Merre tovább, Európa?

Gondolta volna valaki néhány éve, hogy az európai parlamenti választások lázba hozzák a kontinenst? Hogy az évtizedekig mély közönytől kísért voksolás olyan érzelmeket kelt az európai közéletben, mint manapság? Hogy a téteket jelezve olyan botrányok kísérik, mint az Osztrák Szabadságpárt vezetőjét kompromittáló videó nyilvánosságra kerülése vagy a lengyel pedofil papok ügyeit feltáró film? Ezek az esetek jól mutatják az egymásnak feszülő erők mögötti indulatokat. Míg az egyik oldalon Macron és Merkel került a célkeresztbe, addig a másik oldal a Salvini és Orbán ellen hív harcba.

De olyat is régen láthattunk, hogy a német baloldali kormánypárt ifjúsági szervezetének plakátján egy fiatal és csinos hölgy baseballütővel a kezében „tenné jégre” a nacionalizmust. Szóval forrnak az indulatok, mint még soha. Mert most valahol a lelkük mélyén a választók is érzik, a politikai erők pedig nagyon jól tudják, hogy jóval többről van szó, mint a zsíros brüsszeli állások – bocsánat, képviselői helyek – elosztásáról.

Európa jövője: egyesek szerint már a lét a tét. Tény, hogy az EU megélt már szebb időket is. Régen nem uralta a világot, de a kontinens dolgainak alakulására azért még nagy a hatása. Közben a világ legerősebb gazdaságát mondhatta a magáénak, és a legszebb éveit élte a szociális jóléti állam. Gondok már ekkor jelentkeztek, ám a bővítés, Európa egyesítése reményt adott, hogy az integráció új lendületet vesz. Nem így történt. A gondok sokasodtak, az unión belüli törésvonalak egyre mélyültek. Ami még ennél is nagyobb probléma, az elitek és a társadalmak között is mélyebb lett a szakadék. Európa látványosan belealudt a jólétbe, egyre kevésbé volt képes reagálni az egyre gyorsabban átalakuló világ kihívásaira, s amikor ijedten felébredt, rossz álomnak látta a valóságot.

A mély válságot mindennél jobban mutatja, hogy először hagyja el az Európai Uniót az egyik tagja, mégpedig az egyik legtekintélyesebb. A brexit ma az unió előtt álló egyik legnagyobb kihívás. A kilépés oly korszakban érte Európát, amikor a világban e nélkül is egyre nagyobb a bizonytalanság. De még ezzel is meg lehetne birkózni valahogy, hiszen a britek sajátos szerepe miatt a kilépés megteremti az esélyt az integráció elmélyítésére. Mint ahogy a transzatlanti kötelékek lazulása is az önállóság, a saját érdekek hatékonyabb érvényesítése felé lökhetné Európát. Ez is esély, méghozzá a felnőtté válásé.

Nehéz azonban bármilyen eséllyel élni, ha egy közösségnek nincs vezetője. Az Európai Uniót pedig az elitek elfáradása, a társadalmaktól elszakadása mellett súlyos vezetési válság is sújtja. Egyszerre gyengül az unió két – országaik súlyánál fogva – vezetésre hivatott politikusa, Angela Merkel és Emmanuel Macron. A német kancellár és a francia elnök ráadásul eleve nem nyom annyit a latban, mint korábban mondjuk Helmut Kohl vagy éppen Jacques Chirac. De ha még ők is hazai pozícióik megtartásával vannak elfoglalva, akkor kimondhatjuk, hogy az Európai Uniónak nincsenek vezetői.

Vannak ugyanakkor a társadalmi hangulatra e nagyoknál sokkal jobban ráérző feltörekvő jelöltek, akik felbukkanása élezte ki igazán a feszültséget. Nem elég, hogy otthon Macront Marine Le Pen, Merkelt pedig egyik oldalról a Zöldek, míg a másikról az AfD (Alternatíva Németországnak) szorongatja, az európai porondon is megjelentek az európai fejlődésről a fősodor által vallott elképzelésekhez képest alternatívát kínálók – ezzel az állóvizet felkavarók –, mint például Salvini vagy Orbán. Ezért most a szokásosnál is nagyobb az idegesség, az igazi választási hangulat.

Mert egyrészt most van miből választani, másrészt az Európát eddig irányító, egyre rugalmatlanabb elit most érzi először igazán, hogy veszélyben a hatalma. S azt egyelőre még nem is csak önmagukban a populisták fenyegetik, hanem a társadalom mind szélesebb rétegei. A liberálisok és illiberálisok, globalisták és antiglobalisták, „föderalisták” és a „szuverenisták” – kinek hogy tetszik – feszülnek egymásnak, s míg az egyik azért agresszív, mert megérezte a siker ízét, addig a másik azért, mert rájött, hogy a szellemet már nem tuszkolhatja vissza a palackba. Ezért aztán mindkét oldal hangos, egymást érik az övön aluli ütések, egyszóval, igazi politikai csata dúl.

E hatalmi harcban aztán egyelőre csak főképp kampányszintű válaszok születnek az Európa jövőjét ténylegesen meghatározó kihívásokra, a csökkenő és elöregedő népességre, a migrációra, a populizmus erősödéséhez vezető okokra, a társadalmi egyenlőtlenségek növekedésére, vagy a pályakezdő fiatalok egyre nagyobb gondjaira. Eközben mind bizonytalanabbá válik a világ, erősödik a militarizáció, növekszik a terrorizmus veszélye. Minderre még rájön, hogy a társadalmak egyre inkább eltávolodnak a politikai intézményektől, a politikai elittől, és e bizalmi és identitásválság, a befelé fordulás közepette egyre kevésbé hisznek az európai álomban.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/21. számában jelent meg, 2019. május 24-én.

Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2019/21. számban? Itt megnézheti!