Szeptember elseje óta gyalogol a nagyvilágban egy erdélyi újságíró, aki ki akart lépni a hétköznapok monotóniájából. Így vall az útinaplójában: „Pengő Zoltánnak hívnak, 52 éves, Kolozsváron élő cégvezető és újságíró vagyok, a Maszol munkatársa, előbbi már csak néhány napig, utóbbi terveim szerint még sokáig. Szeptember elsején nekivágok egy kilenc hónaposra tervezett gyalogútnak, melynek tervezett végállomása Zangla, India Ladak tartományában. Utazásommal Kőrösi Csoma Sándor előtt kívánok tisztelegni, aki 200 évvel ezelőtt indult el felkutatni az őshazát. A sajtó és a közösségi média révén szeretném Kőrösit bemutatni elsősorban a román közvéleménynek, amely semmit sem tud róla, s szerény lehetőségeimhez képest azon országokban is, melyeken áthaladok majd. (…) Csomának tisztelője, nem pedig kutatója vagyok, az útvonalát pedig csak nagy vonalakban fogom követni.”
A nagyenyedi Bethlen Gábor Református Kollégium udvaráról indult, csakúgy, mint kétszáz évvel ezelőtt a tibetológus. Közel tízkilós hátizsákkal gyalogol napi 30–35 kilométert. A csomagban egy váltóruha, egy könnyű sátor, hálózsák, laptop és gyógyszerek kerültek. Azért pont Zangla település a végcél, mert a nyelvtudós itt alkotta meg élete főművét, a tibeti–angol szótárt.
A zarándoklatról rendszeresen beszámol a Maszol.ro weboldalon (naponta-kétnaponta megjelenő posztjait a portál főszerkesztője szerint meglepően sokan olvassák), de a The Kőrös Project – From Transylvania to Ladakh elnevezésű Facebook-oldalon is, ahol románul és angolul is összefoglalja élményeit. A magyar naplóban például ezt írta novemberben, amikor még Törökországban gyalogolt: „tegnap orvosnál voltam Ankarában, megvizsgáltatni a lábam. A diagnózis bakteriális fertőzés, aminek az okát nem sikerült azonosítani, de annyira nem is fontos. (…) Bár egyrészt nem örülök annak, hogy betegség hátráltat, azt el kell ismernem, hogy a lehető legkedvezőbb helyen és időben tört rám. Az egész út, s különösen az ehhez hasonló helyzetek alázatra tanítanak, arra, hogy nem lehet mindent akarással megoldani, vannak szituációk, amikor meg kell adnom magam a körülményeknek, s a legjobb, amit tehetek, hogy pozitívumot keresek a szándékaimat keresztező történésekben.”
Az első cipőt már a harmadik napon, Nagyszebennél el kellett dobnia, igaz, az egy régi kedvenc bakancsa volt, amely nem bírta a kemény igénybevételt. Egy szintén használt szandál bámulatosan sokáig, Törökország közepéig bírta, most pedig az Isztambulban vett tornacipő is kilyukadt, de nem tud újat venni, mert elfogyott a készpénze, és Iránban az amerikai embargó miatt nem lehet használni a nemzetközi bankkártyákat.
Szilveszterre már 4 011 032 lépést tett meg a mobiltelefonján lévő alkalmazás számlálója alapján, havi átlagban egymilliót, és ez nagyjából 3250 kilométert jelent. December eleje óta Iránban gyalogol, és mivel ott alkoholtilalom van, nem köszönthette pezsgővel az újévet. Az útja azt követően vált különösen érdekessé, és talán veszélyessé is, hogy Bagdadban az amerikai légierő egy légi csapás során megsemmisítette azt az autót, amelyben az iráni Forradalmi Gárda al-Kudsz nevű különleges egységének parancsnoka is utazott. Kászim Szulejmáni tábornok halála miatt felrobbanhat a Közel-Kelet – az iráni vezetés véres bosszúval fenyegetőzik.
Telefonon elértük az éppen Teheránban indiai vízumra váró férfit, aki az események nyomán nem érzékelt jelentős változást a hétköznapokban. Szulejmáni földi maradványainak megérkezése után egy hatalmas megemlékezést szerveztek. A szélesebb sugárutakon is végeláthatatlan tömeg hömpölygött, „ennyi embert egy helyen még soha nem láttam.” Elmesélte, hogy a gyászolók között látott több olyan nőt, aki a fekete tradicionális viseletükre, a csadorra fehér pólót húztak, rajta angol felirattal: Hars revenge!, vagyis: kemény bosszú.
Nem tapasztalt ellenséges megnyilvánulásokat a személyével szemben, de a nemzetközi helyzet őt is aggasztotta, ezért távozott Iránból. Nem bánta meg, hogy erre a hosszú útra vállalkozott, de most a biztonsági helyzet miatt módosított kicsit a korábbi elképzelésein: Pakisztánt kihagyva Delhibe repült, és onnan gyalogol fel a himalájai faluba, Zanglába.
Megkérdezem Pengőst, volt-e halálfélelme az eddigi út során. Volt, jött a válasz, még Romániában, a Déli-Kárpátokon átvágó Vöröstoronyi-szorosban gyalogolva alig volt padka, így a kamionok tíz centire zúgtak el mellette. Az nagyon félelmetes volt.
A tervek szerint ha megérkezik a végállomásra, Pengő kitűzi a magyar, a székely és a román zászlót, ezzel is jelezve, hogy vállalása sikeresen véget ért.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/2. számában jelent meg január 10-én.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2020/2. számban? Itt megnézheti!
