Mi védi a lengyel kleptokráciát attól, hogy magyar típusú oligarchiává váljon?
Újságosstand Varsóban 2024 júniusában

Lengyelország égető problémája évek óta nem a magyar mintájú oligarchia kiépülésének veszélye vagy a demokrácia leépítése, hanem a közszféra irányításának alacsony színvonala. 

2023. október 15-én a Jog és Igazságosság (Prawo i Sprawiedliwość, PiS) megnyerte a parlamenti választásokat, és a következő két hónapban azzal áltatta magát, hogy hatalmon maradhat. Annak ellenére, hogy a lengyel politikai színtér minden szemlélője számára világos volt, hogy Jarosław Kaczyński pártja nem koalícióképes, a PiS remélte, hogy a fennmaradó pártok valamelyikét nem csak pozíciókkal, de a nyolc évnyi kormányzás alatt felhalmozott erőforrásokkal is sikerül meggyőznie.

A PiS kormányzása alatt kialakult és közpénzből finanszírozott, a pártnak a harmadik köztársaságban soha nem látott mértékben alárendelt szervezetek, közösségek, holdudvarok, kapcsolatok és a sajátos média hálózatai azonban haszontalannak bizonyultak. A Kaczyński által jóval 2015 előtt meghirdetett új elit felépítéséből, amely Magyarországon gyorsan és hatékonyan klasszikus oligarchiává alakult át, nem lett semmi. A PiS nem tudott semmi olyat felajánlani a potenciális koalíciós partnereknek, amit a Donald Tusk pártjával való koalíció ne tudott volna nyújtani számukra.

A PiS nem változtatta oligarchikusra a lengyel modellt, csupán eltolta annak határait valami olyan felé, amit egyezményesen demokratikus kleptokráciának nevezhetünk, és amely 1989 óta különböző mértékben létezik Lengyelországban, és a hatalomváltás ellenére mind a mai napig fennáll.

Három évtizede olyan rendszer működik nálunk, amelyben a hatalmon lévő politikai körök alapvetően igyekeznek többé-kevésbé jó irányba terelni az országot, ugyanakkor nagy erőfeszítéseket tesznek annak érdekében, hogy tagjaik közpénzekhez jussanak és a választóik legbefolyásosabb csoportjainak érdekeit megvédjék. Első ránézésre ez eléggé hasonlít a magyarországi mintára, éppen ezért Kaczyński pártjának teljes uralma alatt Varsót és Budapestet egy kalap alá vették. A valóságban azonban Lengyelország egészen más ország, ahol egy politikai közösség hegemóniája meglepő lenne.

A politikusok önérdekű gazdagodásának fő eszköze Lengyelországban az, hogy az állami irányítású vállalatok és szervezeti egységek jövedelmező pozícióit saját embereikkel töltik fel, akik így egy ideig jelentős fizetéseket kapnak, s ez által jelentősen javíthatják mind a saját anyagi helyzetüket, mind az egész közösségük helyzetét. A jól fizető pozíciókba helyezett politikusok (törvény által korlátozott mértékben) rendszeresen adományoznak pártjuknak, és maga a párt is profitál abból, hogy tagjai anyagilag egyre függetlenebbek, így nehezebben megfélemlíthetőek vagy megvesztegethetőek ellenfeleik által.

Ezekben a stratégiai pozíciókban rendszeres személyi körforgás zajlik. A személyi változásokat hivatalosan érdemi okokkal indokolják, de nyilvánvaló, hogy az egész arról szól, hogy hatékonyan menjen előre a sor, hogy minden befolyásos tagnak legyen alkalma megszedni magát. A lengyel politikai vezetők fő feladata már nem az ország fejlesztési stratégiájának kialakítása, helyette az ellenőrzött pozíciók megfelelő kezelése került előtérbe, hogy a párton belüli minden frakció igényeit kielégítsék. A hatalmon lévők pontosan tudják, hogy amikor ellenfeleik hatalomra kerülnek, minden posztjukról kivágják őket, és ismét négy-nyolc évnyi aszály következik. Fel kell tehát készülniük az „áttelelésre”.

Túl a barátságon
György Zsombor

Túl a barátságon

Zgut-Przybylska Edit kutató a magyar–lengyel kapcsolatok kihűléséről, varsói árakról, egészségügyről, mentalitásról, a kormányváltás tanulságairól. Interjú!

Jó példa erre Małgorzata Sadurska esete, aki hosszú ideig volt a PiS parlamenti képviselője, és rövid ideig a ZUS felügyelőbizottságának is tagja volt. 2014-ben lehetőséget kapott arra, hogy induljon EP-képviselői mandátumért, amit Lengyelországban szintén a politikusok kifizetésére használnak, de nem nyerte meg. Ezért 2015-ben kinevezték Andrzej Duda elnök kancelláriájának az élére. Két évvel később lemondott a pozíciójáról, hogy az állami tulajdonú PZU biztosítási óriásvállalat igazgatótanácsába üljön be. 2020-ban emellett tagja lett a Pekao Bank felügyelőbizottságának is, amelyet a PiS-kormány korábban az olasz Unicredit-től vásárolt vissza. 2024-ben azonban az új kormány mindkét pozícióból elbocsátotta, ezért Sadurska úgy döntött, hogy visszatér a lublini munkaügyi hivatalba, ahonnan azonban szintén kirúgták.

Lengyelországban senkit nem lep meg, hogy ilyen magas lóról is le lehet esni, mert a Harmadik Lengyel Köztársaság nem egy oligarchikus rendszer, soha nem volt az és valószínűleg soha nem is lesz az. A fent leírt módon legfeljebb a közösség egyes tagjainak anyagi biztonságát lehet biztosítani, illetve a párt pénzügyeit kis mértékben javítani, mert egyébként elsősorban csak költségvetési támogatásokra támaszkodhatnak. Nyilvánvaló, hogy a PiS úgy döntött, hogy úgy fejleszti tovább a lengyel kleptokráciát, hogy a saját köreit különböző állami alapokból származó pénzekkel támogatja. Ez a mechanizmus korántsem újdonság Lengyelországban, csak Kaczyński pártja új szintre emelte azt. A kormányváltás előtt sok szó esett az oktatási tárca programjáról, amelyet az ellenzék „Villa plusz” programnak nevezett. A baráti alapítványok egyenként több millió zlotyt kaptak ingatlanvásárlásra, hogy ott különféle oktatási tevékenységeket folytathassanak. Zbigniew Ziobro köre pedig az Igazságügyi Minisztérium által ellenőrzött Igazságügyi Alapot használta fel ilyen módon.

Azt azonban kezdettől fogva tudni lehetett, hogy ez az önrendelkezés megszerzésének igen kockázatos módja. A civil szervezeteknek nyújtott állami támogatások továbbra is közpénzek, amelyeket szerződésben meghatározott módon kell elkölteni. Az alapítványok sem gazdálkodhatnak vagyonukkal az alapszabályuktól eltérő módon. Természetesen megvannak a módszerei az állami támogatások és alapítványi vagyon elsikkasztásának, de az ilyen fondorlatokkal próbálkozók súlyos büntetőjogi felelősségre vonásnak teszik ki magukat. Michał Olszewski atya, akinek a Profeto alapítványa összesen 66 millió PLN-t kapott, többek között egy olyan központ építésére, melyet bűncselekmények áldozatai számára hoztak volna létre, több mint hat hónapot töltött előzetes letartóztatásban, és börtönbüntetés fenyegeti.

A PiS két parlamenti képviselője is büntetőjogi felelősségre vonás előtt áll: Marcin Romanowski, aki az Igazságügyi Alapot kezelte, és Dariusz Matecki, aki az ügyészség szerint az Állami Erdőkben betöltött fiktív tisztségéért kaphatott javadalmazást (összesen mintegy 160 000 PLN értékben), miközben a szczecini háttéremberei által létrehozott alapítványok sikerrel hívták le a minisztériumi támogatásokat.

A szabálytalanságok, amelyek egyes esetekben akár több tízmillió zlotyra is rúghatnak, borzalmas bűncselekmények, amelyek hatalmas károkat okoznak a közvagyonnak, és súlyos büntetést érdemelnek. Ezek az összegek azonban nem elegendőek egy oligarcha létrehozásához, és a valódi oligarchák által ellenőrzött összegek fényében egyenesen komolytalannak tűnnek. Lényegében még mindig a Lengyelországban 1989 óta létező demokratikus kleptokrácia keretein belül mozognak. A PiS egyszerűen növelte a közpénzekből való profitálás mértékét, azaz inkább mennyiségi, mint minőségi változást hajtott végre. Ahhoz, hogy egy Lengyelország méretű és gazdagságú országban legalább egy viszonylag komoly oligarchát fel lehessen építeni, minimum több tízmilliárd złotyra lenne szükség, ami összehasonlíthatatlanul több annál, mint amennyit a PiS kormányzása alatt elsikkasztottak.

Az oligarchia létrehozására a közbeszerzési szerződések, nem pedig a miniszteri alapokból származó támogatások szolgálnak. Orbán Viktor úgy építette ki oligarchahálózatát, hogy egy hatékony és stabil mechanizmust hozott létre arra, hogy az állami szerződések jelentős részét kiválasztott vállalkozókhoz juttassák. A Transparency International Magyarország jelentése szerint a Szíjj László tulajdonában lévő cégek 2018 és 2020 között összesen több mint 626 milliárd forint értékben nyertek el közbeszerzéseket. Három év alatt 6,5 milliárd PLN-ről beszélünk tehát. A TI Magyarország jelentése által lefedett időszakban a Szíjj cégek 914 milliárd forint értékben vettek részt pályázatokon, azaz a megpályázott pénz kétharmadát nyerték el.

Mint a TI rámutat, Szíjj László cégei a három év alatt a rendelkezésre álló közbeszerzések összértékének 10 százalékát nyerték el. Mészáros Lőrinc cégei ennek további 7 százalékát nyerték el. Mindebben a két úriember családtagjainak tulajdonában lévő cégeket nem vették figyelembe. A magyar oligarchák rangsorában a harmadik helyen Balásy Gyula végzett, akinek cégei a vizsgált közbeszerzések 3 százalékát nyerték el, vagyis az állam 254 milliárd forintot, azaz jóval több mint 2,5 milliárd PLN-t fizetett nekik.

Eközben a PiS kormánya idején a legnagyobb visszhangot kiváltó olyan eset, amikor állami megrendelésekkel baráti üzletembereket bíztak meg a Paweł Szopa Red is Bad ruhagyártó cégeivel kapcsolatos botrány. A kormány Stratégiai Tartalékok Ügynöksége pályázaton kívül 350 millió zlotyért vásárolt volna tőle áramfejlesztőket Ukrajna számára, amelyeket Szopa sokkal alacsonyabb áron vásárolt meg Kínában. Összesen három év alatt mintegy félmilliárd zloty értékben érkeztek volna megrendelések az STÜ-től Szopa cégeihez. Ha az ügyészség állításai megerősítést nyernek, akkor nyilvánvalóan hatalmas méretű pénzügyi botrányról van szó - valószínűleg ez az eddigi legnagyobb a Harmadik Lengyel Köztársaság történetében. Azonban még a legnagyobb pénzügyi botrány sem azonos a baráti magánvállalkozások rendszerszintű és hosszú távú feltőkésítésével.

Lengyelországban csak a legnagyobb állami tulajdonú vállalatok vannak a keleti oligarchákhoz hasonló helyzetben. A PKO BP és Pekao bankok, valamint a PZU biztosítótársaság sokszorosan nagyobbak a legnagyobb magyar vállalatoknál, például a MOL energetikai vállalat vagy az OTP bank. Hatalmas és rendkívül befolyásos entitásokról van szó, amelyek egyrészt a kormány irányítása alatt állnak, másrészt tőzsdén jegyzett társaságok, így szigorú számviteli, átláthatósági és beszámolási előírások vonatkoznak rájuk. Alapvetően tehát a kormány nem csinálhat velük azt, amit akar, hiszen sok kisebb részvényesük is van, akik nem akarják, hogy átverjék őket. Ennek ellenére számos módja van a jelentéktelen összegek egyéni felhasználásának, hiszen ezek az állami társaságok méretéből adódóan gyakorlatilag észrevehetetlenek lesznek a mérlegükben.

Az állami vállalatok pártok általi felhasználásának egyik legfontosabb eszköze a reklámpolitika kialakítása. A Számvevőszék vizsgálata szerint a kormánykritikus TVN 2019 óta nem kapott reklámot állami vállalatoktól, holott 2017-2018-ban összesen több mint 23 millió PLN-t kapott, és a harmadik legnagyobb szerződő fele volt az Államkincstárnak. A TVN reklámjainak elvétele pusztán politikai játék volt, de nem veszélyeztethette a jelenleg a Warner Bros Discovery amerikai óriáscég tulajdonában lévő hatalmas tévécsatorna létét. Azt igazán csak az amerikai anyavállalat jelenlegi pénzügyi gondjai fenyegethetnék. A PiS megpróbálta keresztülvinni az úgynevezett Lex TVN-t is, amely kikényszerítette volna, hogy a Discovery (akkor még egyedüli tulajdonosként) eladja a csatorna 51 százalékos részesedését. A törvényjavaslatot azonban Duda elnök megvétózta, valószínűleg amerikai nyomásgyakorlás hatására.

Az állami reklámok elvétele a TVN-től azonban nem jelentette a Kaczyński-barát tévécsatornák pénzzel való elárasztását. A reklámpénzek túlnyomó többsége továbbra is a két legnagyobb lengyel csatornánál landolt – a kormány tulajdonában lévő TVP-nél, amely akkor a PiS-kormányt támogatta, de most az új koalíciós kormány pártján áll, valamint a magántulajdonban lévő és lényegében semleges Polsatnál, amelynek fő tulajdonosa a milliárdos Zygmunt Solorz-Żak politikailag egyszerre több lovat is próbál megülni. A TVP 2021-ben 26 millió PLN-t kapott médiaszolgáltatásokra, a Polsat 24 millió PLN-t, a PiS-barát TV Republika pedig csak 1,6 millió PLNt. A PiS nyolcéves uralma alatt nem tudott olyan magán műsorszolgáltatót létrehozni, amely komoly szereplővé vált volna a lengyel médiapiacon. 2023 végén a PiS médiumok a nézőikhez fordultak anyagi támogatásért.

Komoly PiS-média csak a TVP Donald Tusk jelenlegi kormánya általi erőszakos átvételének eredményeképpen jött létre, ami hatalmas nézőáradat irányított át Tomasz Sakiewicz csatornájához. Idén szeptemberben a TV Republika lett a második legnézettebb hírcsatorna Lengyelországban a TVN24 után, 2023-hoz képest ez 43-szoros növekedést jelent – 5,5 ezerről 238 ezerre nőtt a nézők száma. Senki sem adott tehát annyi pénzt a PiS-médiának, mint az új kormánykoalíció kulturális minisztere, Bartłomiej Sienkiewicz, aki brutálisan és bejelentés nélkül vette át a TVP Infót, melynek ingerült nézői rohamtempóban pártoltak át a TV Republikához. Nem szabad azonban elfelejteni, hogy ez csak egy hírcsatorna, aminek a részesedése a teljes televíziós piacon kevesebb, mint 5 százalék. Sakiewicz médiáját nem lehet összehasonlítani az olyan független, magán műsorszolgáltatókkal, mint a TVN és a Polsat, amelyek rengeteg más csatornával és streaming szolgáltatásokkal is rendelkeznek.

A pluralista médiapiac és az állami tulajdonú vállalatok óriási szerepe mellett a lengyel mezőgazdaság széttagoltsága is védi Lengyelországot az oligarchizációtól. Magyarország esetében a Közös Agrárpolitikából származó pénzek elsikkasztása az oligarchikus rendszer egyik sarokköve. Amint azt a New York Times vizsgálata kimutatta, a Balaton felvidéki oligarchák nyelik el az országnak szánt KAP-pénzek nagy részét. Ebben jelentős szerepe volt Orbán Viktornak. „Több százezer hektár állami termőföldet adott el, ennek nagy részét politikai szövetségeseinek. Gyakorlatilag ez egy árverés volt. [...] Azonban csak kevés gazda tudta megfizetni a nagy földterületeket” – olvasható a 2019-es szövegben. A vevők között volt a már említett oligarcha, Mészáros Lőrinc is.

Az Eurostat adatai szerint a 100 hektárt meghaladó mezőgazdasági ingatlanok összterülete Magyarországon 4,5 millió hektár. A jóval nagyobb Lengyelországban csak 3,6 millió hektár. A lengyel mezőgazdasági modell egészen más, kisvállalkozásokon alapul, amelyek gyakran taktikusan szövetkezetekbe tömörülnek, hogy fel tudják venni a versenyt a náluk nagyobbakkal. Ez gazdaságilag ugyan nem mindig hatékony – rendszeresen hivatkoznak is erre, mint a gyenge lengyel mezőgazdasági termelés okára –, de a demokrácia szempontjából ez nagyon egészséges.

A lengyel gazdák természetesen befolyásos társadalmi csoportot alkotnak, de nyomásgyakorlásukat alulról szerveződő tiltakozásokkal fejezik ki, utcákat zárnak el traktorokkal, vagy trágyát szórnak ki a hivatalok elé. Ez ugyan megterhelő, de ez még így is sokkal jobb helyzet, mint az informális tárgyalások, a megvesztegetés vagy a háttéralkuk. Amikor ez év elején a lengyel hatóságok tárgyalni próbáltak a gazdákkal, tízen vagy annál is többen jelentek meg a hivatalos tárgylásokon, és még a vezetőt is nehéz volt azonosítani.

Lengyelországban sokkal erősebbek a helyi önkormányzatok is. Nem csak a policentrikus településszerkezetről van szó, amelynek eredménye, hogy 37 városnak 100 000 fő feletti a lakossága, amelyek önmagukban is igen komoly szereplői tudnak lenni a helyi politikának, de a 12 legnagyobb város a Lengyel Nagyvárosok Szövetségét alkotja, amely rendszeresen részt vesz az országos politikában. Magyarországon a lakosság majdnem egy ötöde Budapesten él, és a fővároson kívül alig hét 100-200 ezer lakosú város van. Ennél fontosabb azonban a hatáskörök megoszlása.

A lengyel önkormányzatok a legerősebbek közé tartoznak az EU-ban. Az adóreformok során a PiS úgy akarta őket hatáskörébe vonni, hogy saját bevételeik egy részét állami beruházási támogatásokká alakította át, de az önkormányzatok erős politikai pozícióját ez nem érintette. A hatáskörök megoszlása lényegében nem változott, és Lengyelországban továbbra is a helyi önkormányzatok a felelősek a legtöbb közszolgáltatásért. Az Eurostat adatai szerint 2023-ban a lengyel önkormányzatok bevételei a lengyel GDP 13,1 százalékát tették ki, ez a hatodik legmagasabb érték volt az EU-ban. Magyarországon ezzel szemben ez az összeg a GDP mindössze 5,8 százaléka volt, mely hátulról hatodik helyre volt elég.

Természetesen az önkormányzatokban is jelen van a demokratikus kleptokrácia. Ennek egyik példája a felügyelőbizottsági pozíciók cseréje Wrocław, Gliwice és Tychy között. A közelmúltban őrizetbe vett wrocławi polgármester, Jacek Sutryk a Tychyben lévő aquapark felügyelőbizottságában, míg Tychy korábbi polgármestere, Andrzej Dziuba a wrocławi állatkert igazgatótanácsában ült. Ez nem változtat azon a tényen, hogy a városok nagyon fontos tényezői a lengyel politikának, és a polgármestereik gyakran kerülik a pártpolitizálást és a helyi bizottságokat képviselik. A PiS kormányzása alatt a legnagyobb városok, amelyeket általában az ellenzékhez közel álló körök irányítottak, az ellenzék számára a kulcsfontosságúak, nekik köszönhetően ki tudták várni a szűkös időket. Most a PiS számára hasonló szerepet töltenek be többek között az ország keleti részén fekvő vajdaságok, ahol Kaczyński pártja megtartotta hatalmát a regionális közgyűlésekben.

Egy másik érdekcsoport, amellyel a varsói kormánynak számolnia kell, a szakszervezetek. Az emberek gyakran joggal panaszkodnak a lengyelországi alacsony szakszervezeti szintre, amely az OECD adatai szerint mindössze 13 százalék, de még így is magasabb, mint Magyarországon (8 százalék). Emellett a szakszervezetek széles körben jelen vannak a gazdaság fontos ágazataiban – az energetikában, a bányászatban, az egészségügyben vagy akár a kiskereskedelemben. Ennek eredményeképpen a szakszervezeti központok sokkal nagyobb nyomás alá tudják helyezni az országos politikát, mint ahogy az a szakszervezeti arányból következne. A szakszervezetek eszközöltek ki a PiS-kormánytól az első ciklusban számos, a munkavállalók számára fontos változtatást: az alacsonyabb nyugdíjkorhatár visszaállítását, a vasárnapi boltzárat vagy az rendkívüli jelentőséggel bíró minimális órabért, amely drasztikusan visszaszorította a minimálbérre vonatkozó törvények kijátszását.

Lengyelországnak a gazdasága is nagyon diverzifikált, számos erős magánvállalattal a különböző iparágakban. Az olyan cégek, mint a CD Projekt számítógépes játékgyártó cég, a Dino diszkontlánc, az LPP ruhagyártó vagy az Allegro webáruház tőzsdei kapitalizációját tekintve többszörösei a magyar MOL-nak, amely alig férne be a WIG20-ba, és kapitalizációját tekintve az olcsó Pepco üzletlánchoz hasonlítható.

Ugyanakkor az egyre erősödő lengyel magánszektorra az sem jellemző, hogy a sok különböző iparágból származó vállalkozás egyetlen erőteljes csoportba tömörüljön, ami az oligarchák egyik ismertető jele. Lengyelország leggazdagabb embere, Michal Solowow 27 milliárd PLN értékű vagyonával a négyszer kisebb Cseh Köztársaságban valahol az ötödik helyen állna. Más vezető üzletemberek, mint például Biernacki (Dino), Starak (Polpharma) és Marchewka (CD Projekt), sem kacsingatnak kifele az iparágukból. Mindeközben a leggazdagabb magyar, aki egyben Orbán barátja, Mészáros Lőrinc ott üzletel, ahol csak tud – az energiaiparban, a szállodaiparban, a médiában, a dohányértékesítésben, futballklubokat szponzorál és még mindemellett Felcsút polgármestere is volt.

Ha lenne lengyel oligarcha jelölt, az kétségtelenül a legjövedelmezőbb és legelőnyösebb ágazatba, az ingatlanfejlesztésbe fektetne be, de egyelőre még ez is eléggé széttagolt, és a 20 legnagyobb lengyel vállalat között sem található olyan, amely szigorúan csak ingatlanfejlesztéssel foglalkozna.

Az ebben az összefüggésben leggyakrabban említett Zygmunt Solorz-Żaknak vannak ugyan politikai ambíciói, és több iparágban is tevékenykedik, de befolyása elsősorban az egyik legnagyobb televíziócsatorna tulajdonosként van, miközben vagyona (mintegy 8 milliárd PLN) még a lengyel milliárdosokhoz képest sem tűnik különösebben impozánsnak. Nem is beszélve a hegemón államkincstári vállalatokról, amelyek mára olyan nagyok lettek, hogy a lengyel milliárdosok közül senki sem tudná megvenni őket.

Lengyelország különféle, gyakran érzelmektől fűtött társadalmi csoportok gyűjtőketrece, amelyek érdekeit az egymást követő kormányoknak figyelembe kell venniük. A Visztula két partján azonban a hegemón szerepe a tágan értelmezett államé, amely lehet ügyetlen és elmaradott, de messze a legerősebb szereplője a helyi társadalmi életnek. Még ha a PiS tényleg létre is akart hozni egy oligarchiát, a végeredmény az lett, hogy csak megerősítette az állam pozícióját, például a két vezető bank – a Pekao és az Alior – visszavásárlásával, amivel a kormány ellenőrzése alá került a szektor nagy része. Lengyelország kulcsfontosságú politikai erőforrásai és befolyása nem konkrét nevekhez, hanem olyan tisztségekhez kötődik, amelyeket az intenzíven rivalizáló körök felváltva töltenek be. Hatalomra kerülve magukhoz igazítják a törvényeket és rutinszerűen saját érdekeik szerint használják fel az állami forrásokat, de egyikük sem képes olyan erőssé válni, hogy ne lehessen leváltani őket.

Lengyelország égető problémája évek óta nem az oligarchia kiépülésének veszélye vagy a demokrácia leépítése, hanem a közszféra irányításának időnként botrányosan alacsony színvonala mind Kaczyński, mind Tusk alatt. A rendszerszintű igazságtalanságok jó része kizárólag annak köszönhető, hogy az egymást követő kormánycsapatok félnek rálépni azoknak az érdekcsoportoknak a lábujjára, amelyek a legerősebb pozíciót szerezték meg az állandó politikai harcban.

**

A szerző gazdasági publicista, a Krytyka Polityczna kommentátora és munkatársa. A Nowy Obywatel, a Przewodnik Katolicki és a REO.pl rendszeres közreműködője. Szövegei megjelentek többek között a Tygodnik Powszechny, a Dziennik Gazeta Prawna magazinban, a Gazeta.pl véleményrovatában és a Gazeta Polska Codziennie című lapban.

Fordította: Marianna Boros | Voxeurop