A magyar, lengyel, szlovák és horvát nép nemzeti szimbólumainak és mítoszainak összehasonlító vizsgálata terén elért tudományos eredményeinek elismeréseként a napokban Széchenyi-díjjal tüntették ki Kiss Gy. Csaba József Attila-díjas irodalomtörténészt, a közép-európai kultúra nemzetközileg is elismert kutatóját. Nem meglepő tehát, ha ennek kapcsán a közép-európaiságról, ennek kialakulásáról, jellemzőiről és mai esélyeiről beszélgettünk.
– Az egész élete, munkássága középpontjában Közép-Európa áll. Mitől szerethető ez a nehéz sorsú régió?
– Nehéz kérdés, mert csak úgy lehetek magyar, ha közép-európai is vagyok. Nagyon régi felismerésem ez, és ezen az úton indultam el. Ez a térség kicsit más, mint Nyugat-Európa, és még inkább különbözik Oroszországtól. Ez a mi világunk, akár szeretjük, akár nem.
– Említette, hogy itt egyszerre kell magyarnak, lengyelnek, szlováknak és közép-európainak lenni. Soha nem okozott gondot a térséget járva, kutatva, hogy a régió egyes országai között finoman szólva korántsem mindig volt jó a viszony?
– Dehogynem. Ez nálam egy tanulási folyamat volt. Emlékszem, mennyire mellbe vágott még valamikor 1970 telén, amikor Zircen a könyvtárban olvastam a szlovák Vladimír Minác esszéjét 1848–49-ről, amely ellentétes képet mutatott azzal, amit én a magyar történelmi emlékezetből tudtam és tanultam. Szembe kellett nézni azzal, hogy egészen másképpen olvassák az egyes történelmi eseményeket, mint mi. De ilyen példa még bőven van, és nemcsak magyar–szlovák, hanem mondjuk magyar–horvát vagy lengyel–ukrán viszonylatban is.
– Szóba hozta Ukrajnát. Mindenki mást ért Közép-Európa alatt. Hol vannak ennek a térségnek a határai?
– Kezdjük azzal, hogy van egy Közép-Európa mag. Ez majdnem teljesen megfelel a mai visegrádi országoknak. Arról a régióról van szó, amely a kereszténység nyugati válfajához kapcsolódott, és ahol a középkorban a Nyugathoz igazodva indult el egyfajta fejlődés. Ezt a legjobban Szűcs Jenő történész fogalmazta meg. A maghoz én még hozzátenném Horvátországot, amelynek nagyon hasonló a fejlődése. Van azonban egy tágabb Közép-Európa is, ez pedig a német és az orosz világ közötti terület. Joggal mondhatjuk tehát, hogy a mi Közép-Európánk tulajdonképpen Kelet-Közép-Európa. Ez a szélesebb értelemben vett Közép-Európa leginkább azzal jellemezhető, hogy három tenger, a Balti-, az Adriai- és a Fekete-tenger között található. Ez a térség modern kori fejlődése során dinasztikus birodalmak része volt. Egészen más volt a modern nemzetté válás útja, mint Nyugat-Európában, illetve Oroszországban.
A fejlődés állandó fenyegetettség közepette ment végbe, ami nagyon jól bizonyítható a visegrádi országok himnuszával. Ez a tragikum mindegyikben benne van. A szlovák himnusz egy veszedelem, a tátrai vihar képével kezdődik („Villámlik a Tátra fölött, vadul dörög az ég”). A magyar himnuszban a nemzeti történelem narratívájának fordulását jelzi a negyedik versszakban az égzengés: „S elsújtád villámidat / Dörgő fellegedben”. A cseh himnusz második versszakában olvashatunk erőről, mely képes szembeszállni a pusztulással. A lengyel himnusz első sora pedig így hangzik: „Nincs még veszve Lengyelország”. Ami nagyon fontos, ezeknek a nemzeteknek a történetében mindig ott volt a megszakítás pillanata, a nemzeti függetlenség elvesztése, a folytonosság hiánya. Nem lehet elbeszélni egyenes vonalú történetként a mi múltunkat, hiszen újabb és újabb katasztrófák, majd feltámadások kísérték.
– Közép-Európa mentális-kulturális arculata azonban nem csak ebből áll. Milyen ez az arculat?
– Nagyon sok humor és önirónia van bennünk. Ottlik Géza szavaival élve, számunkra a vereség fontosabb tapasztalat, mint a győzelem. A sorozatos vereségekhez
azonban hozzátartozik a „mégis” szindróma, hogy lesz még egyszer ünnep a világon. Ez a reménytelenség mélyén felcsillanó remény. A közép-európai identitás nagyon fontos alkotórésze az akasztófahumor, ahogy a legkeservesebb pillanatokban is tudjuk nézni a világot. Ennek a humornak régi hagyománya van, ami aztán a XX. századi abszurd irodalomban teljesedik ki. Hadd említsem példaként a lengyel Slawomir Mrozeket, a cseh Václav Havelt, az írót, Milan Kunderát vagy Örkény Istvánt. Ebben az abszurdban benne van, hogy mi az illúziók népe vagyunk. A mi panteonunkban együtt vannak a nagy szabadsághősök és a délibábok hősei. Hogy két történelmi példát hozzak erre, ott van a varsói felkelés vagy a magyar 1956. A mai napig tart arról a vita, hogy érdemes volt-e azt a reménytelen harcot elkezdeni.
– S ha már a mentalitásról beszélünk, a közös vonások mellett különbözőek vagyunk. Más a lengyel, a cseh vagy a magyar mentalitás. Hozzánk a legközelebb e tekintetben sokak szerint a szlovákok állnak…
– Nyilvánvaló, hogy nem nyelvi, hanem kulturális tekintetben van
hozzánk legközelebb a szlovák nép. Nézzük meg csak a gasztronómiát vagy a folklórt. Teljesen egyértelmű a gondolkodási reflexek hasonlósága. Ha XIX. századi szlovák szövegeket olvasunk, akkor ez nagyon világosan látszik, és még a nyelvben, a köszönésekben is megjelenik. Mindez nem véletlen, hiszen gondoljunk csak bele, hogy az elmúlt évezredben a két nép között mekkora migráció, asszimiláció és disszimiláció volt.
– Ezt a térséget hívták bizonyos időszakban Köztes-Európának is, amely elnevezés valahol magában hordozta a szuverenitás hiányát is. Ebből a köztes helyzetből azonban a régió nyert is. Mit?
– Ez a köztes lét német kategória volt a két világháború között, és kicsit ehhez a birodalmi terjeszkedéshez is kapcsolódik. Az említett fenyegetettség és ez a bizonyos köztes helyzet egyfajta közvetítő szerepet is feltételezett a Kelet és a Nyugat között, ahol nagyon erősen érvényesültek a nyugati hatások, ugyanakkor a keleti kapcsolatban is lehetőség volt pozitív közvetítésre. Az igazi tragédiát a XX. század jelentette, amikor a két világháború között ez a bizonyos értelemben szerencsétlen kisállami övezet bekerült a náci, majd utána a szovjet befolyás alá.
Azt ugyanakkor le kell szögezni, hogy a gondolkodásunkat, a civilizációnkat a XVI. századtól az időnkénti hullámzások ellenére is egyértelműen a nyugati hatás határozta meg. A nagyhatalmak közé ékelődött létnek pedig állandó kihívása volt, hogy ezek az országok megtalálják-e az együttműködés lehetőségét. Kossuth Lajos tervétől a cseh Frantisek Palacky elgondolásán át a két világháború közötti kísérletekig több próbálkozás is volt erre, igazából azonban csak most született meg, és immár valóság a visegrádi együttműködés. Ez óriási eredmény, ha például belegondolunk Magyarország és Csehszlovákia két világháború közötti viszonyába.
„Nagy Imre a magyar történelem egyik legnagyobb hőse" | Magyar Hang– Ezeket az országokat a történelem, a köztes lét mellett az utóbbi két évtizedben összehozta az Európai Unión belüli közös fellépés szükségszerűsége is. Elmondhatjuk, hogy Közép-Európa ma már nem csak egy vízió, hanem politikai valóság? Mi köti össze ezeket az országokat?
– Ez egy folyamat. Ezeket az országokat összeköti a geopolitikai helyzet, amely egyes magyar illúziók ellenére alapjában hasonló. Ez sok száz éves adottság. Már Kazinczy Ferenc pontosan látta például több mint kétszáz éve, hogy Lengyelország felosztásának milyen következményei vannak Magyarországra nézve. Másfelől összekötnek minket a gazdasági szükségletek. E téren az együttműködésnek sokkal dinamikusabbnak kellene lennie.
Az elmúlt harminc év alatt hosszú ideig a kelet–nyugati kapcsolatok fejlődtek, az észak–déliek pedig jóval kevésbé. Nézzük csak meg, hogy e vonatkozásban milyen elmaradott a közlekedési infrastruktúra. Ez nem volt nyugati prioritás, a mi gazdasági érdekeink azonban megkövetelnék, hogy a jelenleginél jóval erősebb legyen az észak–déli viszonylatban mind az infrastruktúra, mind pedig a gazdasági együttműködés. De összeköt minket a közös érdekek Európai Unión belüli megfogalmazása is. Akkor lehet az EU jelenlegi problémáin túllépni, ha elfogadják, hogy Közép-Európában az európaiságnak egy másik változatával állunk szemben.
– S ezt Brüsszel elfogadja? Milyen a Nyugat Közép-Európa-képe?
– Sajnos nem jó, és ebben mi is hibásak vagyunk. Mert ezek az országok a saját képüket építették, a közösről pedig elfeledkeztek. Ebben az 1956-hoz, 1968-hoz, 1980-hoz kapcsolódó közös emlékezethelyeknek a Nyugat felé történő bemutatása sokat segítene. Ez ugyanis nincs benne a nyugati köztudatban.
– Most viszont új helyzetet teremt a koronavírus és az ebből fakadó gazdasági összeomlás, a globalizáció megroppanása és a lokalizáció, a nemzetek előtérbe kerülése. Lehetőség ez a régió együttműködésének még szorosabbá tételére vagy inkább kihívásról beszélhetünk?
– Ez mindenképpen kihívás, hiszen nem látjuk a következő heteket, hónapokat. Jó esetben ebből még tanulhatunk is. Veszedelmes lenne ugyanakkor, ha minderre valamiféle nemzeti bezárkózás lenne a válasz. A történelem ugyanis bebizonyította, hogy ez az út nem járható.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/12. számában jelent meg március 20-án.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál! És hogy mit talál még a 2020/12. számban? Itt megnézheti!
