1945. február 15-én szüntették meg Vajdaságban a katonai közigazgatást: ennek hatálya alatt rengeteg embert, szerbeket, horvátokat, németeket, magyarokat gyilkoltak meg Tito partizánjai. A magyar áldozatok számát csak becsülni lehet, ma nagyjából 40 ezerre teszik. Vendégszerzőnk írásával a délvidéki vérengzésekben elpusztítottakra emlékezünk.
Van egy emlékem, amiről évekig nem beszéltem senkinek. Nem mintha szégyelltem volna, vagy bármi okom lett volna titkolni, egész egyszerűen csak annyira nem tudtam semmihez sem kötni, annyira nem találtam racionális keretet, amibe beleilleszthettem volna, hogy valahogy szóba sem került hosszú évekig. Soha, már gyerekként sem szerettem, ha sok tárgy vesz körül, ha sok mindent birtoklok. Valamikor egyetemista éveim legelején egyik kollégiumból a másikba kellett költöznöm. Nem kértem segítséget, gondoltam, úgyis elfér egy hátizsákban az összes „cuccom”, átviszem egymagam egyszerre az egészet. Aztán kiderült, hogy nem így lesz, az „összes” túl sokat jelent, nem vagyok képes „egyfordulósra” venni a költözést. Akkor teljesen megmagyarázhatatlan módon a teljes kétségbe esés lett rajtam úrra. Nem tudom fogni és vinni mindenemet, amim csak van. Pokoli érzés volt, de teljesen értelmezhetetlen. Így sokáig meg is feledkeztem róla.
A négy nagyszülőm közül csak az apai nagymamámmal voltam igazán közeli, baráti viszonyban. Vele is csak később, felnőttként kerültünk bensőséges kapcsolatba. Messze volt a klasszikus nagymama karakterétől. Öt gyereke és tizenhárom unkája született, de mégsem találta a gyerekekkel a hangot. Süteménnyel sem várta soha a kis unokákat, nem is igazán tudott főzni. Annak idején az első nőként vették fel a Szegedi Egyetem fizikus szakára, de a tanulmányait a háború miatt meg kellett szakítania, végül mint általános iskolai matematika-fizika szakos tanár vette át a diplomáját. Nyaranként mindig legalább tíz gyerekről kellett gondoskodnia egymagában, hiszen a szülők „pedagógus, úgyis ráér egész nyáron”-felkiáltással ráhagyták az unokákat. Visszagondolva megértem, hogy sokszor volt türelmetlen, és hogy amikor már estébe hajlott a délután, akkor nem vágyott másra, csak arra, hogy leüljön a nyugágyba keresztrejtvényt fejteni a magyar lappiacról kiirthatatlan Füles Magazinban.
Azzal mindig is tisztában voltam, hogy nem Magyarországon, hanem Szerbiában, Újvidéken nőtt fel, és sok-sok éven, évtizeden keresztül nem járt a szülőföldjén. Annyira sokáig, hogy amikor a kilencvenes évek elején hazautazott, akkor azzal a felszólítással csöngetett be az évtizedek óta nem látott ismerősökhöz, családtagokhoz, hogy „barkochbázzátok ki, ki vagyok!” Van két másik emlékem még. Az egyik, hogy felnőtt rokonoknak meséli, miként kínozták meg szerb partizánok a családtagjait. A másik a délszláv háború alatt történt. A televízióban azzal a hírrel borzolták a nézők kedélyeit, hogy a csetnikek levágott horvát katonák fejével fociznak. Tizenkét évem öntudatával kijelentettem, hogy nem igaz, ez csak rémhír, ilyet egy ember nem tesz a másikkal. „Tényleg? Ne hidd!” – csattant fel nagymamám. Aztán a szobában tartózkodó másik felnőttnek kezdte magyarázni, milyen naiv vagyok én még, hogy nem feltételezek ilyet senkiről.
Teltek az évek, és valahogy azon kaptam magamat, hogy – ellentétben más nagyszülőkkel – felnőttként kezel, nagyon sokat beszélgetünk, komolyan vesz, megosztja velem az életét, az emlékeit. Nagymamám vérbeli „storyteller” volt, színesen, humorosan mesélt, képes volt fenntartani az érdeklődést és az izgalmat. Nagyon szeretett a múltról beszélni, igazából általa ismertem meg a dédszüleimet, a nagyapámat, de elsősorban az ő saját élete került elém, kiterítve. Nyilván kiszínezett dolgokat, itt-ott hozzácsapott a történetekhez némi „népmesei fordulatot”, idealizálta a saját szüleit, de tény, hogy kamaszkoromtól kezdve hatalmas mennyiségű „oral history” élménnyel gazdagodhattam általa – még ha akkor nem is ismertem ezt a kifejezést. Két rétege volt a dolognak: a saját személyes gyökereimről tudtam meg nagyon sokat, de közben nyilván rengeteg történelmi ismerettel, vagyis pontosabban a történelem személyes átélésének, értelmezésének és továbbadásának az élményével lettem több.
Nagymamám mindig próbált humoros lenni, egyfajta anekdotikus köntösben adott elő szinte mindent. De arról például nehezen beszélt, hogy dédapámat többször bevitték a rendőrségre és megverték, mert valaki feljelentette őket, hogy Kossuth arcképe ki van tűzve a házukban, és arról sem, hogy a tanítónő dédnagyanyám karrierjét miként lehetetlenítették el a hatóságok, vagy arról, hogy neki és a húgának tilos volt egymással magyarul beszélni az iskolában. Láncdohányos volt, amikor ezek szóba jöttek, akkor mindig lerakta a cigarettát a hamutartó szélére, és hagyta végigégni. Egyszer találtam róla egy fényképet, nagyon fiatal rajta, tizenéves, szinte még gyerek. A ruháján kokárda (fekete-fehér kép, de gondolom, nemzetszínű), körülötte emberek, egy irányba sétálnak, mindenki boldogan mosolyog. Igen, mondta, ez akkor készült, amikor visszakerültünk Magyarországhoz, és a magyar csapatok bevonultak Újvidékre. Mindenki sírt, ismeretlen emberek egymást ölelgették, és ösztönszerűleg a Himnuszt énekelték.
Egyszer rákérdeztem az újvidéki „hideg napokra”, akkor mi történt, mire emlékszik. „Mi semmiről nem tudtunk – hangzott a válasz. – Hiszen kijárási tilalom volt. Ki se mozdulhattunk a házból.” Később elmondta, hogy egyik este kilesett az ablakon, és egy megrakott, letakart szekeret látott elmenni a házuk előtt. Ijedten kérdezte a családját, hogy jól látta-e, tényleg emberi kezek és lábak lógtak-e ki a ponyva alól. Dédapám erre elhúzta a függönyt és ráparancsolt mindenkire, hogy amíg a kijárási korlátozást fel nem oldják, addig tilos kinézni az ablakon.
Aztán egy másik, „sztorizásba” hajló alkalomkor megtudtam valamit, ami talán helyére billenti, értelmet ad azoknak az érzéseknek, amelyek a kollégiumi költözésnél rám törtek. 1944-45 telének egyik napján két hír terjedt Újvidéken, két hírről értesült nagymamám (akkor dédnagyapám és az idősebb fiúk nélkül maradt) családja: a szerb partizánok hamarosan elérik a várost, illetve talán még indul egy utolsó vonat Budapestre. Dédnagyanyám nagyon félt, hogy célponttá válhatnak, így azon nyomban összekapták, amit lehetett, és kirohantak az állomásra, hogy elérjék az állítólagos, még végsőként induló járművet. Az egyik szomszéd biciklire pattant, hogy segítsen: tanítónő dédnagymamám fizetéséért sietett el, hogy annyival is több legyen náluk. De ők annyira féltek, hogy végül nem várták meg, hogy ez az ember visszaérjen.
Az állomásépületben rengetegen szorongtak, nem ők voltak az egyetlenek, aki nem kívántak, nem mertek ott lenni, amikor a szerb csapatok Újvidékre érnek. Nem sokkal később a család egy közeli barátja érkezett meg, odalépett hozzájuk és átnyújtott egy lábost, amiben zsírban eltett, lesütött hús volt. Azonnal megismerték, hiszen saját volt, csak – mint annyi minden másnak – nem maradt hely számára abban a két-két bőröndben, ami egy ember kezében elfért. Ez a férfi (a nevére már nem emlékszem) elmondta, hogy ő még nem utazik, csak ezt hozta utánuk. Hallotta, hogy ők elmennek, átment hozzájuk, el akart búcsúzni. A ház tele volt a környélbeliekkel, rámolták ki a szekrényeket, vittek minden mozdíthatót. Ketten összevesztek ezen a kis láboson meg a húson, ő meg nem bírta nézni-hallgatni, kikapta a kezükből és elhozta.
Talán igaz, talán nem: lehetséges, hogy a dédnagyanyám és nagymamám által átélt félelem játszódott le bennem újra, a kétségbeesés, hogy szaladni kell és vinni mindent. Biztos nem lehetek ebben, de azt tudom, hogy annyi mindenki mást is megértek, mindenki más helyzetét átérzem ezekben a történetekben. Megértem dédapámat, aki a két évtized alatt felhalmozott sérelmek után képtelen volt azt mondani, hogy a magyar hatóságok sem jobbak, mint a jugoszlávok, csak ők nem velünk embertelenek, hanem mással, inkább elfordította a fejét, behúzta a függönyt. Megértem azokat a szomszédokat, akik már akkor ott fosztogattak a dédszüleim házában, amikor a jogos tulajdonosok talán még csak az utca végén jártak. Elvégre háború volt, senki nem tudta, mit hoz a holnap.
Évtizedek távlatából nagyon könnyű elítélni, megszólni embereket, számon kérni magasztos erkölcsi premisszák be nem tartását, kifejezni, hogy mennyire nem helyén való, ha valaki a „történelem viharában” nem találta meg a jó oldalt. Könnyű, mert utólag nem okoz nehézséget „felülről szemlélni” a dolgokat. Amikor a történelem egyenlő az „itt és most”-tal, akkor mindenkinek a saját kis élete, a saját kis biztonsága, a saját kis világának törhetetlensége az első, és nem feltétlenül veszi észre, hogy ami ma a mindennapokat jelenti, az holnaputánra a „történelem viharos időszaka lesz”. Mindenkivel tudtam, tudok azonosulni nagymamám történeteinek szereplői közül, mindenkit értek vagy érteni vélek. Mindig csak akkor borzadtam el, amikor olyanról mesélt, hogy valaki a vele szemben álló hús-vér emberrel viselkedett kegyetlenül.
Nem csak nagymamám történeteit szerettem hallgatni, bárki mással szívesen beszélgetek. Végighallgattam mások „családi örökségként” kapott történeteit a Holokausztról vagy Trianonról, beszéltem egy idős sváb bácsival, aki a kitelepítés után szökött vissza, haza Magyarországra az NDK területéről, és olyannal is, aki munkaszolgálatosként megjárta a Don-kanyart.
Mindig ugyanaz a fájdalom és értetlenség fog el, hogy miért kell az identitásnak sorssá válnia, miért kell félnie, menekülni, szenvedni valakinek csak azért, mert magyar, zsidó, sváb, vagy legyen bármi és bárki. Nagymamám történeteiből (saját nagymamájuk történeteiből) mások talán más következtetéseket vonnának le, más kerülne be abba a batyuba, amiben a világlátásuk darabjait viszik magukkal. Nekem csak annyi, hogy a másik emberben a tetteit nézem, soha nem a származást; ne szóljam meg azért, hogy miben hisz, hogyan öltözik, kihez imádkozik, vagy nem imádkozik, kivel barátkozik. Ha ez sikerül, akkor talán (jó eséllyel) soha nem kapom magamat azon, hogy a „rossz oldalra” kerültem a „történelem viharában.” Nyilván közhely, nyilván száz és száz millióan leírták előttem, és létezhet olyan kiélezett helyzet, amikor ezt könnyebb leírni, mint betartani, de ha nekem van „nem, nem, sohám”, akkor az ez.
