A határon túlról négy magyar értelmiségit kértünk meg, válaszoljanak két kérdésre: milyen magyarként élni ott, ahol élnek, és szerintük száz év múlva lesz-e még magyar élet az adott országban.
A közösség rengeteg új kihívással szembesül – Tokár Géza (Marcelháza, Szlovákia)
Hogy milyen ma magyarként élni Felvidéken? Nagyban függ attól, milyen élethelyzetben van az illető. Egy lerobbant régió eldugott zsákfalvában, messze a munkalehetőségektől, hiányos nyelvtudással szenvedés magyarként létezni. A fővárosban, szlovák egyetemet végzett munkavállalóként, egy multinacionális vállalat régiófelelőseként kimondottan előny a kisebbségi státusz.
A társadalmi légkör nyugodt. Nincsenek pogromok, nem üldözik a magyarokat a szó klasszikus értelmében, kevesebben tartják nemzetbiztonsági kockázatnak a magyar közösséget, mint a meciari időkben, a kilencvenes évek közepén. A szlovák–magyar államközi kapcsolatok kimondottan jól alakulnak. Ezzel együtt semmit nem változott a szlovák nemzetállami doktrína, az állami standardtól való különbözőség még mindig nem számít értéknek. A magyar nyelv és a kultúra visszaszorult a négy fal közék, és hatékony kisebbségvédelmi intézkedések, erőteljes állami ráhatás nélkül ott is fog maradni a magánszférában. Egy jól működő társadalomban az eltérő nemzeti identitás megélése nem egyenlő a permanens harccal az aktív nyelvhasználatért, vagy a kultúra fenntartásáért. Ezért is nehéz hibáztatni azt, aki a személyes boldogulása érdekében a könnyebb utat választja és nem küzd a jogaiért – nem is az ő dolga lenne az érvényesítésük, hanem a hatóságoké és az érdekképviseleté.
Időnként élek egy hatásvadász hasonlattal is: bizonyos értelemben a szlovákiai magyarok rosszabb helyzetben vannak, mint a szlovákiai romák. Az átlagos, tájékozott, viszonylag jóindulatú szlovák értelmiségiek ugyanis tisztában vannak azzal, melyek a roma közösségek legnagyobb problémái. Azt is tudják, mi a roma közösséggel kapcsolatos problémák megoldásának európai módja (még ha sokszor nem is értenek vele egyet). A „magyar” vonzatú témákról azonban gyakran még a legtájékozottabb szakemberek sem tudnak semmit, esetleg eljutnak Bugár Béla vagy Orbán Viktor személyéig. Ilyen közegben nehéz érdemi, szakmai párbeszédet folytatni a helyzet javításáról. Itt tartunk száz év után.
És hogy 100 év múlva lesz-e még magyar élet Szlovákiában? Egészen biztos vagyok abban, hogy igen, a kérdés csak az, miként fog kinézni a felvidéki magyar társadalom. Rosszabb esetben úgy, mint egy skanzen: egy elidősödő, egyre szűkebb közösség megtartja a nyelvének és kultúrájának darabkáit, a „szlovákiai magyar” kifejezés pedig egy sajátos kuriózumot takar majd – egy magyar nyelven beszélő, magát magyarnak valló, de elsődlegesen szlovák identitású csoportot. Én nagyon remélem, hogy van más út is és önfenntartó, erős identitású közösségként is fent lehet maradni. Mindehhez fontosak az erős intézmények, az önálló politikai képviselet, a rendezett törvényi státusz – a három feltételből az első félig teljesül, a képviseletünk leépülőfélben van, a kisebbségi törvény pedig harminc év alatt sem készült el.
Történelmet írnak Nagymagyar cigányai: átvették a falu vezetését | Magyar HangAzt sem szabad elfelejteni, hogy maga a közösség is rengeteg új kihívással szembesül: egyre nagyobb a magyarul beszélő romák aránya, több – szociálisan hátrányos helyzetben levő – régió elöregedik, könnyebb az ingázás és az elköltözés (szlovák közegbe, nyugatra, vagy éppen Magyarországra), átalakul a kulturális közeg, érezteti a hatását a globalizáció. Még egy jól működő felvidéki közösség is teljesen máshogy fog kinézni száz év múlva, mint napjainkban.
Itt minden a párté – Kontra Ferenc (Újvidék, Szerbia)
Milyen ma magyarként élni Délvidéken? A kérdésre többféle válasz kínálkozik. Legalább három szempont jut eszembe, és mindegyik a hatalmon lévő párthoz való viszonyról szól.
Általánosságban is elmondható, hogy egy pártdiktatúrát érvényesítő államban csak azok érzik magukat jól, akik közel kerülnek a hatalomhoz. A támogatásokat, amelyek legnagyobb része magyarországi, az uralkodó pártok osztják szófogadó alattvalóiknak. Nem kell különösebben magyarázni, hogy ez milyen privilégiumokkal jár egy olyan országban, amely nem rendelkezik számottevő gazdasággal, és minden szegmense nagy lemaradásokkal küszködik.
Az alattvalói magatartás a kulturális élet minden területén visszaköszön, tehetséges újságírók válnak pályaelhagyóvá, de aki marad, már fiatalon átlátja a helyzetet, és ha nincs más módja a megélhetésre, bizony tudatosan alkalmazkodik. Ebben a hierarchiában mindenki tudja, kinek a nevét szabad leírni, kit nem szabad meghívni sehova, kik azok, akik nem szerepelhetnek a médiában. Ezen a téren különösen téves az a vélekedés, hogy a fiatalok naivak. Ez egyáltalán nincs így. Az én időmben még szégyen volt kiszolgálni a rendszert, a mai értelmiségi fiatal pedig úgy gondolja, az a balek, aki nem használja ki a lehetőséget, amelyet a hatalom kínál. Mert a középszerű kádereké a legfényesebb karrier. A könyvkiadástól a színházig itt minden a párté.
Az ellenzék időnként felemeli ugyan a hangját. Szélmalomharcot vív. A legutóbbi választás idején jeles magyarországi politikusok nevezték őket – írd és mondd – árulónak. A hatalom lassan megvesz mindenkit kilóra, sztárírókat, művészeket egyaránt – vagy kirekeszt egy életre.
A harmadik út az apolitikusság. Ami valójában, úgy is mondhatnám, luxus. Megélhetést nem biztosít, csak szellemi szabadságot. És tiszta érzést, hogy az ember azt írhatja, amit gondol. De a templom egerénél is szegényebb, aki ezt az utat választja. Csak szellemiekben gazdag. Világéletemben irtóztam a politikától. A terepem a történet, az irodalom, amely meggyőződésem szerint maradandóbban visszaadja, kik között éltem. Tizenöt évig szerkesztettem egy irodalmi mellékletet, ami kedvemre való volt (Kontra Ferenc 2015-ig a Magyar Szó munkatársa volt – a szerk.). Mégis politikai okokból tettek az utcára egyik napról a másikra néhány negatív könyvkritika közlése miatt.
És ekkor még csak az értelmiségi rétegről beszéltem. Pedig a megélhetéshez szükséges minimumot, a legegyszerűbb munkahelyeket is csak azok tölthetik be, akik rendelkeznek pártkönyvecskével. Azt is el kell mondani, hogy azért ennyire belterjesen pártvezérlésű a közösség, mert kicsi, áttekinthető, és párhuzamos társadalomban él, eltávolodott a szerbektől, főleg a határ mentén. A szórványra is az jellemző, hogy egy megüresedett munkahelyre szerbet vesznek fel, nem magyart. Még egy magyarnak tűnő kisváros hivatalaiban is csak szerb alkalmazottakkal találkozni, akik Trianon óta emlékeztetnek arra, mi fán terem itt az államnyelv.
És hogy száz év múlva lesz-e még magyar élet Szerbiában? A Délvidék ebben az esetben is jobb szó lenne, mert nemcsak Szerbiát foglalja magában. Én a Drávaszögben születtem, a történelmi Baranya megye legdélebbi csücskében, ma Horvátország része. A falum, Darázs határában játszódott le a mohácsi csata. Amikor gyerek voltam, az eke gyakran kifordított a szántóföldből török érmét, rozsdás fegyverdarabot.
A baranyai ember öntudatos. Sokkal inkább ismeri múltját, történelmi emlékeit, mint a Délvidék többi részében. Laskón nőttem föl, és nem volt olyan, aki ne tudta volna, itt élt Sztárai Mihály, a neves reformátor, az első magyar nyelvű dráma írója. Vagy aki ne tudott volna Ács Gedeonról, aki szintén pap volt, Kossuthot kísérte el amerikai emigrációjába. Vagy öccséről, egyik legelső Shakespeare-fordítónkról, Ács Zsigmondról.
Gazdag bortermő vidék volt, felmenőim is ezzel foglalkoztak. A századfordulóra a vasút művelt polgári szemléletet is hozott, a nagyanyám kívülről tudta Jókai regényeit. Egyetemista koromban, amikor nem volt időm mindent elolvasni, meglátogattam, hogy gyorsan mondja el egyik-másik tartalmát. Nagyapám Monarchia-pártiként nyolcvanévesen is hangoztatta a szocializmus évei alatt, hogy az volt a mi aranykorunk, azóta minden csak lefelé ment.
Ez a világ a szemem láttára semmisült meg az elmúlt hatvan évben. És nemcsak azért, mert a határ ezen a vidéken hétszer lépett keresztül, hol ide, hol oda sodródott a délszláv válság során is. Nemcsak a háborúk miatt, hanem azért is, mert magyarsága elöregedett és elfogyott. Külföldre ment vagy asszimilálódott.
Most ezt látom Szerbiában is. Újra átélem, amit már egyszer megtapasztaltam. Számomra ismerős helyzetek ismétlődnek. Végül a kérdésre azt mondanám: sajnos azt már nem merném életnek nevezni.
Diófa és telekkönyv – Vida Gábor (Marosvásárhely, Románia)
Az egységes, bölcs vezér(ei)t követő, központosított nemzetállam problémája, hogy amíg az egységet vitatni, az engedelmességet firtatni, a központtal dacolni merészel valaki, vagy erőszakot kell vele szemben alkalmazni, vagy az eszme sérül. Románia esetében ez úgy áll, hogy amíg magyarok élnek Erdélyben, a román államalapítás nem fejeződött be. Nem az a kérdés, hány kisebbség él még Romániában, mert sok. De nincs egyetlen nemzeti kisebbség sem, amelyik azt gondolja, hogy ennek az egész hóbeleváncnak nem is kellene így fennállnia.
A román állam az elmúlt száz évben hatékonyan oldotta meg a problémás nemzeti kisebbségek helyzetét – túladott rajtuk. A magyarok nem kellettek senkinek, a vagonírozáshoz túl sokan voltak. Rajtunk megbukik a számítás. 1916-ban, amikor már mindenki tudta, hogy Románia az antant oldalán fog belépni a háborúba, csak a Monarchia hadvezetése nem – vagyis tudta, de nem volt már katonai ereje, hogy egyedül oldja meg a feladványt – egy híres román személyiségtől kérdezték, mi lesz a hárommillió magyarral, ha megkapják Erdélyt – akkor még ennyivel számoltak. Tíz év múlva egy sem lesz, mondta a híres. Elszámolta magát, akkor sem volt hárommillió, és eltelt közben sok szűk esztendő. Magyarnak lenni Erdélyben ez: túlbecsülnek, közben alábecsüljük magunkat. Fordítva könnyebb volna, vagy akkor pont az lenne baj.
A román állam elképesztő kreativitással dolgozik azon, hogy ne legyen magyar önszerveződés. Nem képes integrálni a magyarságot, amely nem képes, nem is hajlandó integrálódni. Minek arra a kis időre? A magyarok országa áll és néz, megoldásai erre a problémára nincsenek, frászt kap minden önszerveződéstől (lásd az első mondatot). Arra a kis időre? Patthelyzet, léttechnika és etnobiznisz. Az erdélyi magyarságot nem trianonkor érte a legsúlyosabb csapás, hanem 1948-ban, amikor a magántulajdont felszámolták, a civil társadalmat lerombolták, a románt is.
A rendszerváltás utáni restitúciós ügyletek pontosan jelzik az alapvető problémát: kié ez a föld? Triviális az a mondat, hogy ha nagyapám diófája az enyém, és én magyar vagyok, ez a diófa (nem maga hasznára, másért cselekedte...) egy magyar fa, amelyhez nekem szuverén diószedési, mókustartási, villámcsapási, zászlófelvonási jogom van, akkor mi lesz a román nemzeti és területi egységgel? Hány ezer magyar dió, bükk, körte, naspolya, tölgy és lucfenyő lehet? Hány mókus és hány medve? Hány millió kilométer szögesdrót kell a szuverénhez? Térkép és mezőgazdasági támogatás, falopási törvény, ipar. 1989-ig a nagyapám diófája senkié volt (állam, nemzet, haza, párt), most az enyém (láncfűrész, deszka, IKEA-ból koporsó). A rendszerváltás utáni román elit nem a nagyapja diófáját kérte és kapta vissza, hanem egy kicsit többet. És a magyar? Csinovnyikok és új földesurak.
Van – persze – kultúra is, meg hagyomány. Arra vonatkozó koncepció viszont, hogy vidékek, amelyek századokig meg tudtak élni abból, amit termeltek, most hogyan tudnának, erre vonatkozó koncepciója senkinek nincs, sem románnak, sem magyarnak, sem kormánynak. A nemzeti, nyelvi identitás, ha tetszik, ha nem, súlyos kérdés, mert adottság. Az egyén beleszületik, hogy legyen, min gondolkodnia. A történelem is úgy tud fájni, mint a jelen. Jól beszélek románul, dialektusokat is értek, az egyik dédapám román juhász volt, én magyar író vagyok...
Az elmúlt harminc évben tető alá kellett volna hozni, talán lehetett volna is, a román–magyar történelmi megbékélést. Politikailag nem volt kifizetődő. Én jól jártam volna vele, plusz háromnál is több millió ember. Földet vissza nem veszünk, mondta Esterházy Péter. Nem mintha nem járna nekünk, de ezzel a mezőgazdasági koncepcióval minek? És akkor meg lenne oldva a szögesdrót kérdése: a borjúnak kell, hogy ne dengelje le a vetést, vagy a medve. Pontosan ez az autonómia. Kinek szabad, és mit? Hol a határ? Ha román politikusoknak volna humoruk, most rábólintanának: legyen székely autonómia – karanténnal. Nincs humoruk, (az) Istennek sincs.
A magyaroknak Trianon óta már lehetne..
Nem áll jól a szénánk, ez vitathatatlan – Pallagi Marianna (Beregszász, Ukrajna)
Hogy milyen ma magyarként élni Kárpátalján? Nehéz, mindig is nehéz volt, de nem a magyarságunk miatt. Noha Kijevben szeretik a szeparatista jelzővel illetni a helyi magyarságot, nincs nemzetiségi ellentét a megyében.
A koldusbotra jutott ország nem nyújt munkahelyeket, képtelen tisztességes megélhetést biztosítani az állampolgárainak. Az állami fizetésekből a közüzemi díjakra sem futja. Az itt élő emberek megtanultak túlélni. Két, nem ritkán három munkahelyet vállalnak, háztáji gazdaságot visznek, hogy eltartsák a családjukat. A támasz nélküli nyugdíjasokat is a kert segíti ki. Ha nincs erejük a háztáji megművelésre, akkor választhatnak: éhen halnak, vagy a gyógyszereiket nem váltják ki a patikában.
Romokban az egészségügy, az infrastruktúra is. Az utóbbi évek nagyobb volumenű fejlesztései – családorvosi rendelők, iskolák, óvodák felújítása – magyarországi támogatásból valósultak meg. Az oktatásban, kultúrában, egészségügyben dolgozó magyarok számára az anyaországi kiegészítő támogatások biztosítanak mentőövet, jelentenek egzisztenciális megbecsülést. De sajnos sok esetben ez sem elegendő a maradáshoz. Egyre több családi házra kerül ki az eladó felirat. Míg korábban jellemzően a családfő vállalt külföldi munkát, ma sokan döntenek úgy, hogy mindent hátrahagyva, idegen környezetben kezdenek új életet annak reményében, hogy a gyerekeiknek stabilabb hátteret, lehetőségekkel teli életet biztosíthatnak.
Ami azt a kérdést illeti, lesz-e száz év múlva magyar élet Ukrajnában: az utóbbi években az aktuálisan regnáló hatalom mindent megtesz annak érdekében, hogy már ötven év múlva se hallhassunk magyar szót a megyében. A jogaink folyamatos szűkítésére, az anyanyelvi oktatás elsorvasztására tett lépések is jelentősen hozzájárulnak a tömeges elvándorláshoz.
Az érdekképviseleteink a törvények biztosította kereteken belül harcolnak a jogainkért, próbálnak érdemi párbeszédet folytatni a hatalommal, de mindez szélmalomharcnak tűnik, amíg nincs összhang a kijevi tárgyalópartnerek szavai, cselekedetei és valós gondolatai között.
Nem áll jól a szénánk, ez vitathatatlan, de ez korántsem jogosít fel minket arra, hogy élve eltemessük magunkat. Szerencsére elég sok „elvetemült” magyar él a megyében, akik nem tudják máshol elképzelni az életüket. Megtagadhatják tőlünk az őshonos kisebbség státuszát, kék-sárgára festhetik a buszmegállókat, hidakat, ukrán zászlót aggathatnak a turulmadár és Zrínyi Ilona szobra mellé a munkácsi várban, de amíg ezek az emberek és az ő gyermekeik kitartanak, addig képtelenség minket eltörölni, ezer évet semmissé tenni.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2020/22. számában jelent meg május 29-én.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában! És hogy mit talál még a 2020/22. számban? Itt megnézheti!
