Nem mondható rendkívülinek Vlagyimir Putyin és Hszi Csin-ping legutóbbi találkozója, „business as usual”, csak a szokásos ügymenet az, amit látunk – így fogalmazott megkeresésünkre Salát Gergely. A Kína-kutatót arról kérdeztük, hozhat-e bármilyen változást a háborúban, illetve a jelenlegi folyamatokban mindaz, ami ezekben a hetekben Kína és Oroszország között történik.
A nemzetközi sajtó a kínai vezető moszkvai látogatásától hangos, nem véletlenül: a pártfőtitkár a háború kirobbanása óta először látogatott Oroszországba. Az persze sosem volt kérdés, hogy a nyugati államokhoz képest Kína különutas politikát folytat, és nem vesz részt az Oroszország-ellenes szankciók, lépések sorában. Arról is sokat lehetett olvasni, hogy Kína akár nagy nyertese is lehet a folyamatnak, minthogy Oroszország is egyre inkább a támogatására szorul, de a nyugatiak sem engedhetik meg maguknak egy újabb konfliktus elharapózását. Jellemzőek azok a találgatások is, hogy Kína esetleg hatásosabban tudna-e fellépni béketeremtőként, mint az Oroszországgal keményebb konfliktusokat felvállaló államok. De vajon Hszi próbálkozna-e hasonlóval?
Salát Gergely elmondása szerint az utóbbi évtized jó kínai-orosz kapcsolatai stratégiai tényezőkre vezethetők vissza. A nyugati világ, főleg az Egyesült Államok mindkét ország térnyerését akadályozná, Salát szerint ezt tűzte ki az amerikai vezetés fő célul. Úgy véli, „ezt csak közösen tudják egyensúlyozni, mindkettejüknek szüksége van a másikra.” A Kína-kutató úgy látja, ezen a felálláson az ukrajnai orosz agresszió sem változtatott. Sőt, kínai szempontból az orosz invázió még apróság is az igazi nagy konfliktushoz képest, „amiben nélkülözhetetlen számára az a tudat, hogy Oroszországnak vetheti a hátát.” A kapcsolat így várhatóan még szorosabbá válik, azt viszont Salát nem gondolja, hogy Kína nyilvánosan és vállaltan fegyvert szállítana az oroszoknak, hacsak Putyin nem kerül végveszélybe, vagy Kínát nem éri súlyosabb provokáció. (Vagy, tegyük hozzá, olyasmi, amit provokációnak érzékel. A nyugati világ és Kína eltérően szokta értékelni, mi számít provokációnak, és mi jogos kiállásnak. Kína például provokációként azonosít minden Tajvan melletti szolidaritást, míg a nyugati világ vezetői nem feltétlenül Kínának akarnak ilyenkor üzenni, hanem a kiállást elváró választóknak megfelelni.)
Hszi és Putyin a mostani találkozón is egyetértettek a NATO-val és az Egyesült Államokkal szembeni kritikában, ugyanakkor a kínai pártfőtitkár hangoztatta azt is, hogy békés rendezésre, tárgyalásra és az eszkaláció elkerülésére van szükség. Persze utóbbit Oroszország is ki szokta emelni, csak épp a nyugati világot vádolva a további eszkalációval. Az ugyanakkor lényeges, hogy Kína eddig valóban nem nyújtott katonai segítséget az Ukrajnával szembeni támadáshoz.
Salát kiemelte, a mostani már a negyvenedik találkozója a két vezetőnek azok után, hogy tíz éve Hszi hatalomra került. Moszkvába ugyan most ment a háború óta először a kínai vezető, de például Üzbegisztánban már találkoztak szeptemberben. A mostani látogatással is azt üzenik, hogy a kínai-orosz kapcsolatokban minden „business as usual” alapon megy. Salát Gergely úgy foglalta össze Kína szempontját, hogy az országot „nem lehet befolyásolni fenyegetésekkel, nyomásgyakorlással, szidalmakkal. Főleg úgy nem, hogy az USA semmiféle pozitív jelzést, gesztust vagy ajánlatot nem tett Kínának, sőt az ukrán háború alatt is tovább keménykedett vele.” A szakértő úgy látja, az Egyesült Államok szakíthatott a kissingeri, amúgy pragmatikusabb, Salát megfogalmazása szerint realista hagyománnyal, „ami amorális volt ugyan, de működött”. Salát szerint Washington ma két fronton szeretne helyt állni, aminek egyenes következménye a kínai-orosz stratégiai partnerség.
Érdemes ehhez hozzátenni, hogy a tajvani látogatással valóban próbált keményebb üzenetet küldeni az amerikai vezetés, de az erőteljes kínai reakcióra válaszul az Egyesült Államok is hátrált, nem állt bele a további konfliktusba. Az amerikai vezetés most is elítélte az orosz-kínai közeledést, de Kína ügyében nem feltétlenül megy majd ennél tovább. Legalábbis a nyugati államok is tartanak attól, hogy egy még élesebb Kína-kritikus politika sokkal inkább Putyin közelébe tolhatja Hszit, aki akkor már a háború megtámogatásától sem feltétlenül riadna vissza. Eközben a japán kormányfő az orosz-kínai együttműködésre válaszul Kijevbe látogatott.
A háború vonatkozásában Kína is rendre elmondja, hogy annak egyik oka a NATO-bővítés lebegtetése volt, Moszkva „jogos biztonsági érdekeit” emlegették fel Hsziék is. Kína is negatívan értékeli az Oroszországgal szemben hozott szankciókat, illetve – mint említettük – az amerikai dominanciájú világrenddel szemben szintén kritikus, ezt igyekszik a saját javára megváltoztatni. Ami persze bőven érzékelhető volt az elmúlt évtizedekben, elég csak például Hollywood óvatosabb Kína-politikáját, egyes filmek kínai cenzúrázásának elfogadását említenünk. Ezzel párhuzamosan a nyugati liberális közvéleményben erősödtek az ellenérzések, hogy az autokráciaként számon tartott Kína javára engednek a nyugati szabadságból. Ennek egyik példája volt például a kínai cenzorkodással szemben kritikus, szatirikus South Park-epizód is. Ezzel párhuzamosan vált egyre hangsúlyosabbá, melyik ismert ember milyen pozíciót vesz fel Kínával szemben. Kritikákat pedig kiválthatott az is, ha valaki túl simulékonynak bizonyult, ahogy az szintén, ha egy kritikus megjegyzés után magyarázkodásba kezdett. Persze ezt az egész vitát még jobban felkavarta a koronavírus-járvány is: a szokásosan autoriter kínai járványkezelést eleinte dicsérték és másolni próbálták nyugatabbra, majd ahogy a lazítás felé fordultak, a kínai zéró-covid politikát már a korábban szigorításpártiak is bírálták.
Salát Gergely magyarázata szerint 1,4 milliárd kínai ember az amerikai szándékokat úgy fordíthatja le magának, hogy az ő egyéni gyarapodásukat, felemelkedésüket gátolnák a tengerentúlról, hiszen ha az ország nem fejlődik tovább, az ő életük sem lesz jobb. „Emiatt bár nem föltétlenül rajonganak a kommunista pártért és Hszi Csin-pingért, a nagy nemzeti ügyekben felsorakoznak Peking mögé. Oroszországnak sem nagy rajongója minden kínai, de megértik, hogy a jelen történelmi helyzetben szükségük van rá” – mondja a szakértő, aki szerint Kína és Moszkva egy több pólusú világrend felépítésén dolgozik. Azt a kutató nem hinné, hogy az ukrajnai háborúról sok szó esett volna a két vezető több órás tárgyalásán, inkább azt érinthették, milyen területeken tudnak együttműködni.
Egyes elemzői vélekedések szerint eközben a két ország jóval sikeresebben építgette az elmúlt évtizedben a többpólusú világrendet, mint mostanában, mert az elhúzódó háború ezt a számítást keresztülhúzta. Nemcsak oroszpárti hangok emlegetik, hogy az Egyesült Államoknak érdekében állhat a háború elhúzódása, így Oroszország fokozatos kivéreztetése, Putyin pedig eközben egyre agresszívabb gesztusokkal igyekszik kicsikarni a gyors ukrán megadást. Az orosz félnek is érdeke eközben a nyugati partnerek megosztása, így annak hangsúlyozása, hogy míg Európa rosszul jár a szankciókkal, addig az Egyesült Államokat kevésbé viseli meg a konfliktus. Persze Putyin célja épp az, hogy Európa ezt elismerve hátráljon ki Ukrajna mögül, míg a háborút elítélő európai államoké az, hogy Putyin adja fel a háborúskodást, illetve követelései nagy részét. Az elmúlt évtizedben már a háború előtt sem pártolta különösebben Oroszországot és Kínát a nyugati liberális közvélemény. A jobboldali erőket pedig, így Trumpot és Marine Le Pen-t is az a vád érte, hogy Putyin segíti a kampányukat. Csakhogy a háborúval Putyin maga nehezítette meg a dolgát: emiatt a korábban pragmatikusabb nyugat-európaiak is elpártoltak tőle, az orosz elnök így minden korábbinál jobban rászorul Hszi Csin-ping és Kína támogatására.
Kérdeztük arról is Salát Gergelyt, Kína sürgetheti-e a háttérben a háború minél előbbi befejezését, illetve ha így tenne, tudna-e hatni Putyinra. – Kínának érdeke lenne a háború mielőbbi befejezése, és Hszi presztízsét is növelné, ha béketeremtőként tűnhetne fel. De még fontosabb neki, hogy Oroszország erős maradjon, a Putyin-rendszer fennmaradjon, és semmiképp ne következzék be Oroszországban egy Nyugat-barát fordulat. Ehhez pedig Putyinnak fel kell mutatnia valamilyen eredményt Ukrajnában, így nem hinném, hogy Kína nyomást gyakorolna rá, hogy vonuljon ki – máshogy meg az oroszok nemigen vethetnének véget a háborúnak. S nem is biztos, hogy az oroszok engednének ilyen nyomásnak: fontos nekik Kína, de Ukrajna még fontosabb – válaszolta erre a Kína-kutató.
