Sorra dőlnek a negatív rekordok járványügyben, az itthoni kórházakban soha nem voltak ennyien lélegeztetőgépen, mint most. Mivel Magyarországon nem engedik be a sajtót az egészségügyi intézményekbe, nyilatkozni pedig lényegében mindenkinek tilos, újra ezernégyszáz kilométert utaztunk, hogy egy intenzív osztályon dolgozó „inas”, dr. Tubák Nimród rezidens orvos elmagyarázza olvasóinknak, milyen fokozatai vannak a súlyos állapotú koronavírusos betegek lélegeztetésének.
Az aneszteziológusként és intenzív terápiás szakemberként dolgozó Tubák – aki a 2014-ben alakult Erdélyi Rezidens Orvosok Szövetségének elnöke is – az első perctől a frontvonalban küzd társaival a koronavírusos betegek életéért a második hullám óta járványkórházként működő Székelyudvarhelyi Városi Kórházban. Tízágyas intenzív osztályukon folyamatosan telt ház van.
1.) Nazális oxigén
Egy egészséges felnőtt percenként 12-14 be- és kilégzést végez, alkalmanként fél liter levegőt beszívva. A légköri levegő oxigéntartalma 21 százalék, ebből 5 százalékot használ fel a tüdőnk, a többit kilélegezzük. A koronavírussal fertőzött ember súlyos esetben „légzési elégtelen” lesz: a tüdő nem működik rendesen. Ennek jele, hogy lilul a száj, a beteg szaporábban lélegzik – szaknyelven tahipnoés lesz, vagyis megnő a légzési frekvencia, akár egészen ötvenig percenként. A patikákban vagy akár a neten megvásárolható, ujjra csíptethető pulzus- és véroxigénszint-mérővel (szaturáció) akár otthon is észlelhető – de nyilván ez nem helyettesíti azt, hogy orvosnál jelentkezzünk, ha a tünetek valamilyen formáját mutatjuk.
Az egészséges ember artériás vérében az oxigén telítettségi szintje 97-100 százalék körüli, de jelentős túlsúly, erős dohányzás, korábbi tüdőbetegség után 90 fölött normálisnak mondható. Ha viszont ez alatt van, kórházi ellátást igényel, mert a légköri oxigén nem elég. A mindkét orrlyukba bevezetett vékony csövön nedvesített oxigént adagolnak a betegnek (palackból vagy – ha van kiépítve ilyen rendszer – a kórházi oxigénhálózatból). Ez még nem intenzív ellátás, ilyenkor nagyjából 40 százalékos oxigént kap a rászoruló. Ennek a megoldásnak a maximális kapacitása 15 liter/perc, vagyis ennyi oxigén adagolható percenként. Ez a módszer kényelmes a betegnek, tud például enni vele, de súlyosabb tűdőérintettség esetén nem elég.
2.) Oxigénmaszk
Ha a véroxigénszintet nem tudják megfelelő értéken tartani, maszkot kap a beteg. Különböző típusok vannak ebből (van zacskós verzió is), és mivel ez egy zártabb rendszer, akár 60-80 százalékos oxigént is kaphat a rászoruló. Ebben még nincs túlnyomás, a beteg saját erőből lélegzik. Ezzel már nem tud enni, de pár percre leveszik róla, amikor eljön az étkezés ideje.
3.) Magas áramlású (high flow) oxigénterápia
Ha már ez sem elég, a következő lépéshez már gépre van szükség. A magas áramlású oxigénterápia során a berendezés akár 50 liter oxigént adagolhat percenként (emlékezzünk, az egészséges embernek percenként 6-7 liter is elég!), ezt is az orrába kapja a beteg. Ez már intenzív terápiás kezelésnek számít, és ekkor már rendszeresen végeznek a beteg artériás véréből vérgázanalízist a kórház laboratóriumában, vagy helyben egy erre szolgáló eszközzel. Ennél a gépnél akár 100 százalékos tisztaságú oxigént is be tudnak állítani.
4.) Lélegeztetőgép maszkkal
Ha ez sem elég (a beteg fáradt, panaszkodik, laboreredményei nem jók), megpróbálkoznak a nem invazív lélegeztetési móddal. Egy hámmal rászorítanak egy, a beteg fejformájához jól illeszkedő maszkot az arcra. Ennek több formája lehet: csak orrot és szájat, vagy akár egész arcot takaró, netán a beteg feje körül egy egész ballon. Ez hosszú távon eléggé kényelmetlen lehet a betegnek, nyomot hagyhat az arcon – az a lényege, hogy ekkor még tudnak kommunikálni a rászorulóval, és azt választják, amelyiket a legjobban elviseli. Itt még a beteg maga lélegzik, dolgoznak a légzőizmai, de már van pozitív nyomás – szó szerint bepréselik a levegőt a tüdejébe, vagy rásegítenek a beteg spontán lélegzésére.
5.) Intubált lélegeztetés
Ha tovább romlik a beteg állapota, az utolsó állomás az intubálás. (Van még egy másik megoldás, de ez tömegesen nem elérhető, csak nagyobb egyetemi központok tudják korlátozott számban. Az úgynevezett ECMO-kezelés során kivezetik a páciens vérét, és a gázcsere a testen kívül, egy úgynevezett műtüdőn keresztül valósul meg.) Az intubációs csövet férfiaknál az ajkaktól mérve 22, nőknél 20 centiméter mélyen vezetik be szájon át a légcsőbe, majd felfújják a végében lévő ballont, hogy az dugót képezve elzárja a cső melletti levegőáramlást. Országonként és kórházanként változó, hogy ez meddig maradhat a betegben, de legtöbbjüknél két hét után jellemzően gégemetszést végeznek, és úgy folytatják a lélegeztetést – addig is magát a csövet hetenként cserélik.
Az intubálást általában altatásban végzik, de előfordulhat, hogy utána megpróbálják gyógyszerek nélkül tartani a beteget, megnézve, hogyan viseli ezt a helyzetet. Az emberek zöme rosszul viseli, ekkor mesterséges kómába teszik őket. Előfordulhat, hogy izomlazítót is adni kell neki, leállítva a légzőizmait, hogy „ne szuszogjon szembe a géppel”. Az intubált lélegeztetés célja időnyerés: hogy a tüdeje és a vírus által érintett más szervei regenerálódni, gyógyulni tudjanak, hiszen közben zajlanak a gyógyszeres kezelések.
Lélegeztetett beteg a Székelyudvarhelyi Városi Kórházban (Fotó: Magyar Hang/Végh László)
*
Laikus számára nem világos, az orvos honnan tudja, hogy egy mesterséges kómában tartott, lélegeztetett beteg jobban vagy rosszabbul van. Tubák Nimród szerint a lélegeztetőgép monitorján rengeteg a hasznos információ az orvos számára: jellemzően van EKG, amely a szív állapotáról ad tájékoztatást, látni a vérnyomását, pulzusát, a vér oxigénszintjét. Artériás kanül behelyezésével további fontos információkhoz juthatnak, például másodpercre pontosan látják a vérnyomását, naponta többször laboratóriumban nézik a vérvizsgálat eredményeit, stb. Folyamatosan próbálkoznak változtatni az értékeken – például egy időre kevesebb oxigént adnak, és ha nem romlanak az eredmények, akkor az azt jelenti, javul. Ha folyamatosan növelni kell az adagot, akkor értelemszerűen romlik a beteg állapota.
Szüneteket tartanak az altatóval, és megnézik, hogyan viselkedik a beteg – ezek lényegi információkat adhatnak arról, mi történt vele a kóma alatt. Ha valakinek javul az állapota, akkor a fenti lépcsőket járják be visszafelé – egyre kevesebb és kevesebb oxigént adagolva. Az orvosok tapasztalatai szerint gyakori a „hullámvasút” – pár napig úgy tűnik, javul, aztán visszaesik a beteg a súlyos állapotba.
Egy intenzív terápiás beteg akár hetekig lehet a lélegeztetőgépen, és ez alatt az idő alatt is vannak szükségletei, amelyeket kell „pótolni”, és táplálni. Az orrán keresztül a gyomrába bevezetett szondán (vagy esetenként vénásan) folyadékot, pépeket juttatnak be neki. Kanült tesznek a centrális vénájába (jellemzően a nyakán), erre több gyógyszerpumpát vagy perfúziót tudnak csatlakoztatni. Van artériás kanülje, a vizelete katéteren keresztül távozik, és pelenkázni is kell a beteget. Lehet még rengeteg más is, de átlagosan legalább ennyi cső áll ki a betegből.
Szerencsés esetben egy nővér két ágyat tud ellátni, mert a lélegeztetett betegek nagy mennyiségű törődést igényelnek. Órára lebontott program szerint folyik a kezelés a nap 24 órájában, folyamatosan mennek a gyógyszeradagoló pumpák, melyeket folyamatosan tölteni, cserélni kell. A beteget naponta kétszer megmosdatják, forgatni is kell őket, hogy elkerüljék a ventilációs tüdőgyulladás további fokozódását – ez utóbbi akár öt-hat emberes feladat. Sok az adminisztráció is – a székelyudvarhelyi kórház intenzív osztályán az orvosok naponta egyszer felhívják a hozzátartozókat, és beszámolnak a beteg állapotáról. Óriási energiát vesz el a sok be- és kiöltözés (utóbbi a lassabb, mert szigorú szabályai vannak), és pszichésen megterheli őket, hogy sok rossz hírt kell közölni a hozzátartozókkal.
Minden eset más – van, hogy a betegek átugorják a fenti lépéseket, és rohamosan romlik az állapotuk. Az intenzívről nem szokás egyből hazamenni – ha valakinek javul is az állapota, még hetekig marad kórházban az után, hogy levették a lélegeztetőgépről.
Ez a cikk a Magyar Hang 2021/14. számában jelent meg április 1-jén.
