„Napjainkban több leszbikus, meleg, biszexuális, transznemű és interszexuális (LMBTI) személy vállalja nyíltan identitását, de félelmük továbbra is erős, és sokszor éri őket erőszak és hátrányos megkülönböztetés” – ez derül ki az Európai Unió Alapjogi Ügynöksége (FRA) által az Európában élő LMBTI-személyek személyes tapasztalatai alapján 2019-ben készített felmérés eredményeiből.
Ez az LMBTI-személyek ellen irányuló gyűlölet-bűncselekményekről és hátrányos megkülönböztetésről valaha készült legnagyobb felmérés, amelyben 140 000 válaszadó vett részt, közöttük 15 és 17 év közötti fiatalok is. A felmérést a homofóbia, a transzfóbia és a bifóbia elleni világnap alkalmából (május 17.) tették közzé.
„Még mindig túl sok LMBTI-személy él rejtőzködve, attól félve, hogy kinevetik, hátrányosan megkülönböztetik, sőt, megtámadják. A Covid19-járvány miatt még több nehézséggel szembesülhetnek a munkavállalás és az egészségügyi ellátás terén. A szakpolitikai döntéshozóknak figyelembe kell venniük az LMBTI-személyek jogait és többet kell tenniük azért, hogy ténylegesen előmozdítsák e személyek jogainak maradéktalan tiszteletben tartását” – állítja a FRA igazgatója, Michael O’Flaherty.
Helena Dalli, az egyenlőségért felelős európai uniós biztos azt közölte: „annak ellenére, hogy az EU-ban fontos lépéseket tettünk az LMBTI+ személyek egyenlőségének biztosítása érdekében, ezek a személyek továbbra is jelentős diszkriminációról számolnak be. További aggodalomra ad okot, hogy az utóbbi időben az EU-n belül olyan, LMBTI személyek elleni incidenseknek voltunk tanúi, mint például a meleg büszkeség napi felvonulásokat érő támadások, az <LMBTI-ideológiától mentes övezetek> kinyilvánításai, az LMBTI-szimpatizáns hirdetések megbírságolása és egyebek. Az Európai Unióban mindenkinek joga van ahhoz, hogy biztonságban érezze magát és szabadon vállalhassa saját identitását.”
Magyarország esetében jó néhány adat eltér az uniós átlagtól. A magyar LMBTI-személyek 72 százaléka tart attól, hogy nyilvános helyen megfogja a partnere kezét, az uniós átlag 61 százalék. A válaszadók negyven százaléka elkerül bizonyos helyeket, mert attól tartanak, hogy támadás éri őket, ez 7 százalékkal magasabb az EU-átlagnál. Összességében Magyarországon 49 százalékuk érzett diszkriminációt legalább az élet egyik területén, az unióban ez 42 százalék volt. Ennek részeként arra a kérdésre, hogy az egészségügyi ellátásban vagy a szociális szolgáltatások terén érzett-e személyesen hátrányos megkülönböztetést, a magyar válaszadók 22 százaléka felelt igennel, ami a legmagasabb arány az EU-ban.
Nálunk a válaszadók 41, az Unióban pedig 36 százaléka gondolja úgy, hogy az elmúlt öt évben nőtt az intolerancia és az előítélet ezekkel az emberekkel szemben. Lesújtó képet fest a kormánnyal szembeni bizalom: az LMBTI-személyek mindössze 5 százaléka gondolja úgy, hogy a kormány hatékonyan harcol az előítéletekkel szemben, az uniós átlag 33 százalék. A tizenéves válaszadóknak csak a 16 százaléka gondolta úgy, hogy az iskolai oktatás pozitívan és kiegyensúlyozottan foglalkozik az LMBTI-személyek problémáival, az EU-s átlag 33 százalék.
A felmérés készítőinek egy 22 éves leszbikus magyar nő a következőképpen foglalta össze gondolatait: „Ha egy szóval kellene leírnom az életemet, az a félelem lenne. Félelem attól, hogy elveszítem a barátaimat és a családomat, mert a média beteg embereknek tartja az LMBTI-személyeket. Attól tartok, támogatás nélkül magamra maradok. Tehát teljesen el kell ezt rejtenem az életemben, soha nem lehetek önmagam, nem lehetek igazán boldog”.
Egy 19 éves biszexuális nő azt mondta: „Diák vagyok, tanárnak készülök. Nagyon-nagyon fontosnak tartom az LMBTQI-emberekről való megfelelő oktatást az iskolákban, ez elképesztő pozitív hatással lehet a hallgatóra.” Egy 23 éves leszbikus nő viszont nagyon elkeseredett: „Magyarországon nem érvényesíthetem jogaimat, nem tudok házasodni, házaspárként nem tudunk örökbefogadni, a jövőbeli karrieremet tekintve hátrányos helyzetben vagyok. Tanulmányaim végén átköltözünk egy toleránsabb országba.”
A legutóbbi, 2012-es felmérés és a mostani összevetése azt mutatja, hogy összességében kevés előrelépés történt az elmúlt hét évben. Egyes országokban az LMBTI-válaszadók több mint 70 százaléka nyilatkozott úgy, hogy a társadalom toleránsabb lett, míg máshol mintegy 68 százalékuk azt mondta, hogy kevesebb toleranciát tapasztal.
Ami a részletes adatokat illeti, EU-szerte tíz válaszadóból hat nem meri nyilvánosan megfogni partnere kezét. Öt válaszadóból kettő állítja, hogy a felmérést megelőző évben zaklatás érte. Minden ötödik transznemű és interszexuális embert ért fizikai vagy szexuális támadás, ez az arány kétszer annyi, mint más LMBTI-csoportok esetében.
A válaszadók 20 százaléka érzi úgy, hogy hátrányos megkülönböztetés éri a munkahelyén, és több mint 30 százalék tapasztalt hátrányos megkülönböztetést nyilvános helyen, például étteremben, bárban vagy társaságban. Minden második LMBTI-tanuló mondja azt, hogy volt valaki a társaik, illetve tanáraik között, aki támogatta az LMBTI-személyeket. Minden harmadik LMBTI-személy pedig azt állítja, hogy nehezen jön ki a keresetéből. Az interszexuális és transznemű emberek esetében rosszabb a helyzet (közülük majdnem minden második mondja ezt).
Az Európai Unió nevében Josep Borrel külügyi főképviselő tett nyilatkozatot, aki azt mondta: „Az Európai Unió emlékeztet arra, hogy valamennyi emberi jog egyetemes, oszthatatlan, egymástól kölcsönösen függő és egymással összefüggő. Ezt nem feledhetjük sem globális válság idején, sem pedig a megszokott kerékvágásba történő visszatérés során. Senkit nem szabad magára hagyni és minden egyes emberi jogot figyelembe kell venni.”
