A vasárnapi elnökválasztás kampányának igazi újdonsága, hogy az országot 26 éve irányító Aljakszandr Lukasenka ezúttal nem a Nyugatot, hanem Oroszországot tette meg az ország belügyeibe beavatkozó, és a hatalmára törő fő ellenségének.
A világháló orosz szegmensében terjed egy erősen népies humor, miszerint Lukasenka és Zelenszkij meg vannak győződve arról, hogy most aztán jól elkapták Putyinnak azt a bizonyos testrészét. Aztán mikor felkapcsolták a villanyt, kiderült, hogy az orosz elnök nincs is a szobában, és ők ketten egymás t..ét fogják.
Tényleg ilyen egyszerű lenne? Néhány napja még mindenki az orosz–belarusz kapcsolatok szinte visszavonhatatlan megromlásáról beszélt, a kampány hajrájában meg felmerült, hogy viszályt kirobbantó 33 letartóztatott orosz zsoldost az ukrán titkosszolgálatok verbuválták. Ezzel a verzióval Moszkva menekülési útvonalat biztosított az orosz ellenségkép építésébe és a szuverenitásért vívott harcába magát beleélő belarusz elnöknek, és esélyt adott az ugyancsak lehűlt kétoldalú kapcsolatok felmelegítésére. Ráadásul e húzással a Kreml nagy eséllyel azt is megakadályozza, hogy Kijevet bevonja Minszk az ügy kivizsgálásába. De vajon rendezhetők-e az orosz–belarusz kapcsolatok azzal, hogy az egész botrányért Ukrajnára tolják a felelősséget? S belemegy-e ebbe Aljakszandr Lukasenka? Maradjunk annyiban, hogy ezt a lehetőséget nem utasította el, amikor a kampány hajrájában pénteken Vlagyimir Putyin felhívta.
De menjünk sorjában. A vasárnapi belarusz elnökválasztás kampányának igazi újdonsága, hogy az országot 26 éve irányító Aljakszandr Lukasenka ezúttal nem a Nyugatot, hanem Oroszországot tette meg az ország belügyeibe beavatkozó, és a hatalmára törő fő ellenségének. Az elmúlt években viták sora terhelte a két ország viszonyát, amely azonban annyira nem romlott meg, mint az elmúlt jó egy hónapban.
Az orosz ellenségkép építése a kampány elején kezdődött azzal, hogy Lukasenka két legkomolyabb kihívóját kigolyózta a választási bizottság. De ilyet már láttunk. Olyat azonban nem, hogy korábbi tanácsadóját Valerij Cepkalót, és a Gazprombank belarusz fiókjának korábbi igazgatóját, Viktor Babarikót az elnök Oroszország embereinek nevezze, Moszkvát pedig azzal vádolja, hogy „színes forradalmat” akar szervezni Belaruszban.
Ezt követte a 33 terroristának bélyegzett orosz zsoldos letartóztatása. Lukasenka azzal vádolta meg Moszkvát, hogy a belarusz helyzet destabilizálására küldte Jevgenyij Prigozsin magánhadseregének (CSVK Vagner) tagjait. S nemcsak őket, de még legalább 170 embert. De ez még nem volt elég, az Oroszországra gyakorolt nyomás növelésére bevonta az ügybe Ukrajnát is. Telefonon beszélt erről Volodimir Zelenszkij elnökkel, és két és fél órás interjút adott az ukrán média sztárjának Dmitrij Gordonnak. Lukasenka nem közvetlenül a Kremlt támadta, hanem a tavaly kiutált minszki orosz nagykövetet, ma gazdasági miniszterhelyettes Dmitrij Babicsot és bizonyos üzleti köröket. Nem nehéz kitalálni, hogy mindenekelőtt a belarusz gazdaság kívánatos falataira ácsingózó Gazpromra és a Rosznyeftyre gondolhatott.
Ezt a megaláztatást már Moszkva sem hagyhatta annyiban, és előállt az ő verziójával. Eszerint az incidenst az ukrán titkosszolgálatok „provokálhatták ki” azzal a céllal, hogy konfliktust szítsanak Moszkva és Minszk között. Az elfogott férfiakat eszerint az ukrán titkosszolgálat toborozta, a Minszk-Isztambul-Havanna-Caracas útvonalra a repülőjegyeket pedig július 13-án Kijevben készpénzért vette meg egy, az ukrán fővárosban bejegyzett utazási iroda.
Mindegyik verzióban van logika, ugyanakkor valahol mindegyik sántít is. Így például, ha valaki hibrid támadást szervez egy másik állam megrendítésére, az nem ilyen feltűnően, és főleg nem „Russia” feliratú pólókban teszi ezt. Vagy, ha tényleg 200 zsoldos készül rendzavarásra az országban, és ezt leleplezik, akkor rendkívüli állapotot hirdetnek. Az is nehezen elképzelhető, hogy egy ilyen, az oroszok lejáratását célzó ukrán manőverről a belarusz KGB ne tudna. Szóval, az is lehet, hogy Minszk Kijevvel, de nem kizárt az sem, hogy Moszkvával játszott össze. Alighanem sohasem tudjuk meg. Az biztos, hogy a botrány nem javította a viszonyt a Minszk-Kijev-Moszkva háromszögben.
Egy azonban biztos, Lukasenka a „vagnerosok” állítólagos akciójával elvitte a show-t, mindenki erről, és nem az ellenzék nagygyűléseiről beszélt. Az orosz–belarusz kapcsolatok pedig sérültek. Mégpedig nem kicsit. Tovább csökkent a két ország között a bizalom, ami még akkor is problémákat okozhat a jövőben, ha Putyin és Lukasenka az év végén már újra együtt hokizik és síel.
De ne feledkezzünk meg arról sem, hogy vasárnap választás lesz, amelynek esélyese az érezhetően megnövekedett elégedetlenség ellenére is Lukasenka. A kérdés inkább az, hogy mi lesz utána. Próbálkozik-e az ellenzék a színes technológiákkal, és elszabadul a pokol, vagy a hatalom kézben tartja a helyzetet? S ami talán még ennél is fontosabb, megkezdi-e Lukasenka a hatalmi átmenetet vagy megvárja, amíg tényleg az utca söpri el egyszer?
