Erdélyi abszurd: a marosvásárhelyi Transilvania nemzetközi repülőtér összforgalmának a felét a budapesti járat teszi ki, és milyen nyelven nem beszélnek az információs pultban és a büfében? Eltalálták, magyarul. Miközben a reptér igazgatóját immár három éve Peti Andrásnak hívják, a tulajdonos a Maros Megyei Tanács (elnök: Péter Ferenc), a megye és a város lakosságának közel a fele magyar.
Kezdjük az elejéről. Idén év elején több cikkünkben is feltettük a kérdést: miközben a Wizz Air a magyar állam által garantált haszon mellett – éves szinten milliárdos támogatással – üzemeltet járatokat több balkáni városba (köztük Tiranába, Podgoricába vagy Szarajevóba), Budapest és Marosvásárhely között hetente mindössze kétszer fordultak a gépek. (Összehasonlításképp: ezelőtt tíz évvel napi rendszerességgel el lehetett jutni repülőn Marosvásárhely mellett Kolozsvárra is.)
Kérdéseinket megfogalmaztuk a kormányinfón Gulyás Gergely kancelláriaminiszternek is, ennek köszönhetően elindult egy folyamat, melynek végén a légitársaság megegyezett a magyar kormánnyal, és október végétől, vagyis a téli menetrend beindulásával Budapestről napi járat van Marosvásárhelyre.
Két hónappal a napi járat indulása előtt azt is megvizsgáltuk, mit tesznek a székelyföldi megyék vezetői, hogy a járat meg is maradjon a kormánytámogatás megszűnése után. Akkor lesújtó volt az eredmény: gyakorlatilag semmit. Pedig volna értelme egy, a székelyföldi utasokat a gépre hordó autóbuszjáratnak: elméletben 2-3 óra alatt Székelyföld bármely pontjáról el lehet jutni a marosvásárhelyi repülőtérre, és onnan 45 perc repülési idő után a gép már landol is Ferihegyen. Ráadásul versenyképes az ára is, időben foglalva irányonként háromezer forintért is vannak jegyek, míg az autóbusz Budapestre ennek közel a háromszorosába kerül.
Gyakrabban repülhetünk Erdélybe | Magyar Hang
Hétfőn az erdélyi járatokkal kapcsolatos bejelentésekre készül a Wizz Air – tudta meg lapunk.
Most, fél hónappal a napi járat elindulása után turistaszemmel teszteltük, milyen megérkezni Marosvásárhelyre. Pénteken indultunk, a gép gyakorlatilag tele volt. Időben landoltunk Marosvásárhelyen, ahol hamar átjutottunk az útlevél-ellenőrzésen (Románia még nem tagja a schengeni övezetnek, ezért belépéskor megnézik az okmányokat).
Innen kezdődtek a meglepetések: a repülőtér várótermében összesen három szék áll rendelkezésre azoknak, akik a hozzátartozójuk után jöttek (vicces, hogy több autókölcsönző-iroda van, mint szék…), és az információs pultban hiába próbálkoztunk, senki sem beszélt magyarul. Pedig Marosvásárhelyre érkeztünk, nem Craiovára, ráadásul a reptér összforgalmának a felét a budapesti Wizz Air járat teszi ki – a heti 7 magyar kapcsolat mellett heti 3 gép megy Londonba, 2-2 pedig Dortmundba és Memmingenbe.
Angolul jól beszélt az információs pultban ülő fiú, megkérdeztem, hogyan jutok be a városba tömegközlekedéssel. Sehogy, mondta, semmilyen járat nincs. Ez furcsa, mert korábban megállt itt a 25-ös busz, de ezek szerint az időközben megszűnt. A taxiért is meg kell harcolni, tudom meg egy utastól, aki legutóbb úgy tudott bemenni, hogy négyen ültek be, mindenki máshova ment, de megbeszélték egymás között az útvonalat, mert egyszerűen nem volt több kocsi. Az olyan bosszantó apróságot, hogy egy nemzetközi repülőtéren a XXI. században nincs wifi (még fizetős sem!), már meg sem említem.
Kimegyek a terminál előtt elhaladó E60-as jelzésű nemzetközi útra, hátha be tudok stoppolni a városba. Óriási a forgalom, de senkinek nem jutott eszébe egy zebrát felfesteni, így merő életveszély az átjutás a másik oldalra. Sok környékbeli autóbuszjárat elhalad a reptér előtt, de mivel nincs megállóhely kialakítva, egyik sem áll meg. Marad a taxi: a reptérről a Kultúrpalotáig tartó 14 kilométeres útért többet fizetek, mint amennyibe a repülőjegy került Budapestről Marosvásárhelyre!
Befele azon gondolkodom, az általam eddig meglátogatott százhúsz ország több száz repülőterén tapasztaltam-e már ennyire dilettáns hozzáállást az utasokhoz? Az ellenpéldáért nem kell messze menni: az alig száz kilométerre fekvő kolozsvári repülőtér előtt több helyi buszjárat és egy trolivonal is elhalad, 2,5 lejért, vagyis 175 forintért bármelyik percek alatt bevisz a központba. Marosvásárhelyen pedig természetesen nem lett semmi a székelyföldi utasokat összeszedő buszjáratból sem, így akinek a végcélja Hargita vagy Kovászna megyében van, az vagy betaxizik ötven lejért a városb,a és onnan megy autóbusszal tovább, vagy megkér valakit a rokonságból, menjen érte a repülőtérre.
Egyébként úgy tudjuk, a járat egyelőre beváltotta a hozzá fűzött reményeket – a novemberi nem éppen csúcsszezonban a 180 férőhelyes gépen nem volt 150 alatt az utaslétszám (ez 83 százalékos töltöttséget jelent, ami megfelelő), ráadásul most a hétvégén még túl is foglalták a gépet, magyarán több jegyet adtak el, mint amennyien felférnek. Jó kérdés, meddig marad így – Marosvásárhely tökéletesen alkalmas lenne akár hétvégi kiruccanásra is Budapestről, mert kiváló színházi előadások, egyéb kulturális események zajlanak a városban, olcsó a szállás – csak éppen a repülőtérről nehéz bejutni. Nem beszélve a Székelyföld kínálta turisztikai lehetőségektől, csak megint az a fránya odajutás.
A visszaút előtt Kolozsváron van dolgom, ezért meg kell szervezzem, hogy eljussak a 95 kilométerre lévő vidrátszegi repülőtérre. Van buszjárat, 30 lejbe, vagyis kétezer forintba kerül, de a sofőr azt mondja, nem állhat meg a reptér előtt, mert nincs hivatalos megállója – döntsem el, hogy az előtte vagy az utána következő falvak közül melyikből akarok odagyalogolni. Az utána opció mellett voksolok, Nyárádtőt választva, de a sofőr megsajnál és lelassít a repülőtér mellett. Nincs padka, beugrok a susnyásba, aztán két őrült sebességgel közeledő kamion között átszaladok az átjáró nélküli úton.
Túléltem, irány Budapest!
