Ha tréfával akarnánk elütni a dolgot, azt is mondhatnánk, az orosz és az amerikai elnök azért találkozott vasárnap Párizsban az I. világháború befejezésének centenáriumán, hogy megbeszéljék a fenyegető harmadik világháború játékszabályait. Ilyen vicceket azonban csak kínjában, nem örömében enged meg magának az ember.
A világ ugyanis egyáltalán nincs jó állapotban. Az erőviszonyok átalakulása, az egypólusú világrend omladozása bizonytalanná teszi a nemzetközi környezetet. A régi játékszabályok már nem érvényesek, az újak azonban még nem alakultak ki. Ráadásul mintha belekényelmesedtünk volna az elmúlt több mint hét évtized békés fejlődésébe. Generációk sorában nincs már meg a veszélyérzet. El sem tudják képzelni, hogy megismétlődjenek a száz éve, majd a rá 20 évre történtek. Még akkor sem, ha a háborút megélők néha már lőporszagot éreznek a levegőben. Mert ők tudják, hogy a háború nem más, mint a politika folytatása, csak más eszközökkel. Amikor pedig azt látják, hogy az információs térben, a kereskedelemben már dörögnek a fegyverek, a párbeszéd helyét átvette a durva üzengetés, s a diplomácia eszközei kimerülőben vannak, akkor nem minden ok nélkül rezzennek össze.
Száz évvel ezelőtt, 1918 késő őszén Európa totálisan kiüresedett, lepusztult. A négyéves háború példátlanul sok áldozatot követelt, az Óvilág városai romokban hevertek. A világégés megrázta az államokat és a társadalmakat. Birodalmakat döngölt a földbe, országokat borítottak lángba és vetettek vissza a fejlődésben pusztító forradalmak. Tömeges, sok esetben erőszakkal kikényszerített népvándorlás vette kezdetét, totalitárius ideológiák váltak uralkodóvá Európa mindkét felében. De ami talán a legfontosabb, ez a háború magával sodorta azt a világrendet, amelyen az előző évszázad politikája alapult. Miután a romok fölött eloszlott a füst, a győztesek képtelenek voltak szilárd berendezkedési modellt felállítani. A győztesek bosszúálló tobzódása, a vesztesek revansvágya, az államokat megrázó szociális kataklizmák és az új erők, új játékosok megjelenése két évtized múltán az újabb világégéshez vezetett. Az I. világháború így a XX. század igazi geopolitikai katasztrófája vált.
A nemzetközi helyzet manapság alapvetően más, mint 1918-ban volt. Az emberiség, mint azt az elmúlt hét évtized igazolta, tanult a két nagy háborúból, s mindent megtett, hogy elkerülje az újabb nagy világégést. Ugyanakkor a száz évvel ezelőtti és a mai helyzet sok tekintetben hasonlít egymásra. A nagyrészt a globalizációra adott válaszként feltörő nemzeti érzelmek, a neomerkantilista szellemben újjászülető agresszív gazdaságpolitika, sok tekintetben a XX. század elejének hangulatát idézik. E formális hasonlóság mellett lényegesebb párhuzam a száz évvel ezelőtti és a jelenlegi helyzet között, hogy mindkettőt egyfajta köztes időszakként, átmenetként lehet leírni.
A meghatározott játékszabályokra alapuló, az Egyesült Államok vezette liberális berendezkedés válságban van. De legyünk realisták, az 1945 után hosszú időre beköszöntő stabilitást nem önmagában ez, hanem az ezt tagadó, a Szovjetunió vezette másik pólussal fennálló erőegyensúly biztosította. S miután ez utóbbi felszámolta önmagát, az egyedül maradó szuperhatalom ezt a tényt a liberális berendezkedés igazolásaként fogta fel.
A liberális világrend a XX. század első felében eluralkodó autoriter tendenciákra adott válasz volt. Sikere emellett azon alapult, hogy először állt mögötte egy erős hatalom. A múlt század derekán ugyanis az Egyesült Államok arra jutott, hogy többet „nem dőlhet hátra megtöltött puskával”. Ahogy ezt Dean Acheson amerikai külügyminiszter még 1950-ben megfogalmazta, a béke egyetlen garanciája „az Egyesült Államok folyamatos erkölcsi, katonai és gazdasági hatalma”. Ám, mint Robert Kagan neokonzervatív történész figyelmeztet, olyan régóta élünk liberális burokban, hogy már elfelejtettük, ez mit is jelent. Sokan azt hitték, hogy eljött a történelem vége, a globalizáció, a nyílt társadalom pedig elhozza a mennyországot.
Hát nem. A történelem folytatódik, a globalizáció ugyan realitás, ám látjuk az árnyoldalait is. Erre válaszként az átmenet káoszában politikai és gazdasági értelemben is eluralkodik a nemzeti egoizmus. Ebben a helyzetben a már említett Robert Kagan szavaival hiba lenne azt hinni, hogy a dolgok soha nem nézhetnek ki úgy, mint ahogyan a XX. század első felében néztek ki. Amikor a világ vezetői az I. világháború végére emlékeznek, mindent meg kell tenniük annak érdekében, hogy elkerüljék az újabb vérfürdőt. Ezért aztán jobb lett volna, ha Emmanuel Macron Párizsban nemcsak a francia „gloire”-ra gondol, s hagyja, hogy Donald Trump és Vlagyimir Putyin a sűrűsödő sötét felhőket eloszlatandó a jövővel is foglalkozzon. A világ elitje ezzel igazolná a leglátványosabban, hogy tanult a száz évvel ezelőtt történtekből.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 26. számában jelent meg, 2018. november 9-én. Hetilapunkat keresse az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 26. számban? Itt megnézheti!
