Mélyülő válság közepette ünnepelt a NATO

Egyre gyakrabban vetődik fel, hogy a NATO elavult. Képtelen szembenézni az új kihívásokkal, közben pedig a nehézségi erő folyamatosan a konfrontáció felé löki. Az ellenséget még mindig elsősorban Oroszországban látja, miközben a tagok egy része sok tekintetben már partnerként tekint Moszkvára. Megváltozott biztonsági környezetben, változó nemzetközi erőviszonyok, s egyre érzékelhetőbb belső viták közepette mély válságban ünnepelte Londonban megalakulásának 70. évfordulóját az Észak-atlanti Szerződés Szervezete.

Mind többen gondolják, és néhányan már ki is mondják, amelyről Donald Trump a maga sajátos stílusában már egy ideje beszél. Egyre nyilvánvalóbb ugyanis, hogy a NATO valahol utat tévesztett, nem tud szabadulni a hidegháborús reflexektől. Ahogy az amerikai elnök fogalmazott, elavult. Emmanuel Macron ezzel durvábban szembesítette az atlantista világot, amikor agyhalottnak nevezte a katonai szövetséget, amely képtelen szembenézni a legégetőbb problémákkal. A francia elnök képtelenségnek nevezte, hogy Oroszország lenne a NATO legfőbb ellensége. De szerinte az még csak nem is Kína, hanem a terrorizmus. A cseh miniszterelnök közben felülvizsgálná a NATO alapszerződését. Andrej Babis szerint itt az ideje, hogy 70 év után beszéljünk erről.

A NATO immár közel három évtizede azzal a problémával küszködik, hogy képtelen váltani, és az új kihívásoknak megfelelő célokat kitűzni maga elé. Németország egyesülése már felvetette Európa és az Egyesült Államok egyenrangúságának kérdését, ám csak mára kezd megérni a helyzet arra, hogy Washington Ázsia felé fordulásával az EU saját kezébe vegye a biztonságát, és önálló hadsereget állítson fel. Az európai biztonság NATO-központú felépítését Jugoszlávia bombázása, a balkáni válság idején tanúsított egyoldalúság vette le végleg a napirendről. A szervezet egységét nem sokkal később Franciaországnak és Németországnak az iraki háborúval szembeni fellépése kérdőjelezte meg.

Ha csak a közelmúltra gondolunk, akkor ezt az egységet ugyancsak kérdésessé teszi a NATO jövője körüli francia–német vita, de az is, hogy a szervezet legerősebb tagja szerint veszélyt jelentenek a nemzetbiztonságára a német személygépkocsik. Vagy vegyük Törökországot, amely a kurdok elleni fellépésével, a tömeges etnikai tisztogatással végleg eltemeti a NATO-t mint értékközösséget. De az is a szövetség válságának egyik jele, hogy Ankara orosz rakétákat vesz, és az eurázsiai biztonsági struktúrák felé kacsingat. Közben a NATO egyfajta pótcselekvésként még mindig Oroszországban látja az Európára leselkedő legnagyobb veszélyt, miközben kelet felé terjeszkedésével növeli a feszültséget és gyengíti a kontinens biztonságát. Ugyancsak ezt teszi az Egyesült Államok azzal, hogy felmondta a közepes hatótávolságú nukleáris erőkről szóló szerződést.

Az új célok keresése és az egység helyreállításának hangoztatása közepette a lengyelek és a baltiak kérésére az amerikai stratégiai érdekeknek megfelelően a NATO továbbra is folytatja Oroszországgal szemben a keleti szárny megerősítését, mind jobban figyel Kínára, így a felemelkedéséből fakadó biztonsági problémák először szerepeltek a csúcstalálkozó napirendjén, mint ahogy az űrfegyverkezés, a világűr hadszíntérré nyilvánítása is új témaként merült fel.

A régi reflexek azonban tovább élnek. A NATO túlságosan is Oroszországra fókuszál, miközben földrajzi és egyéb értelemben is új kihívások jelentek meg. E régi ellenségkép újraéledése azért összekapta a sokat bírált európai tagállamokat. Különösen Kelet- és Közép-Európában megnövekedtek a védelmi kiadások, ezzel sokat javult a tehermegosztás az Atlanti-óceán két partja között. Az igazi veszélyt azonban nem Oroszország jelenti. Már csak azért sem, mert az amerikai katonai költségvetés tízszerese, a NATO európai tagjaié pedig négyszerese az orosznak. Ugyancsak négyszerese az orosznak a kínai katonai költségvetés, ráadásul Washington után Peking növeli a legdinamikusabban katonai kiadásait.

A NATO tehát ott lát veszélyt, ahol akkora azért nincs, miközben nem igazán figyel oda, ahová kellene. Sokkal jobban kellene koncentrálni Kínára, a terrorizmusra vagy éppenséggel a kiberhadviselésre. Emellett egyre égetőbbek a belső problémák. Hogy csak egyet emeljünk ki e sorból, a saját érdekeit követve a szövetség vezető hatalma, az Egyesült Államok sokszor gyengíti például európai partnereinek biztonságát. A londoni találkozó egyik legfőbb célja nem véletlenül a tagállamok mind nyíltabb vitáiból fakadó veszteségek minimalizálása, a szövetség egységének helyreállítása. Ha e téren nem lesz előrelépés, és a NATO ahelyett, hogy alkalmazkodna a változó biztonsági környezethez, pótcselekvésként ellenségképeket erősít fel, akkor csak árnyéka lesz önmagának.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/49. számában jelent meg, 2019. december 6-án.

Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2019/49. számban? Itt megnézheti!