Donald Trump amerikai elnöktől eddig sem állt távol az impulzív politizálás, és bár követőinek egy része olyan nagy stratégiai elképzelésről beszél, melyet rajta kívül nem nagyon képes belátni senki más, van olyan értelmezés is, hogy tényleg éppen azt mondja, ami az eszébe jut, lényeg, hogy róla beszéljenek az emberek.
„Küldd őket vissza! Küldd őket vissza!” – hangzott fel a skandálás pár nappal ezelőtt egy Trump által olyannyira kedvelt fórumon: egy kampánygyűlésen. Trump megválasztása óta részt vesz ilyen eseményeken: a saját bázisa előtt improvizál, gyakran még színészkedik is; kiélvezi, hogy szabadon fogalmazhat, nincsenek akadékoskodó újságírók, sem demokrata vitapartner. A kántálás, mely a Hillary Clintonos „Lock her up!” ritmusára ment, célzottja néhány fiatal demokrata képviselőnő volt: négyüket kiemelte Trump, Alexandria Ocasio-Cortez, Rashida Tlaib, Ayanna Pressley és Ilhan Omar volt, akikről beszélt. Az a közös bennük, hogy mindannyian fiatalok, nők, és… nem fehér bőrszínűek, sőt, Ilhan Omar Szomáliában született (másik hármuk amerikai születésű, így a „visszaküldés” rasszista többletjelentést kapott).
Trump egy többrészes tweetben írta a gyűlés előtt pár nappal, hogy „Amerikában, ha nem szereted az országodat, nyugodtan elmehetsz. Az, hogy a négy képviselőnő szerint Amerika bűnben született, és mostanra még sokkal bűnösebbé lett, azt mutatja, hogy alapvetően rasszisták és gonoszak.” Az, hogy mennyire lehetnek rasszisták azok, akik elszenvedői voltak egész életükben a rasszizmusnak, más kérdés, az biztos viszont, hogy megjelenésük új színt hozott a demokrata pártba (nem szó szerint értve): sokkal harciasabbak, radikálisabbak, és kevésbé kompromisszumkészek. (Tény viszont, hogy Ilhan Omar esetében viszont az antiszemitizmus vádja jogosan merülhet fel korábbi internetes bejegyzései alapján, és az is tény, hogy Trump nem emelte ki őt, mind a négyüket rasszistának bélyegezte.)
Vasárnap pedig újabb tweettel jelentkezett az elnök. Ebben azt írta, hogy a négy kongresszusi képviselőnő szerinte nem képes szeretni Amerikát. Elnézést kéne kérniük Amerikától (és Izraeltől), azokért a borzasztó és gyűlöletes dolgokért, amiket mondtak.
Sokakban felmerülhet, miért teszi ezt Trump? Mi szüksége van arra, hogy újabb frontot nyisson? Akár ösztönszerűen érzett rá, akár hideg számítás alapján, tény, hogy négyük kiemelésével hasadékot tudott verni a demokrata szavazóbázisba, és azzal, hogy nem cáfolta, hogy nem lehet őket visszaküldeni, mert egyiküket leszámítva eleve amerikai születésűek, azt a hamis benyomást keltette, mintha egyikük sem lenne amerikai születésű. Az országban kénytelenek ezek után róluk beszélni, és arról, hogy a fiatal képviselőnőknek milyen radikális elképzelései vannak (például Alexandria Ocasio-Cortez több hónapja egy „Green New Deal”-t emleget). Trump republikánus bázisa pedig alapvetően fehér, és patriarchális szemléletű.
Nem csak az elnökjelölti előválasztásra koncentráló demokratákat osztja ezzel meg, de saját bázisának elkötelezettségét is felerősíti: nézzétek, ők a demokraták, jobban jártok hát, ha rám szavaztok, különben ilyen bevándorlókkal lesz teli Amerika! (Trump 2019. első félévi pénzgyűjtési kampánya is ehhez kapcsolódott: 11 millió dollár értékben közel 300 reklámja futott a Facebookon, idős, jobbra húzó amerikaiakat célozva meg, és a bevándorlás megakadályozásának támogatására kért tőlük felajánlást, mely segítségével 42 millió dollárt kalapozott össze.)
Az Egyesül Államokban szokásos mondás, hogy az újraválasztási kampány aznap kezdődik, amikor valaki leteszi a hivatali esküt. Ez a hatévenként megválasztott szenátorokra kevésbé, ám a kétévenként megválasztott képviselőkre és a négyévenként megválasztott elnökökre biztosan igaz. Trump úgy érzi, két évet elvett tőle az ellene, illetve orosz kapcsolatai után vizsgálódó Comey és Mueller, és mindenképpen szeretne újrázni, várhatóan nem is lesz komoly republikánus kihívója az előválasztásra. Jelenlegi népszerűsége országos 42-43 százalék (a jobbra húzó Rasmussennél meg egyenesen 50 százalék, amit úgy osztott meg, hogy erre még nyugodtan rátehető 10-15 százalék, nem indokolta, milyen alapon), ezzel a valaha volt egyik legnépszerűtlenebb elnök, hiszen a 35-45 százalékos népszerűségi sávot nem tudta semmikor sem átlépni amióta hivatalban van. A saját bázisa viszont nagyon kitartó: a republikánus szavazók 90-95 százaléka támogatja őt – ez viszont kiemelkedően magas a korábbi elnökökhöz képest.
Ennek némi magyarázata az, hogy Trumpot szinte csak elkötelezett hívei támogatják, de ők nagyon: a republikánus párttal azonosuló állampolgárok száma a korábbiakhoz képest ugyanis visszaesett (a Gallup felmérése szerint, míg 2002-ben minden harmadik amerikai mondta magát republikánusnak, 2017-re már csak minden negyedik-ötödik, míg a demokratákkal azonosulók száma lényegében változatlan maradt ugyanezen az időtávon: 34-ról 31-33 százalékra „esett” vissza), így viszont Trump párton belüli népszerűsége a megmaradók között tovább tudott emelkedni.
Mindezek
miatt, míg egy tipikus politikus a
saját bázis megtartásán kívül a bizonytalanok megszerzésére és az ellenfél
bázisának elbizonytalanítására játszik rá, Trump számára kétségkívül a saját
bázisának megtartása a legfontosabb, továbbá a bizonytalanok további
elbizonytalanítása és a demokrata oldalon lévők közötti feszültségek keltése
lehet a legjobb stratégia. Akár a „grand strategy” része ez, akár az ösztönös
politizálásé.
