A romló szociális helyzet ellenére sem mond le Emmanuel Macron a beígért nyugdíjreformról, és ez felvillantotta az előre hozott választások gondolatát is. A francia elnök azonban inkább a globális politikára koncentrálna, és az átalakuló világban erősítené meg országa helyét a nemzetközi porondon.
Több sztrájk is bénította az elmúlt jó tíz napban Franciaországot. Előbb a múlt hét végén Párizsban tüntettek a megélhetés súlyosbodása miatt, majd rá két napra általános sztrájk bénította meg az egész országot; a dolgozók az infláció által felemésztett bérük emelését követelték. A munkabeszüntetést kormányellenes tüntetések kísérték, néhány városban a tüntetők összecsaptak a csendőrséggel.
Az elégedetlenség azért hajtotta az utcára az embereket, mert a munkáltatók a kormány nyomására nem tettek eleget az olajfinomítókban dolgozók 10 százalékos bérkövetelésének. A benzinkutaknál óriási sorok alakultak ki, és órákig kellett várni, míg az autósok tankolhattak. Üzemanyag híján átmenetileg bezárt a benzinkutak 30 százaléka. A finomítók megmozdulásához csatlakozott az egész ipar, a vasutasok, a metrósok, a tanárok, a közszolgálatban dolgozók. Bruno Le Maire gazdasági miniszter minderre flegmán csak annyit válaszolt, hogy a tárgyalások ideje lejárt, s e kijelentésével olajat öntött a tűzre. A tiltakozás kormányellenes fordulatot vett, a szakszervezetek tehetetlenséggel vádolták Macront amiatt, hogy nem fékezi meg az árakat, az elnök pedig a baloldalt tette felelőssé a feszültség szításáért.
Macron ráadásul ebben a lakosságot sújtó nehéz gazdasági helyzetben sem tett le arról, hogy beváltsa régi ígéretét, és végrehajtsa a nyugdíjreformot. Ennek értelmében a jelenlegi 62 évről 65-re emelnék a korhatárt, miközben a pártok egy része inkább csökkentené, míg egyesek még tovább növelnék. Ezt azonban el is kéne fogadtatni a parlamentben, ami ugyancsak kétséges. Éppen ezért felmerült az úgynevezett 49-3-as cikk bevetése, amelyre az ellenzék minden bizonnyal bizalmatlansági indítvánnyal válaszolna. Az alkotmány 49-3-as cikkének használata esetén a kormány felveti a bizalmi kérdést egy törvényjavaslat kapcsán. Amennyiben 24 órán belül nem nyújt be legalább 58 képviselő bizalmatlansági indítványt, a javaslatot elfogadottnak kell tekinteni. Ha készül bizalmatlansági indítvány, és elfogadják, akkor a kormánynak le kell mondani és a törvényjavaslat elbukott. Ha viszont a bizalmatlansági indítvány bukik el, akkor a törvényjavaslat ugyancsak elfogadott és kihirdethető. Macronnak azonban erre az uralkodó értelmezés szerint csak egy évvel a hivatalba lépése után lenne lehetősége, így a nyugdíjreformot addig jegelni kell.
Egy előre hozott parlamenti választás azonban igazából senkinek sem áll érdekében. A Jean-Luc Mélenchon vezette baloldali szövetség (Nupes) ahelyett, hogy felülne a szociális elégedetlenség hullámára, és szociális kérdések felvetésével tematizálná a közbeszédet, éppen töredezik, belső bajaival van elfoglalva. A republikánusok a hatalmas bukás után még nem tértek magukhoz, és őrlődnek a centrum, a Nemzeti Tömörülés és Éric Zemmour pártja között. Marine Le Pen Nemzeti Tömörülése a kormányzóképességét igyekszik felépíteni, és aligha örülne annak, ha ezt éppen egy globális válság közepette nem ellenzéki pozícióban kellene demonstrálnia (még ha a felmérések szerint esélyei jók is lennének). Ha ebből a szempontot nézzük a lehetőségeket, akkor Macron pártja akár ellenzékbe is kerülhetne. A 2027-es elnökválasztásokig ugyan a többi pártot szépen megkoptatná a válság, csakhogy ezzel az En Marche nem tudná bizonyítani, hogy ő az egyetlen kormányképes erő, a mostani elnök pedig utolsó ciklusában nem faraghatná a saját szobrát. Arról nem is beszélve, hogy változás esetén nem igazán koncentrálhatna kedvenc témájára, a nemzetközi politikára. Macron pedig most szeretné kihasználni Németország gyengülését, és ott szeretne lenni a Kijev és Moszkva között egyszer biztosan megérő béketárgyalások garantálójaként is.
