Felszólította az izraeli vezetést Oroszország, hogy gondolja át döntését, és haladéktalanul szüntesse be a Nemzetközi Atomenergia-ügynökség (NAÜ) garanciája és ellenőrzése alatt álló nukleáris létesítmények és telephelyek elleni támadásokat. Moszkva szerint ugyanis az iráni békés atomlétesítmények ellen folytatott intenzív támadások a nemzetközi jog szempontjából törvénytelenek, elfogadhatatlan veszélyt jelentenek a nemzetközi biztonságra, és a világot nukleáris katasztrófa felé sodorják, amelynek következményei mindenhol érezhetők lesznek, beleértve Izraelt is. Habár a Kreml közleményét sokan úgy értelmezték, hogy Vlagyimir Putyin Teherán mellé állt, a figyelmesebb hírolvasók az elmúlt napokban könnyen észrevehették, hogy Oroszország nem különösebben szorgoskodik, hogy megsegítse szövetségesét.
Pedig Moszkvát és Iránt számos nemzetközi szerződés köti egymáshoz. Ami a nemzetközi szervezeteket illeti, mindkét ország tagja a Sanghaji Együttműködési Szervezetnek (SCO), ennek többek között Kína, India és Pakisztán is a részese. Az SCO ugyan kiterjed a biztonsági és védelmi együttműködésre is, azonban a tagjainak nincsenek olyan kötelességei, mint a NATO-tagoknak, amennyiben támadás érné valamelyik tagországot. Iránt és Oroszországot emellett egy sor bilaterális szerződés köti: a két ország 2025 januárjában például egy stratégiai partnerségi szerződést is aláírt, aminek része volt a védelmi és biztonsági együttműködés megerősítése.
Oroszország azonban mégsem adta meg Iránnak azt a katonai támogatást, amire most szüksége lett volna, például fejlett vadászgépeket vagy korszerű légvédelmi rendszereket, amelyekkel ki tudná védeni az izraeli támadásokat. Ez pedig meglepő lehet annak fényében, hogy Teherán fontos beszállítója volt Oroszországnak az Ukrajna ellen indított háborúban. A Shahed-drónok az invázió elején kiemelkedő szerepet játszottak az ukrán lakosság megfélemlítésében – épp akkor, amikor ezek különösen fontosak voltak Moszkva hadviselő képessége szempontjából.
Ám 2023. október 7., vagyis a Hamász Izrael elleni támadása jelentős fordulatot hozott ebben a fegyverbarátságban. Ahogy Izrael folyamatosan meggyengítette az ellenállás tengelyének szereplőit, mindenek előtt a Hamaszt és a Hezbollahot, Irán is kénytelen volt erősebben fókuszálni a saját védelmére. Múlt év áprilisában és októberében aztán össze is csapott Irán Izraellel, aminek a következménye az lett, hogy az iráni rakétaképességek jelentősen gyengültek (még az orosz gyártmányú S-300-as légvédelmi rendszer is megsínylette az izraeli támadást). Majd következett a decemberi iszlamista hatalomátvétel Szíriában, amivel az ellenállás tengelyének egy újabb szereplőjét veszítette el Teherán. De Bassár el-Aszad bukásával Oroszország is szegényebb lett egy térségbeli szövetségessel. Miért fontos mindez? Azért, mert Irán pozíciói az elmúlt két évben jelentősen meggyengültek a Közel-Keleten, Oroszország számára így már egyáltalán nem számít potens szövetségesnek.
Legalább ennyire fontosak a Közel-Kelet más országaival kiépített viszonya Moszkvának. Izraellel például régóta fennálló kapcsolatai vannak Oroszországnak és ez a helyzet a Kőolaj-exportáló Országok Szervezetének (OPEC) tagjaival is. Moszkva így általában figyelembe veszi Izrael és az Öböl-menti országok vörös vonalait, amikor az Iránnal való védelmi együttműködésről van szó.
Ami pedig Irán atomprogramját illeti, Moszkvának sosem volt érdeke, hogy Irán atomhatalommá váljon, hiszen ezzel az iszlám köztársaság nagyhatalmi szintre emelkedhetne. Ezzel viszont Oroszország el is veszítené a befolyását Irán felett, ami éppen az utóbbi kiszolgáltatott helyzetéből adódik.
De nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy az utóbbi időben egyre inkább megérzi az orosz költségvetés azokat a szankciókat, amelyeket az ukrajnai háború miatt foganatosítottak a nyugati országok. Az olajárak megugrása ugyanakkor most különösen jól jönne Moszkvának, ami akkor lenne a legvalószínűbb, ha a mostani háború elhúzódna vagy ha Irán lezárná a Hormuzi-szorost. Továbbá az Irán és Izrael közötti háborúval a világ figyelme Ukrajnáról a Közel-Keletre terelődhetne, ami megint nem mellékes Oroszországnak. Sőt, azáltal hogy Moszkva máris közvetítőnek jelentkezett a két fél között, Oroszország kitörhet az elszigeteltségből, és ismét fontos diplomáciai szereplővé válhatna.
Így aztán orosz részről marad a diplomáciai segítség, ami egyelőre valóban nem látszik jelentős támasznak. Később azonban ez a segítség felértékelődhet, különösen akkor, ha Oroszország is szerepet kap egy jövőbeni megállapodásban az iráni atomprogramot illetően. Addig viszont marad a tisztes távolságtartás, ami valószínűleg kimerül a békére való felhívásokban.
