„Benedek pápa rájött…” – Joseph Ratzinger sokat vitatott cikkéről

XVI. Benedek expápa április közepén megjelent írásában többek között az 1968-cal beköszöntő szexuális forradalomra vezette vissza a katolikus egyház és papjainak talajvesztését, ennek számlájára írta az egyre gyakoribb zaklatási botrányokat. A cikk – főként a hatvannyolcasokat kárhoztató – kitételei nagy vihart kavartak a hazai sajtóban is.

Ratzinger pápa szimplán hülye – hangzott el egy barátomtól, miután társaságban kisebb vita alakult ki a 2013-ban lemondott XVI. Benedek terjedelmes cikkéről, amelyet a Klerusblatt című német egyházi folyóirat jelentetett meg (magyar fordításban két részben itt és itt olvasható).

– Nem hülye – jegyeztem meg erre az abban a pillanatban legautentikusabb módon, noha tisztában voltam vele, hogy a magyar és a külföldi sajtó is gúnyos tartózkodással szemlézi a volt pápa írását, amelyben az egyház talaj- és hitelvesztésének, a modern kori pedofilbotrányok okait, a megoldási lehetőségeket vizsgálja kétségtelenül konzervatív nézőpontból.

Ingerküszöb

„Ökörség és aljasság” – fogalmazott a maga olykor kifejezetten keresetlen stílusában baráti társaságomnál is keményebben Gábor György vallásfilozófus. Az Amerikai Népszava névtelenségbe burkolózó publicistája szintén nem köntörfalazott. Hazug képmutatásnak nevezte Ratzinger tanulmányát, és arról „érdeklődött” némiképp közönségesen, hogy mi köze a 93. évébe lépő volt pápának a szexhez, ami felébresztette az emberben a kételyt: olvasta-e egyáltalán az illető a Magyar Kurír által is közzétett szöveget.

A hazai sajtó ráadásul két, részben a nyugati médiumokból átvett csúsztatással számolt be a volt pápa írásáról. Az egyik kifejezett ferdítés, nemcsak a tudósításokban, Gábor György filippikájában is megjelenik. A vallástörténész, filozófus olyat ad Ratzinger szájába, ami el sem hangzott: „A pedofília jelensége egészen a 80-as évekig nem volt jelen – így a volt pápa…” Holott Benedek ilyet egyáltalán nem állított, a tézis alapjául szolgáló mondat („A pedofília kérdése, ha jól emlékszem, csak a nyolcvanas évek második felében merült fel sürgető erővel.”) akárhogy olvassuk, nem egészen ezt jelenti.

A másik hétköznapi felületesség. „Benedek pápa rájött, mi áll a papi gyermekzaklatások mögött: a 60-as évek szexuális forradalma” – közölte bombasztikusan például a 444.hu. Ratzinger ennél jóval összetettebben fogalmazott, legalább olyan súllyal taglalja a katolikus erkölcsteológia válságát, relativizálódását, amit (egyébiránt vitatható módon) a II. vatikáni zsinat számlájára ír. A magyar sajtó ingerküszöbéig mindez nem jutott el, pedig az olasz lapok a La Repubblicától az Il Giornaléig politikai hovatartozástól függetlenül mind beszámoltak róla. (A Corriere della Sera a teljes szöveget is közölte.)

Ellenérvek

A német orgánumok egy részét – a magyarral ellentétben – legalább érdemi válaszra késztette Ratzinger írása. Bármilyen gúnyos például Hans-Jürgen Schlamp véleménycikke a Spiegel Online-on, rávilágít egy fontos dologra, ami az expápa figyelmét elkerülte. Schlamp ráadásul a jelenlegi pápát citálva érvel Benedekkel szemben. Ferencnek azt a kijelentését idézi, amely szerint a visszaélésekben fontos szerepet játszott az egyház merev hatalmi struktúrája is. (Ezzel vitatkozni kétségtelenül nehéz lenne.)

A Publik-Forum című német keresztény folyóirat húsvéti számában olvasható interjújában a személyes hitéről is valló katolikus CDU-elnök, Annegret Kramp-Karrenbauer pedig említése nélkül ugyan, de szintén Joseph Ratzingernek válaszolt. A katolikus egyház felelős azért – mondta a politikus –, hogy rendre megakadályozta a gyerekekkel szembeni bűncselekmények felderítését, ezzel lehetővé téve a visszaélések folytatását. A pártelnök ugyanakkor visszautasította a felvetést, hogy a szexuális abúzusok gyökerét a kötelező papi nőtlenségben kellene keresni, hiszen házasságban élők ugyanúgy elkövetnek hasonló bűnöket. (A cölibátust viszont Annegret Kramp-Karrenbauer az egyre elviselhetetlenebb paphiány miatt idővel önkéntessé tenné, és hosszabb távon nők pappá szentelését is elképzelhetőnek tartaná.)

A magyar sajtóban egyetlen írással találkoztam, amely érdemben és mélyen foglalkozott XVI. Benedek írásával. Perintfalvi Rita katolikus teológus a Mércébe írt cikkében olyasmire világít rá a papi pedofíliával kapcsolatban, amit a rideg stílusban fogalmazó, sokszor jogi érvekkel előhozakodó Ratzinger expápa szintén csak mellékesen érintett. „A klerikusok által elkövetett szexuális abúzus áldozatait sokszoros trauma éri – írja Perintfalvi. – A testi és lelki trauma mellett el kell, hogy szenvedjék a spirituális traumát is, amit az okoz, hogy az egyház egy képviselője, vagyis nem csupán egy egyszerű ember, hanem egy ember Krisztus képmásaként (Alter Christus) becstelenítette meg őket. Olyasvalaki, akit szakrális tekintéllyel, spirituális hatalommal ruházott fel a közössége, akiben az áldozat maradéktalanul bízott, akire a szülei legjobb lelkiismeretük szerint rábízták, hiszen Isten képviselőjét látta, illetve látták benne.”

A teológus Hans Zollnert, a Pápai Gergely Egyetem pszichológus professzorát idézi, aki szerint az áldozat „nem elég, hogy testileg megtört, nem elég, hogy súlyos lelki depresszióba, kétségbeesésbe zuhant, de még az Isten arca is elsötétül előtte, szinte képtelenség megtartania a hitét”. Tetézi mindezt a katolikus egyházvezetés sokszor tapasztalható érzéketlensége, amelynek okát Zollner és Perintfalvi a védekező vármentalitásban látja. Jellemző ez a magyar katolikus egyházra is, amely sokszor akár a lojális bírálatban ellenséges megnyilvánulást lát. Vagyis „aki kifelé kritizálni mer, az rögtön az egyház ellenségévé válik”.

Hé, hatvannyolc!

Meglepő, hogy ez a tény jóval kisebb hangsúlyt kapott a Klerusblattban megjelent Ratzinger-cikk nyomán, és elsősorban Benedeknek a „hatvannyolcasokra” és a „szexuális forradalomra” tett kijelentései csapták ki a biztosítékot – nem csak minálunk. Például az expápa következő, nehezen vitatható megjegyzése: „Az 1968-as forradalom egyebek mellett e teljes körű, semmiféle normát nem ismerő szexuális szabadság kiküzdésére is törekedett.” Jelenlegi morális állapotunkat szemlélve (az internetes zaklatások, a két kattintással elérhető perverziók, a pornográfia hétköznapivá válásának korszakában) a Marsról érkező idegen állíthatna legfeljebb olyasmit, mint például az Amerikai Népszava az 1968-at követő évtizedekről: ami összeomlott, az csupán „a képmutatás, amit egyebek mellett a katolikus és más egyházak erőltettek a nem egyházhoz tartozó világi emberekre is”.

A nagy polemizálásban könnyedén átsiklunk Benedek egyik fontos gondolata felett is. Az emeritus pápa többek között arra keresi a választ, hogyan hatott a szexuális normák lazulása az egyházra, a gyakorló papságra. Nem állítja, hogy kizárólag hatvannyolc közvetlen következménye lenne a mai mélypont, de azt igen, hogy szerepet játszott kialakulásában.

Hatvannyolc hatása – végig és továbbgondolva Ratzinger írását – alapvetően kettős. Az egyház- és vallásellenes propaganda felerősödése, az egyház és a kereszténység elleni, a „hatvannyolcas forradalom” idején kifejezetten agresszív fellépés rövid távon vissza- (és meg-) riasztotta a papi társadalmat. Hosszabb távon pedig a radikálisan változó világ és a jóléten alapuló hedonisztikus konzumtársadalom megerősödése elbizonytalanította, klerikusi identitásában meggyengítette, küldetését relativizálta, netán a hitét is megtörte. A kialakuló válsághelyzetben a papság nagy része elmagányosodott, elszigetelődött a társadalomtól, a kilátástalanság pedig nem egyet közülük morálisan is tönkretett. Ez Joseph Ratzinger mostani cikkének egyik fontos igazsága, amit a szöveg esetleges „melléfogásai” sem homályosíthatnak el.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/17. számában jelent meg, 2019. április 26-án.

Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2019/17. számban? Itt megnézheti!