A Nemzeti Front-alapító Jean-Marie Le Pen halálát követően ismét előkerült a francia sajtóban, mit is csinált a volt pártvezér az algériai háborúban. Le Pen az ötvenes évek végén szolgált a háborúban, a vádak szerint pedig vallatótisztként többeket is megkínzott ottléte során.
A 96 évesen elhunyt politikus ezt egy 1962-es Combat-interjúban ezt maga ismerte el, úgy fogalmazva: nincs titkolnivalója, kínzott foglyokat, mert muszáj volt. Szerinte amikor elévezettek valakit, aki húsz bombát rejthetett el mindenfelé, viszont nem akart vallani, akkor nem volt más lehetősége.
A későbbi politikus arra rögtön rájött, hogy ebből rosszul fog kijönni, így már a másnapi, november 10-ei számban pontosítást közöltetett. Ebben azt írta, hogy a Nemzeti Felszabadítási Front (FLN) terrorhálózata elleni kényszerítő módszerek, melyek kizárólag a polgári lakosságot megfélemlítő merénylők ellen voltak érvényben, az általa személyesen ismert egységekben sehol nem hasonlított olyasmihez, ami a kínzás fogalmával lenne leírható. Vagyis azt Le Pen elismerte, hogy alkalmaztak kényszerintézkedéseket, de azt már ekkor is visszautasította, hogy túlléptek volna eközben bizonyos határokat. Azt, hogy mindez a valóságban mit is jelentett, persze kérdéses. Csak jóval később, 1984-ben ratifikálta az ENSZ a kínzás elleni egyezményt.
Le Pen utóbb rágalmazási pereket is indított. Többet meg is nyert, viszont az utolsó hármat elveszítette. Az előbbi győzelmekben szerepe volt a Franciaországban életbe léptetett amnesztiának. A bíróságok így a nyolcvanas évekig elfogadták az érvelését, hogy amit tettek, mindössze kényszerkihallgatásoknak nevezhetőek. Aztán jött az ENSZ-egyezmény, az egykor még elfogadhatónak érzett módszerek közül pedig egyre több vált felvállalhatatlanná. A konkrét meghatározás ezt követően úgy szólt, hogy minden olyan cselekmény, amellyel szándékosan súlyos fizikai vagy lelki fájdalmat, szenvedést okoznak egy embernek, elsősorban azzal a céllal, hogy információt szerezzenek tőle vagy vallomásra bírják, az kínzásnak minősül. Michel Rocard miniszterelnök vagy Pierre Vidal-Naquet már ezt a definíciót vették figyelembe, és úgy vélték, a meghatározásba beletartozik mindaz, ami Le Pen a módszereiről korábban elmondott.
Meghalt Jean-Marie Le Pen
96 éves volt.
Az egyetlen előkerült fizikai bizonyíték ugyanakkor egy kés, amelyet egy érintett család lakásában felejtettek, és arra Le Pen neve volt gravírozva. A szélsőjobboldallal foglalkozó francia történészek az elmúlt években mégis meggyőződéssel vallották, hogy a politikus a nyilatkozatai ellenére valóban megkínzott embereket az algériai háborúban. Persze az is kérdéses, hogy kiket: a Le Pen politikáját visszautasítók gyakran ezt úgy fokozzák, hogy az áldozatokat forradalmároknak nevezik. A szélsőjobboldali pártvezér eközben mindig ragaszkodott ahhoz, hogy terroristákkal szemben léptek fel így. A történtekről Le Pen et la torture : Alger, 1957, l’histoire contre l’oubli (Le Pen és a kínzás: Algír, 1957, történelem a felejtés ellen) címmel könyvet író Fabrice Riceputi a tanúvallomásokra, archívumokban elérhető dokumentumokra is hivatkozva szintén vallja, hogy Le Pen megkínzott többeket Algériában. Riceputi az algériai rendőrség jelentéseiben azt találta, hogy bár ez másként szokott lenni, Le Pen esetében kivételesen sok nyomra bukkantak, és tizenöt panaszt is feljegyeztek áldozatoktól a későbbi politikusra vonatkozóan. Persze ezeken az írott anyagokon túl közvetlenebb bizonyítékok nincsenek, ilyesmi előkerülésében nem is nagyon érdemes reménykedni.
Már a zsidók is a szélsőjobboldalt választják Franciaországban?
A nemzetgyűlési választás második fordulójában a Nemzeti Tömörülés alulmaradt a baloldallal és a macronistákkal szemben. Hogyan reagálnak a baloldali-liberális értelmiségiek?
Az 1928-as születésű Jean-Marie Le Pen kamaszkorára árván maradt, majd még nagykorúvá válása előtt csatlakozni kívánt a francia védelmi erőkhöz, de ekkor még nem vették fel. Jogot tanult, egy toulouse-i diákszervezetben politizált, később pedig már csatlakozni tudott az Idegenlégióhoz, először Francia Indokínába utazva, majd az algériai háborúban részt vállalva. 1957-ben egy veteránszervezet főtitkára lett, 1965-ben pedig már igazgatta Jean-Louis Tixier-Vignancour szélsőjobboldali politikus elnökjelölti kampányát. 1972-ben megalapította a Nemzeti Frontot, két évvel később pedig indult az elnökválasztáson. A nagypolitikában aztán hosszú évtizedekre berendezkedett, 2011-ig elnökölte pártját, többször is indult az elnökválasztásokon, szélsőséges kijelentéseivel pedig gyakran borzolta a kedélyeket. Természetesen mindenféle perekbe is fogták, a holokauszt jelentőségének megkérdőjelezéséért el is ítélték, továbbá bírságot kellett fizetnie a Franciaországban élő muszlimokkal szemben tett kijelentéseiért.
A lepenizmus fogalommá vált, a párt vezetését pedig később lánya, a nála jóval sikeresebb Marine Le Pen vette át. Sőt, a család még fiatalabb generációja is belépett a politikába: unokáját, az 1989-es születésű Marion Maréchal-Le Pen-t sok tekintetben nagyapjához hasonlítják azóta is. A Nemzeti Frontból időközben Nemzeti Tömörülés lett, az elnök is a fiatal Jordan Bardella, sokak több évtizedes aggodalma pedig minden korábbinál jogosabb lehet: a következő elnökválasztást Marine Le Pen akár nyerheti is majd. Igaz, apja radikalizmusától sok tekintetben eltávolodtak, a szervezet pedig az elmúlt években korábban elképzelhetetlennek tűnő zsidóbarátságával lepett meg sokakat. (Aminek persze leginkább a közös ellennel, az arabokkal és iszlamistákkal szembeni kiálláshoz van köze.)
