Huszonnégy évvel ezelőtt ezen a napon kezdődött a Vihar hadművelet a Krajinai Szerb Köztársaság ellen, két héttel a boszniai szerbek által elkövetett srebrenicai mészárlást követően. A menekülőkkel az anyaországukban is mostohán bántak.
Amikor 1995. augusztus 4-én hajnali 5 órakor a horvát légierő bombázni kezdte a krajinai szerbek állásait, még senki nem tudta, hogy ezek a több száz éve itt élő szerbség utolsó órái lesznek. Hogy újabb, szomorú állomása lesz az 1991-ben kezdődött délszláv háborúk megannyi brutális fejezetének – mint például a szerbeknek a muzulmán bosnyákok ellene mindössze két héttel korábban elkövetett, több mint nyolcezer ártatlan életet követelő mészárlása, vagy Szarajevó szerb ostromgyűrűje.
A helyi szerbek egymásnak ellentmondó híreket kaptak, voltak akik azonnali menekülésre szólítottak fel, de olyanok is akadtak, akik megnyugtatták őket: csak ideiglenesen kell távozniuk, aztán ha jön a segítség, vissza is költözhetnek majd az otthonaikba.
Csakhogy ez a segítség sosem jött el, mert ekkorra a milosevicsi Szerbia már pontosan felmérte, hogy a kis szerb szakadár állam függetlenségét senki sem fogja elismerni a világon, és ha Belgrád támogatni merészelné őket, újabb szankciók sorával sújtanák az addigra teljesen elszegényedett országot.
Az Ante Gotovina tábornok által levezényelt Vihar-hadművelet olyan erejű volt, hogy a támadás második napjára a krajinai szerbek központja, Knin gyakorlatilag teljesen kiürült. A szerb menekültek óriási menetoszlopokban hagyták el egykori hazájukat, a legtöbben csak a legalapvetőbb dolgaikat vették magukhoz, hogy a rendelkezésre álló járművekkel az ugyancsak háborús boszniai Szerb Köztársaságon keresztül elhagyják az országot. Mindeközben a horvát tüzérség folyamatosan támadta a szerb hadsereg állásait, Boszniában pedig megkezdődött a horvátok és bosnyákok közös, Maestral-hadművelete, ami még inkább megnehezítette a menekülést a krajinai pokolból.
Így néhány nappal később az ENSZ becslése szerint alig több mint ötezer szerb volt már csak Horvátországban, a többiek mind Szerbiába vagy Boszniába menekültek. A fogadtatás itt sem volt szívélyes: a milosevicsi vezetés – amely tulajdonképpen az egész válság egyik legfőbb okozója volt – a krajinai menekülteknek nem engedélyezte a belépést Belgrádba, mert attól tartottak, hogy ezzel élhetetlen hellyé válna a város. Csupán az áthaladást engedték a menetoszlopnak a jugoszláv fővároson, ahonnan a magyarok által lakott délvidéki településekre irányították őket. Onnan ugyanis az előző években több tízezer magyar menekült el, így a házaik üresen álltak.
Sőt, Milosevicsék még azt is tervezték, hogy 20 ezer menekültet betelepítenek Koszovóba, hogy ezzel növeljék az ország déli tartományában a szerbség számarányát. Hogy ez az ötlet mennyire elvetélt volt, azt mi sem jelzi jobban, mint hogy végül csupán négyezer szerbet sikerült ide költöztetni. Ráadásul az albánok így még tovább radikalizálódtak Belgrád politikája miatt. És hogy ez még mindig ne legyen elég, a szerb hatóságok egy héttel a menekültválság kirobbanása után elkezdték kitoloncolni az országból a katonakorú nemzettársaikat, mondván, hogy ők „illegális bevándorlók”. Azoknak sem volt könnyebb a helyzetük, akik Boszniában megálltak: őket a helyi milíciák sokszor egyszerűen kifosztották vagy óriási pénzeket kértek tőlük az üzemanyagért, hogy tovább folytathassák az útjukat.
A híd, ami két világot választ el egymástól | Magyar Hang
Aligha létezik Európában élesebb határvonal, mint az Ibar Kosovska Mitrovicánál. Az alig tíz méter széles folyócska nem csak etnikailag és vallásilag szeli ketté a várost, két világot választ el egymástól Koszovóban.
A menekültek többsége végül Szerbiában telepedett le, ahol sokaknak hosszú évekig emberhez méltatlan körülmények között kellett élniük. A horvátországi háború teljes ideje alatt összesen 350 ezer szerb menekült el, közülük csak 132 ezren tértek vissza, de nekik is csak a kétharmaduk jelezte, hogy tartósan tovább élnének ott, ahonnan egykor el kellett menekülniük. A többiek kárpótlása sem haladt megfelelően: az Amnesty International még két éve is erre figyelmeztetett.
És mi lett a Vihar-hadművelet parancsnokával, Gotovina tábornokkal? A horvátok nemzeti hősét a katonái által elkövetett cselekmények miatt háborús és emberiesség elleni bűncselekmények vádjával a hágai Nemzetközi Törvényszék elé állítottak, majd huszonnégy év szabadságvesztésre ítélték, de 2012 novemberében másodfokon felmentették. A döntés Zágrábban eufóriát váltott ki, Belgrád viszont szégyenletesnek és botrányosnak minősítette az ítéletet. Szerbiában gyásznappá nyilvánítanák a Vihar hadművelet évfordulóját, így ma az egész országban megemlékezéseket tartanak a 24 évvel ezelőtti események alkalmából.
