 597 szerint bűncselekményt követ el, aki valakinek azért ajánl vagy ad anyagi ellenszolgáltatást, hogy szavazzon, ne szavazzon, illetve valamely jelölt mellett vagy ellen voksoljon. Hasonló logika alapján tiltja a szövetségi jog a regisztrációért vagy a szavazásért adott fizetséget is. Ha tehát Trump azt mondaná egy választónak, hogy „szavazz a republikánus jelöltre, és kapsz tőlem 5000 dollárt”, az egészen más jogi helyzet lenne. Csakhogy nem ezt mondta.
Azt ígérte, hogy amennyiben a republikánusok megszerzik a szükséges választói többséget, a kormányzat általános intézkedésként fizet majd minden felnőtt állampolgárnak. Nemcsak azoknak, akik a republikánusokra szavaztak, hanem annak a demokrata szavazónak is, aki mindent megtett Trump pártjának vereségéért. A különbség nem puszta jogászkodás.
Az amerikai Legfelsőbb Bíróság már az 1982-es Brown v. Hartlage ügyben különbséget tett a szavazat megvásárlása és az olyan politikai ígéret között, amelynek anyagi haszna a kormányzat rendes működésén keresztül jut el a választóhoz. A testület lényegében azt mondta ki, hogy attól még nem válik korrupcióvá egy választási ígéret, hogy annak teljesülése anyagilag előnyös a választónak. Máskülönben adócsökkentést, nyugdíjemelést, támogatást vagy bármilyen más állami juttatást sem lehetne választási programként meghirdetni. Trump ígérete ezért – bármennyire szokatlanul hangzik – nagy valószínűséggel politikai ígéret, nem pedig a büntetőjog értelmében vett szavazatvásárlás.
Volt már ilyen? Igen – de nem egészen így
Az, hogy a szövetségi kormány közvetlenül pénzt juttasson az amerikaiaknak, egyáltalán nem új, sőt arra is akad példa, hogy egy politikus konkrét összeget kapcsoljon egy választás eredményéhez. A Trumpéhoz legközelebbi párhuzam talán Joe Bidenhez és a 2021 januárjában tartott georgiai szenátusi választásokhoz kötődik.
Georgiában két szenátori helyről tartottak második fordulót, és a választás egyúttal arról döntött, melyik párt ellenőrzi majd a Szenátust. Biden, aki ekkor már megválasztott elnök volt, lényegében azt mondta a választóknak: ha Jon Ossoffot és Raphael Warnockot küldik Washingtonba, megszűnik az akadály a 2000 dolláros járványügyi segély előtt, és a pénz elindul az amerikaiakhoz. A demokraták mindkét mandátumot megszerezték, a Szenátus 50–50 arányban oszlott meg, majd az American Rescue Plan személyenként legfeljebb 1400 dolláros új kifizetést hozott, amely a korábban elfogadott 600 dollárral együtt adta ki a politikailag ígért 2000 dollárt.
A közvetlen állami kifizetéseknek ennél jóval régebbi hagyományuk van. George W. Bush 2001-ben adó-visszatérítési csekkeket küldött az amerikaiaknak, majd a 2008-as válság idején újabb, akár 1200 dolláros családi kifizetésekről döntött a Kongresszus. Jimmy Carter 1977-ben személyenként 50 dolláros visszatérítést javasolt gazdaságélénkítésként, de végül maga állíttatta le a programot, Andrew Yang pedig 2020-as elnökjelölti kampányában (amelyből később Joe Biden javára visszalépett) havi 1000 dolláros általános alapjövedelmet ígért. Trump első elnöksége alatt, a Covid-járvány idején ugyancsak közvetlen stimulus-csekkeket kaptak az amerikaiak, és az elnök a második, 600 dolláros kifizetést 2000 dollárra akarta emelni.
Nem maga a pénzosztás tehát az újdonság, és még az sem példátlan, hogy egy politikus konkrét összegben mondja meg, mennyivel járhatnak jobban a választók. A különbség az ígéret és a választás közötti kapcsolat közvetlenségében van. Bush és Carter gazdaságpolitikai programként, Yang választási programként beszélt a pénzről, Biden pedig már egy konkrét szenátusi választás eredményéhez kötötte a 2000 dolláros támogatás politikai lehetőségét. Trump most ezt a logikát teszi még egyértelműbbé: ha a republikánusok megtartják a Kongresszus mindkét házát, minden felnőtt amerikai állampolgár 5000 dollárt kap.
Magyar szemmel sem teljesen ismeretlen
A választások közelében jelentkező, a választók pénztárcájában közvetlenül érzékelhető állami juttatásokra Magyarországon is találunk példát. A 2022-es országgyűlési választás előtt a gyermekes családok jelentős szja-visszatérítést kaptak, a nyugdíjasok megkapták a teljes 13. havi nyugdíjat, a fegyveres és rendvédelmi szervek hivatásos állománya pedig hathavi külön juttatásban részesült. A Magyar Nemzeti Bank későbbi számítása szerint az öt legfontosabb jövedelemnövelő intézkedés bruttó költségvetési hatása meghaladta a 2000 milliárd forintot. A Nemzetközi Valutaalap később kifejezetten „nagy választás előtti gazdaságélénkítésként” jellemezte az akkori csomagot.
Négy évvel később, a 2026-os választás előtt ismét jelentős juttatások érkeztek. Februárban a nyugdíjasok a rendes ellátásuk mellett megkapták a 13. havi nyugdíjat és az új 14. havi nyugdíj első, egyheti részletét; ismét hathavi fegyverpénz járt a jogosultaknak, miközben emelkedett a családi adókedvezmény, bővült az anyák szja-mentessége, és megjelent a közszolgálati dolgozók évi egymillió forintos otthontámogatása is.
A párhuzam természetesen nem teljes. Orbán Viktor egyik esetben sem azt mondta, hogy „ha rám szavaznak, megkapják ezt a pénzt”, ráadásul a juttatásokat még a választás előtt, jogszabályok alapján fizették ki. A politikai logika szempontjából azonban érdekes a különbség: a magyar választó előbb kapta meg vagy kezdte érzékelni az anyagi előnyt, és utána ment szavazni; Trump most fordított sorrendet ajánl – előbb legyen republikánus győzelem, és utána érkezik az 5000 dollár.
Jogi értelemben egyik konstrukció sem azonos a klasszikus szavazatvásárlással. Politikai szempontból azonban ugyanarra az egyszerű tapasztalatra építenek: a GDP, az infláció vagy az államháztartási hiány elvont mutató, a bankszámlán megjelenő pénz viszont nagyon is kézzelfogható.
De mi ezzel a probléma?
És itt érkezünk el a történet jogi részéhez. Az amerikai elnök nem rendelkezhet szabadon a szövetségi állam pénzével. Az alkotmány I. cikkének 9. szakasza világosan kimondja, hogy a kincstárból csak törvény alapján, kongresszusi előirányzat következtében fizethető ki pénz. Az úgynevezett Appropriations Clause az amerikai hatalommegosztás egyik alapvető szabálya: a végrehajtó hatalom elköltheti azt a pénzt, amelyet a törvényhozás erre a célra rendelkezésére bocsátott, de nem teremthet magának tetszőleges új kiadási programot.
Vagyis Trump mondhatja azt, hogy „adok mindenkinek 5000 dollárt”, de jogilag pontosabb volna azt mondania: „ha a republikánusok megtartják a Kongresszust, kezdeményezni fogom, hogy a Kongresszus fogadjon el egy törvényt, amely alapján minden felnőtt állampolgár 5000 dollárt kap”. Ez már lényegesen kevésbé hangzik jól egy kampányrendezvényen.
Az Egyesült Államokban természetesen volt már példa hatalmas összegű közvetlen lakossági kifizetésekre, ahogy azt a Covid-csekkek is mutatták. Csakhogy ezek mögött minden esetben kongresszusi törvény állt. Az elnök végrehajtotta a programot, de a pénzt a Kongresszus biztosította.
Ugyanez lenne szükséges a „Trump-osztalékhoz” is. Ráadásul még republikánus kongresszusi többség esetén sem automatikus, hogy egy több mint ezermilliárd dolláros program átmenne a törvényhozáson. Meg kellene találni a finanszírozását, végig kellene vinni a költségvetési eljáráson, és meg kellene győzni róla a republikánus képviselőket és szenátorokat is. A párt költségvetési fegyelmet és az államadósság csökkentését fontosnak tartó tagjai számára 1,35 billió dollár új kiadás aligha mellékes kérdés.
Ehhez járul a Trump által említett feltétel, hogy az 5000 dollárt az Egyesült Államokban kellene elkölteni. Ez politikai jelszóként egyszerű, a gyakorlatban azonban már jóval bonyolultabb. Hogyan ellenőriznék, hogy mire költötte valaki a pénzt? Mi történne, ha külföldi terméket vásárolna amerikai boltban? Mi lenne az internetes vásárlásokkal, az adósságtörlesztéssel vagy a megtakarítással? Egy valódi törvénynek ezeket a részleteket is rendeznie kellene.
És ha a demokraták nyernek?
Itt válik igazán érdekessé az ígéret politikai természete. Trump ugyanis nem egyszerűen 5000 dollárt ígért. A kifizetést kifejezetten ahhoz kötötte, hogy a republikánusok megtartsák mindkét kongresszusi kamarát. Márpedig jelenleg éppen a Képviselőház elvesztése jelenti a republikánusok egyik legnagyobb választási veszélyét.
Ha ez megtörténik, Trumpnak többé nem kell bizonyítania, hogy egy republikánus Kongresszus valóban megszavazna-e egy 1,35 billió dolláros programot. Nem kell megmagyaráznia, honnan teremtené elő a pénzt, milyen hatása lenne az államháztartási hiányra vagy az inflációra, és azt sem, hogyan lehetne ellenőrizni, hogy az emberek valóban az Egyesült Államokban költötték-e el a támogatást. Egyszerűen azt mondhatja: megadtuk volna, de a demokraták megakadályozták.
Nem állíthatjuk bizonyosan, hogy ez valamiféle előre kidolgozott mesterterv. Ehhez többet kellene tudnunk arról, hogyan és milyen megfontolásból született maga az ötlet. Politikai kommunikációs szempontból azonban az ígéretnek kétségtelenül van egy különös előnye: akkor is felhasználható, ha teljesül a feltétele, és akkor is, ha nem.
Ha a republikánusok megtartják mindkét házat, Trump győztesként hivatkozhat arra, hogy a választók felhatalmazást adtak a „Trump-osztalékra”, és megpróbálhatja keresztülvinni a Kongresszuson. Ha valamelyik kamarát elveszítik, az ígéretből könnyen lehet a következő választás kampánytémája: mi odaadtuk volna nektek az 5000 dollárt, de a demokraták megakadályozták.
Ez különösen hatásos lehet azoknál a választóknál, akiknek 5000 dollár nem kellemes kis kiegészítés, hanem több havi megtakarítás, adósságok rendezésének lehetősége vagy egyszerűen olyan összeg, amelyet egyben ritkán látnak. Innentől pedig a következő választási kampányban már nem egy elvont költségvetési vitáról lehet beszélni, hanem arról az ötezer dollárról, amelyet „mi odaadtunk volna neked”. Ebben rejlik az ígéret politikai ereje – és egyben problematikus természete is.
Jogi értelemben ugyanis meglehetősen tiszta a helyzet. Azt megígérni, hogy egy választási győzelem után a kormány általános pénzügyi juttatást vezet be, nagy valószínűséggel törvényes politikai beszéd, nem pedig szavazatvásárlás. Az 5000 dollárt valóban kifizetni szintén lehetne törvényesen – ehhez azonban a Kongresszusnak el kellene fogadnia a megfelelő jogszabályt, és biztosítania kellene hozzá a több mint ezermilliárd dolláros fedezetet.
Politikailag azonban ennél jóval érdekesebb a helyzet. Trump olyan ígéretet tett, amelynek teljesítését éppen ahhoz a választási eredményhez kötötte, amely nélkül amúgy sem lenne meg hozzá a szükséges politikai ereje. Ha a republikánusok győznek, megpróbálhatja teljesíteni. Ha veszítenek, megvan, kit lehet hibáztatni.
Így az ötezer dolláros „Trump-osztalék” legérdekesebb kérdése talán nem is az, hogy törvényes-e. Nagy valószínűséggel megígérni törvényes, megfelelő kongresszusi felhatalmazással pedig kifizetni is az lenne.
A valódi kérdés inkább az, hogy valaha is azért született-e meg ez az ígéret, hogy ki kelljen fizetni. Vagy már eleve azért, hogy legyen miről beszélni akkor is, ha nem fizetik ki.
