Hogyan lett a G20-csúcsból a globális kormányzás helyett a kétoldalú találkozók terepe?

Tudja mi volt az oszakai G20-as csúcstalálkozó fő témája? Ha nem, akkor ne önmagában keresse a hibát. Nem nagyon foglalkozik ezzel már a sajtó sem. Az viszont a legfontosabb hírek között szerepelt, hogy Donald Trump amerikai elnök találkozott orosz kollégájával Vlagyimir Putyinnal és a kínai államfővel, Hszi Csin-pinggel is. Nem véletlenül. A jó tíz éve a globális kormányzás reményével induló G20-as csúcsok ugyanis szép lassan a kétoldalú találkozók terepeivé váltak.

Már az a megállapítás sem állja meg a helyét, hogy az orosz–amerikai és az amerikai–kínai csúcstalálkozók ellopták a show-t. Ugyanis már semmiféle show-ról nem beszélhetünk. Ha pedig gonosz akarok lenni, akkor azt mondanám, hogy csak show van, mégpedig a globális kihívások megtárgyalásának kárára.

Látják ezt a politikusok is, ezért pragmatikusan inkább kétoldalú találkozókra használják fel ezeket a mindinkább formalitássá váló csúcsokat. Vegyük csak a mostanit, ott is Vlagyimir Putyin első napi programját. Az orosz elnök még a találkozó megnyitása előtt a BRICS országainak (Brazília, Oroszország, India, Kína és a Dél-afrikai Köztársaság) vezetőivel találkozott, majd a globális kereskedelem alakulásával, a pénzügyi rendszer és a WTO reformjával foglalkozó első plenáris ülés után majd másfél órás megbeszélést folytatott Donald Trumppal. Ezután a tanácskozás szüneteiben tárgyalt a távozó brit kormányfővel, Theresa Mayjel, majd a hivatalos program végeztével Emmanuel Macronnal folytatott megbeszélést már a szállodában. Ezt követően Mun Dzsein dél-koreai államfővel, és az Európai Bizottság elnökével Jean-Claude Junckerral ült asztalhoz. S ez még csak az első nap volt. Putyin azonban nem lógott ki a sorból, hiszen ugyanezt tette a többi vezető is.

A G20-ak csúcstalálkozóit azonban eredetileg nem erre találták ki. Maga a formátum válasz a legfejlettebb országokat tömörítő G7-ekre, akiknek sokak szerint nincs morális felhatalmazásuk az egész világ ügyeinek intézésére. Ha keményebben akarunk fogalmazni, akkor ezt a keretet a neokolonializmus eszközének is nevezhetnénk. A „húszak” csoportjában ugyanakkor már a fejlődő és feltörekvő országok révén képviselteti magát a világ összes régiója. Ráadásul a kizárólag a nyugati nézeteket megjelenítő G7-ekkel ellentétben a világról vallott elképzelések tekintetében is sokszínűbb. Ezzel együtt a húszas keret még alkalmas a hatékony munkára is. Nem úgy, mint például az ENSZ.

S mivel a „húszak” indulása egybeesett a 2008–2009-es globális gazdasági válsággal, mindenki felfokozott várakozással tekintett e formátum indulása elé. A 2011-ig még évente kétszer megtartott csúcstalálkozók fő témái mindenekelőtt a globális gazdaság, pénzügy és kereskedelem kihívásai voltak. Lépésről lépésre, pragmatikusan, a legfontosabb kérdésekre fókuszálva haladtak, a csúcsokat az előző találkozón elfogadott határozatok megvalósításának értékelésével kezdve. Aztán a válság csillapulásával kezdett mindez szétesni. Kapkodva, minden csúcson más és más témához nyúlva egyre kevésbé a globális kihívások szisztematikus megoldása állt a középpontban, és egyre zavaróbbá vált a megbeszélések átpolitizáltsága is. Az immár évi egyszeri találkozók inkább egyfajta politikai látványossággá, a világ legfontosabb politikusainak felvonulásává váltak. Ahogy a Putyinnal folytatott megbeszélése előtt a sajtó egymás szavába vágó, ordítozó, közben a találkozó első pillanatait egyenes adásban közvetítő képviselőire mutatva Trump lenézően megjegyezte, olyan ez, mint az Oscar-díj átadása.

Ennek ellenére nem lehet azt mondani, hogy a G20-as formátum megbukott volna. A hozzá fűzött kezdeti várakozásokat ugyan nem váltotta be, ám az első évek sikerei is igazolják, hogy van létjogosultsága egy a legfejlettebb országokat tömörítő körnél szélesebb, a világ sokszínűségét földrajzi, szociális és ideológiai értelemben is jobban lefedő fórumnak.

A G20-as csúcsokat ugyanis nem csupán a show előtérbe kerülése változtatta a kétoldalú találkozók terepévé. A „húszak” sorsának átalakulása is mutatja, milyen nehéz a modern világban megteremteni a globális irányítás formalizált kereteit. A problémák jelentős része ugyanis globális, ám a megoldásuk jelentős részben már nemzeti keretekben képzelhető el. Ezért figyelt mindenki az amerikai–orosz–kínai hármas találkozóira. Az államok ugyanis elsősorban a saját polgáraiknak, nem pedig az emberiségnek tartoznak elszámolással. A maga karikaturisztikus módján mutatja ezt Donald Trump viselkedése. Az amerikai elnök hallani sem akar közös érdekről, számára „Amerika mindenek előtt” fontos. Ez a hozzáállás már a G7-eket is kikezdte, ami esélyt ad a „húszaknak”, ám a legfőbb érv e formátum életképessége mellett, hogy átalakuló és egyre bonyolultabbá váló világunk problémáit már nem lehet az euroatlanti térségen kívül élők nélkül megoldani.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/27. számában jelent meg, 2019. július 5-én.

Hetilapunkat megvásárolhatja csütörtök estig az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2019/27. számban? Itt megnézheti!