Ha nem is romokban, de alaposan meggyengülve hagyta örökségként hátra a Kereszténydemokrata Uniót Angela Merkel. Hogy Európa utolsó nagy politikai ereje is középpárttá süllyedt, abban nemcsak a hosszúra nyúlt Merkel-korszak miatti természetes elfáradás, hanem a kancellár és pártelnök minden önálló kezdeményezést elnyomó, az utód kiválasztásában teljességgel hibás politikája is komoly szerepet játszott. Hogyan tovább CDU?
Angela Merkel öröksége két részre bontható. A kancellársága kisebb buktatókkal ugyan – mint például a migráns kérdés elhibázott kezelése –, de összességében sikeresnek mondható. Németországban az elmúlt 16 évben a stabilitást és a jólétet nem nagyon veszélyeztette semmi, és Európa vezető hatalmaként az ország befolyása is csak erősödött. Így aztán a mostani választásokon a két fő erő legfőképpen abban versenyzett, hogy melyik viheti sikeresebben tovább Merkel örökségét. Az örökség másik része már nem ilyen szép, hiszen a CDU az elmúlt 16 évben Európa szinte utolsó nagy pártjából középpárttá zsugorodott.
Merkel 18 éven át irányította pártelnökként a kereszténydemokratákat. Két évvel hosszabb ideig, mint a legendás alapító, Konrad Adenauer. Merkelnél tovább – negyedszázadon át – csak Helmut Kohl vezette a CDU-t. Kohl csúcsát tehát a mestert megbuktató a tanítvány nem tudta megdönteni, rekordot állított fel ugyanakkor az utódok sikertelen kiválasztásában. De ne szaladjunk ennyire előre, mert az okok régebbi példákon keresztül jobban érthetőek.
Tíz évvel ezelőtt a német politika fénylő csillagaként tartották számon Karl-Theodor zu Guttenberget, csaknem bizonyosra véve, hogy ő lesz Angela Merkel utódja a kancellári székben. Többek szerint ez lett a veszte. A korrupciót megelőzően a lejáratás divatos és hatékony eszközeként is elhíresült plágium botrányba keveredett. Az akkor még csak 39 éves Guttenbergről a német sajtó kiderítette, hogy a bayreuthi egyetem jogi karán még 2007-ben beadott, az amerikai és az európai alkotmányosság kérdéseivel foglalkozó doktori disszertációjához idegen forrásmunkákból emelt át részleteket, ezt azonban sem lábjegyzetben, sem a forrásművek között nem tüntette fel. A volt védelmi miniszter helyzete tarthatatlanná vált, és lemondott a posztjáról, és minden más politikai tisztségéről. Azóta eltűnt a német politikából. Öt évvel később szintén védelmi miniszterként Ursula von der Leyen beszélt arról, hogy szívesen lenne kancellár, ám ezután ő is plágium-ügybe keveredett. Ő ugyan a vizsgálat befejeződése után megtarthatta a hannoveri orvostudományi egyetemen szerzett orvosdoktori címét, a politikából sem tűnt el, de Brüsszelbe került az Európai Bizottság élére.
Persze lehet, hogy mindez csak véletlen egybeesés, az azonban egyértelmű, hogy Merkel körül, mint egy hatalmas fa alatt fű nem nőhetett. Talán saját felemelkedésére gondolt, arra, hogy miként bánt el az idősödő, és hibázó Kohllal, amikor minden karizmatikus utódjelöltet elmart maga mellől. Ez a politika aztán a pártelnöki szék kétéves vesszőfutássá alakult utódlásakor visszaütött. Merkel mindent megtett azért, hogy a miatta korábban az üzleti szférába „emigráló” Friedrich Merzet megakadályozza abban, hogy a CDU élén térjen vissza a nagypolitikába. Merz ugyanis visszavezette volna a pártot a Kohl képviselte konzervatív útra. Merkel azonban a saját centrista vonalának folytatását úgy látta biztosítottnak, ha a hozzá közel álló, a Saar-vidék sikeres minisztelnökéből egy évvel korábban a CDU főtitkári székébe átülő Annegret Kramp-Karrenbauert juttatja a párt élére. Ez egyben azt is jelentette, hogy ő a kijelölt utód. Az AKK néven elhíresült politikus azonban pártelnökként megbukott, és alig több mint egy év után 2020 februárjában lemondott. Merkelnek azonban mintha nem lett volna B-terve, és a pandémia is hátráltatta az újabb pártelnök választást. Végül az utolsó pillanatban, még a kampány indulása előtt Merz ismét elbukott a második körben, és az Észak-Rajna-Vesztfáliát kormányfőként egyébként sikeresen vezető színtelen-szagtalan Armin Laschetre került a CDU élére, és a már ismert logika mentén lett a bajor Markus Söderrel szemben az uniópártok kancellár jelöltje is. Győzött a középszer.
A többit tudjuk. Ismét bebizonyosodott, hogy egy jó tartományi vezető nem okvetlenül válik sikeres politikussá föderális szinten. Főképp úgy, ha az árnyékból kerül hirtelen a fényre. Laschet vezetésével a CDU/CSU minden idők legrosszabb, 24 százalékos eredményével végül a második lett, de a népszerűsége ezt megelőzően már benézett a 20 százalék alá is. Ebben a kudarcban komoly szerepe van magának Laschetnek, a párt elfáradásának, de annak is, hogy az egyébként a szociáldemokratákkal szemben korábban jól működő merkeli középre húzás következtében a CDU arctalanná vált. A németek, ha nem is nagyot, de már változást akartak, ráadásul a CDU-ban Merkel után csak a nagy ürességet látták. Laschet még megvárja, hogy a kormányalakítási tárgyalások miként alakulnak, és a jelenlegi állás szerint az év végén nemcsak kancellári álmainak mondhat búcsút, de a pártelnökségnek is.
A CDU-nak így ellenzékben lesz ideje újraépíteni önmagát. Hogy ez egyben a szakítást jelenti-e a merkeli úttal? Nem okvetlenül, hiszen egyrészt tőle jobbra már ott van az Alternatíva Németországnak (AfD), és ha Merznek sikerül is végre beülni a pártelnöki székbe, könnyen lehet, hogy a „közlekedési lámpa” koalíció egységének aláaknázásával és a hatalomba visszakerüléssel lesz a párt elfoglalva. A CDU pedig marad erős középpártként a széttöredezett német palettán.
S hogy miért korszakos váltás ez nemcsak a német pártéletben, de Európa szempontjából is? Mert amennyiben a brit politikai rendszert a kontinens szempontjából különlegesként és nem tipikusként kezeljük, akkor a német kereszténydemokraták voltak Európa utolsó nagy pártja. Előbb az olasz nagy pártok omlottak össze még az 1990-es években, majd már ebben az évszázadban a franciák, miközben szétaprózódott a spanyol paletta is. A legtovább a németek tartották magukat, ám előbb a Die Linke megerősödése és Merkel hatékony munkája következtében a szociáldemokraták olvadtak középpárttá, majd az AfD 2013-as megjelenése megkongatta a vészharangot a CDU felett is. E két párt az 1990-es években még összesen a szavazatok 90 százalékát szerezte meg, míg most nagyjából a felét. Így a jelenlegi trend afelé mutat, hogy nagykoalíciók – erre elméletben még most is van esély – után a hárompárti, instabilabb kormányoknak kell irányítaniuk Európa motorját egy a német belpolitikánál is nagyobb átalakuláson átmenő, instabilabb világban.
