Az egész országot lángba borították a három napja a nyugati Mangisztau tartományban az egyik közkedvelt és olcsó üzemanyag, az „autógáz” drasztikus drágulása miatt kirobbant tiltakozások. A szociális követelések hamar átcsaptak a hatalommal szembeni lázadásba.
Egyre inkább úgy néz ki, hogy az áremelkedés volt az a szikra, amely lángra lobbantotta a kazah társadalomban felgyűlt feszültséget. Az egész országra átterjedő zavargások központjává az ország egykori fővárosa, Almati vált, ahol a tüntetők már behatoltak a kormányzóság központjába, felgyújtották az ügyészség épületét, elfoglalták a repülőteret, és az elnök rezidenciáját ostromolják. Mentőautókat állítanak meg, rendőrségi járműveket gyújtogatnak, és rátámadnak a kivezényelt katonákra is. A rendvédelmi erők soraiban már áldozatai is vannak az összecsapásoknak. A katonák messze nem olyan keményen lépnek fel a randalírozókkal szemben, mint tették azt a belarusz elnök különleges egységei tavaly Minszkben. Vannak olyanok is, akik átállnak a tiltakozók oldalára.
A társadalomban már egy ideje növekvő, ősztől pedig már határozottan kitapintható szociális elégedetlenség most azzal csordult ki, hogy a kormány érzéketlenül az év elejétől teljesen feloldotta a cseppfolyósított gáz árplafonját, és így az egy évvel ezelőttihez képest a duplájára nőtt a benzin népszerű alternatívájaként használt termék ára. A palackos, cseppfolyósított gázt különösen az ország olajban gazdag nyugati részében üzemanyagként is használják (ennek neve <autógáz> vagy LPG), a benzinüzemű autók ugyanis átalakíthatók autógázos üzemeltetésre.
A hatalom szociális érzéketlenségével párosuló negatív világgazdasági trend komoly inflációhoz és áremelkedésekhez vezetett, így a népharag érthető. Főképp úgy, hogy egy ásványkincsekben és olajban gazdag országról, a közép-ázsiai régió külföldi befektetéseket leginkább vonzó, vezető gazdasági hatalmáról beszélünk. Ezzel tisztában vannak a kazahok is, akik azt is látják, hogy a hatalom felső körei, és egy szűk réteg látványosan gazdagodik. Ráadásul tavaly több cikk is megjelent külföldön az országot 2019-ig három évtizeden át vezető Nurszultan Nazarbajev családjának gazdagságáról, több százmillió dollár értékben vásárolt külföldi ingatlanjairól, és ezek a hírek azért Kazahsztánba is eljutottak. A 150 ezer forintnak megfelelő átlagfizetésből, és a sokszor ennél is kevesebből élők dühe tehát nem véletlen.
Azon sem lehet csodálkozni, hogy a hatalommal elégedetlenek haragja politikai képviselet híján utcai tiltakozásokban ölt testet. Emlékezhetünk arra, hogy évekkel ezelőtt szintén Zsanaozenben robbantak ki a szociális elégedetlenségből sok halálos áldozattal járó összecsapások. A városban 2011. december végén a kőolajipari munkások sztrájkja után törtek ki tömeges zavargások, a kivezényelt rendőrök pedig rálőttek a magasabb bért követelő munkásokra. Az összecsapásokban 17 ember meghalt, 117-en megsebesültek.
Éppen ezért érthetetlen, hogy a kazah vezetést váratlanul érték a mostani tiltakozások, amelyek gyorsan politikai felhangot kaptak. Először Nurszultan Nazarbajev végleges távozását követelve csak azt skandálták, hogy „Öreg takarodj!”, majd már rendszerváltást, új alkotmányt, a politikai rendszer átalakítását követelik. Eközben a hatalom csak az események után szalad. Előbb csak Mangisztau tartományban a korábbi 50 tengére szállították le a közben 120 tengére emelkedett „autógáz” árát, majd ezt kiterjesztették az egész országra, és hatóságilag fél évre maximálták a benzin, a gázolaj, és az alapvető élelmiszerek árát is. Közben azt sugallták, hogy kazah Majdant akaró külső erők állnak a tiltakozások mögött. Ennek vannak bizonyos jelei, a lázadó tömeg például meglehetősen jól szervezett, de nem jutottak volna el idáig a dolgok a kormány egymást követő, és egyre nagyobb hibái nélkül. Hiba volt az is, hogy a kormány még egy nappal ezelőtt is azt hitte, hogy némi szociális engedmény, a személycserék, és az internet lekapcsolása elegendők lesznek a harag lecsillapításához. Ezen azonban már túlszaladtak az események, ezek a rutinból meghozott intézkedések már nem érdekelték a hatalomváltást követelő lázadókat. Mint ahogy a kormány menesztése is megkésett és átlátszó húzás volt. Kaszim Zsomart Tokajev elnök ezután a Nemzetbiztonsági Tanács kezébe adta az irányítást, előtte azonban Nurszultan Nazarbajevtől átvette annak a vezetését.
Mindez azt jelenti, Tokajev felismerte, hogy az utcával már nem lehet tárgyalni. Kemény fellépést ígért, és úgy tűnik, hogy enélkül a hatalom megbukik. Vért és áldozatokat követelő katonai fellépéssel még visszaszerezheti az ellenőrzést az események felett, de nem áll jól a szénája. Hiszen csak az erőszakba menekülhet, annak következményei pedig beláthatatlanok. Előre menekülve Tokajev talán már azt is látja, hogy a társadalom belefáradt Nazarbajev három évtizede tartó országlásába. Ennek az elfáradásnak pedig nemcsak az oka, de már a célpontja is Kazahsztán első elnöke. Így jó eséllyel a népharag csillapításához elengedhetetlen, hogy Nazarbajev és családja az országot is elhagyja. A fejlemények alakulását nézve ezt kívánja egyébként a személyes biztonsága is. Arról már nem is beszélve, hogy az elmúlt három évben bebizonyosodott, a rendszer hatékony működését sem segítette a Nazarbajev hátrébb lépése után kialakult kettős hatalom.
Az is egyértelmű, hogy a rendszer a mostani felkelést még akár le is verheti, így megszilárdíthatja a hatalmat, ám ahhoz, hogy az államot működtesse, hosszú távon elengedhetetlen a politikai berendezkedés dinamizálása, átalakítása. Mindenek előtt azonban a társadalommal kötött szerződés helyreállítása. Mert egy hibrid rendszer csak úgy működhet, ha a lakosság a szabadságjogok szűkítésért cserébe legalább viszonylagos jólétben él. Kazahsztánban ezt annak ellenére elfelejtették, hogy az ország adottságai, ásványkincsei, olaja, ezt lehetővé is tenné. Persze, ehhez némi önmérséklet, és ha nem is szociális érzékenység, de mindenképpen politikai pragmatizmus kell. S persze, nem szabad félni a szelepek kinyitásától sem. Mert mint látjuk, a társadalom teljes lefojtása már Közép-Ázsiában sem működik.
