
A lengyelországi választásokon nemcsak a programok szintjén folyt a verseny, de a törzsi hovatartozás alapján generált érzelmek szintjén is. A választók hajlamosabbak megbocsátani a saját pártjuk visszaéléseit.
Lengyelországot az különbözteti meg a régió más országaitól, különösen Magyarországtól, hogy nem léteznek a politikai pártoknak alárendelt vagy a politikai pártokat maguknak alárendelő magánoligarchák. A legnagyobb lengyel magáncégek tulajdonosai inkább távol tartják magukat a politikától, vagy arra törekszenek, hogy minden hatalommal jól kijöjjenek. Ez egy pozitív jelenség, amely erősíti a demokráciát, és függetleníti a pártokat az egyes személyek vagy cégek sajátos érdekeitől.
Azért sem voltak kedvező feltételek az oligarchia kialakulásához, mert a magáncégek korlátozott mértékben működnek, és a gazdaság stratégiai szektorain kívül fejlődnek. Ennek következtében tulajdonosaiknak sem erőforrásaik, sem motivációjuk nincs arra, hogy részt vegyenek a politikában.
Ennek az átláthatóságnak a megőrzésében fontos tényező a politikai pártok állami költségvetésből történő finanszírozásának rendszere. Az állami támogatásoknak köszönhetően a lengyel pártoknak nem kell az üzleti szféránál keresniük támogatást, ami csökkenti a rendszerszintű klientúra kiépítésének kockázatát. Bár a lobbizás – beleértve a rejtett lobbitevékenységet is – problémája továbbra is fennáll, mértéke korlátozott azokhoz az országokhoz képest, ahol a pártoknak magánadományozókra kell támaszkodniuk. A jelenlegi finanszírozási rendszer másik előnye, hogy a pártok magánadományozóktól való függése rendszerszintű egyensúlytalanságot eredményezne, mivel a szegényebb választókkal rendelkező pártok hátrányba kerülnének a tehetősebb választókkal rendelkező csoportosulásokkal szemben.
A fenti előnyök ellenére a lengyel pártrendszer egy másik problémával küzd: ez az Államkincstári vállalatok (SPP) átpolitizálódása, vagyis az egyes cégek politikai „zsákmányként” való kezelése, melyeket az egyes kormánypártok, és gyakran azok frakciói között osztanak szét. A probléma azért is jelentős, mert az állami tulajdonú vállalatok a lengyel gazdaság legnagyobb egységei. A varsói lengyel tőzsdén jegyzett 20 legnagyobb vállalat listájának közel fele állami tulajdonú vállalat. Ezek termelik a lengyel GDP mintegy 20 százalékát, és kulcsszereplők az olyan stratégiai iparágakban, mint az energia, közlekedés, bankszektor, biztosítás és más ágazatok.
Az állami vállalatok ilyen jelentős szerepének történelmi okai vannak – Lengyelországban a privatizáció terjedelme kisebb volt, mint például a Cseh Köztársaságban. Emellett az állami vállalatok a kormány gazdaságpolitikájában betöltött szerepe miatt évek óta egyre nagyobb támogatottságot élvez az állami tulajdon fenntartása a kulcsfontosságú ágazatokban.
Azonban az állami vállalatok felügyelőbizottságaiba, de még az igazgatótanácsaiba is gyakran alacsony kompetenciájú személyeket neveznek ki, ami korlátozza ezek fejlődési potenciálját. Ezenkívül a gyakori személycserék a tevékenységek folytonosságának hiányát, valamint a a fejlesztések hosszú távú stagnálását eredményezik, mivel az egymást követő igazgatótanácsoknak meg kell ismerniük a vállalatok helyzetét. A gyakori személycserék (nemcsak közvetlenül a választások utáni új kormány hatalomátvétele után, hanem a kormányzás alatt is a különböző politikai folyamatok vagy a hatalmi táboron belüli frakcióviták miatt) megnehezítik a hosszú távú stratégia végrehajtását. Az elmúlt években számos állami vállalatban az elnöki pozícióban bekövetkezett változások gyakoribbak voltak, mint a klasszikus beruházási ciklus. Ráadásul egyes üzleti döntések politikai logika alapján születnek. Néha ezek a döntések üzleti szempontból „csupán” szuboptimálisak, de vannak olyanok is, amelyek üzleti szempontból értelmezhetetlenek (pl. az Ostrołęka széntüzelésű erőműbe történő beruházás).
További probléma az állami vállalatok „kézi” irányítása a politikusok egyes döntésekbe való beavatkozása révén, ami összemossa az irányítási és a felügyeleti funkciók szétválasztását. Így például mikor Oroszország megtámadta Ukrajnát és Lengyelország felfüggesztette az orosz szénimportot, a PKP Cargo, amelynek az állam a fő részvényese, politikai utasítást kapott arra, hogy a szenet a tengeri kikötőkből szállítsa szét Lengyelországban. Bár az állam érdeke egyértelmű volt, az nem volt összhangban a fuvarozó érdekeivel. A vállalat nem tudta teljesíteni az akkor hatályos szerződéseit a meglehetősen liberális vasúti árufuvarozási piacon, ennek következtében pedig elvesztette a hitelét és vállalkozóit a konkurencia javára, aminek következményeit a mai napig nyögi (a vállalat helyzetének javítására jelenleg is komoly erőfeszítések folynak).
Még ha a vállalatokat felügyelő minisztériumokon keresztül aktív állami fellépést is feltételezünk, a kormánynak akkor sem szabadna részt vennie a vállalatok napi szintű irányításában, hanem teljes működési függetlenséget kellene biztosítania a vállalatok számára a kitűzött célok megvalósítása érdekében. Eközben a gyakorlat ennek épp az ellenkezője. A felügyelő bizottságok nem határoznak meg a célokat, majd nem is érvényesíttetik azokat, helyette viszont beavatkoznak az egyes döntésekbe, beleértve természetesen a személyzeti politikát is.
Végül pedig: az átpolitizálás megnehezíti az optimális osztalékpolitikát azáltal, hogy a jövedelemosztalékot politikai céloknak rendelik alá. Az Államkincstári vállalatok szerepének az ország gazdaságpolitikai eszközeiként való meghatározásának a következménye, hogy az Államkincstárnak olyan többlet (reziduális) osztalékpolitikát kell elfogadnia, amely feltételezi, hogy a nyereségnek csak azt a részét fordítsák osztalékra, amelyet nem lehet kellően hatékonyan újra befektetni a társaságba. Eközben a gyakorlatban a kifizetett osztalék magasabb, mert az Államkincstár részvényesként többletjövedelemhez jut, amely lehetővé teszi az állami vállalatok tevékenységével össze nem függő célok finanszírozását. Az állami vállalatok ilyen „lecsapolása” miatt aztán korlátozni kényszerülnek a beruházásokat, például az energiaszektor tőkeintenzív beruházásait.
A problémát tetézi, hogy bár nincsenek rá „szilárd” bizonyítékok, az újságírói tudósítások alapján kimondható, hogy az átpolitizálás egyre nagyobb méreteket ölt. Ennek a folyamatnak a megnyilvánulása először is az, hogy egyes állami vállalatokban megnövekedett azon posztok száma, amelyek a politikai zsákmányszerzés eredményei. Másodszor, ezt a logikát kezdik kiterjeszteni azokra az intézményekre is, amelyek korábban kimaradtak a politikai játszmákból. Harmadszor, az állami vállalatokat irányítók között növekszik azon személyek száma, akik csak korlátozott kompetenciákkal bírnak.
A fenti probléma többek között a növekvő politikai polarizációnak köszönhető. A lengyelországi választásokon nemcsak a programok szintjén folyt a verseny, de a törzsi hovatartozás alapján generált érzelmek szintjén is. Az, hogy a választók hajlamosabbak megbocsátani a „saját” pártjuk visszaéléseit, abban is megnyilvánult, hogy az Államkincstár vállalatait, a politikusokhoz hasonlóan, a politikai versenyben saját forrásként kezelték. Ez a légkör annak kedvez, hogy a vállalatok pozícióit az egyes pártokhoz kötődő emberekkel töltsék fel, és az állami vállalatokat politikai eszközként használják fel.
Az állami tulajdonú vállalatok feletti ellenőrzés lehetővé teszi a kormánypártok számára, hogy jutalmazzák a tagok és támogatók lojalitását, és forrásokat biztosítanak a marketing- vagy szponzorációs projektjeikhez. A PKN Orlen marketingkiadásai például 2020 és 2022 között csaknem megduplázódtak, ami vitát váltott ki ezen alapok céljairól és a politikával való lehetséges összefonódásukról. Más vállalatok esetében is jelentősen megnőtt a promóciós költségvetés, például a Polska Grupa Energetyczna és a Lotos társaságoknál.
Habár az államkincstári vállalatok saját célra történő felhasználása előnyökkel járhat a kormánypárt számára, nem jelent olyan alapvető előnyt, amely jelentősen megnehezítené az ellenzék hatalomátvételét. A 2024. október 15-i választások tanulsága, hogy akkor is lehetséges a kormányváltás, ha politikailag felhasználják az állami vállalatokat.
Az állami vállalatok átpolitizálásának problémája nehezen megoldható, mert az nem áll a lengyelországi politikai pártok érdekében. Az ellenzéki pártok természetesen kritizálják ezt a jelenséget a döntéshozóknál, de hatalomra kerülve a rendszerbe való belépésből származó előnyök olyan nagyok, hogy semmi sem változik, még akkor sem, ha a média rávilágít a politikusok képmutatásaira. A pártok csak a legszélsőségesebb esetekben reagálnak, ilyenkor is csak akkor, ha azokat a média feltárja. Ilyen helyzet állt elő a közelmúltban a Totalizator Sportowy cégnél, ahol az igazgatótanács cseréje mellett regionális szintű vezetőváltás is történt. Az új vezetők erősen kötődtek az egyes koalíciós pártokhoz. Ez az eset rámutat, hogy az átpolitizálás problémája nem csak a vállalat legmagasabb pozícióit érinti, hanem a középvezetést is, vagyis a közvélemény radarja alatt álló embereket.
A teljes depolitizálás követelése ma Lengyelországban irreálisnak tűnik. Az egyedüli lehetséges dolog, az legextrémebb patológiákat korlátozó intézkedések bevezetése. Bár ezt sem lesz könnyű megvalósítani. Az állami vállalatokkal foglalkozó szakértők körében ezen cégek átpolitizálását akadályozó eljárásokra gyakran hangsúlyozott ajánlás a gyorsírással rögzített és a nyilvánosság számára hozzáférhető nyílt állásinterjúk, valamint a közmeghallgatás intézményének bevezetése. Ez ugyan nem garantálja, hogy a megfelelő posztokra hozzáértő személyeket neveznek majd ki, de mindenesetre megnöveli az érintett pártok számára a teljesen érdemtelen jelöltek állításának költségeit. Ami legalább bizonyos mértékig csökkentheti az állami cégek pártjelöltekkel való feltöltésének káros hatásait.
**
A szerző a Jagelló Klub elnöke, amelyben 2009 óta tevékenykedik. A Jagelló Egyetemen végzett politológia és nemzetközi kapcsolatok szakon, ugyanitt folytatta a „Társadalom-Technológia-Környezet” interdiszciplináris doktori tanulmányait is. Tudományos és elemző publikációk szerzője elsősorban az energia és a külpolitika területén. Tagja az Open Eyes Economic Summit Program Tanácsának, valamint a Krakkói Közgazdaságtudományi Egyetem Politikatudományi, Szociológiai és Filozófiai Intézetének Érdekképviseleti Tanácsának.
A cikket fordította: Marianna Boros/Voxeurop