Az új kormánynak nem a nulláról kell kidolgoznia az új Nyugat-Balkán-stratégiáját, de nem is egyszerűen 180 fokos fordulatot kell végrehajtania az orbáni illiberalizmus export után. Pragmatikus kapcsolatépítésre lehet számítani, ami nem azt jelenti, hogy Magyar Péter ne állna többet szóba olyan figurákkal, mint Aleksandar Vučić vagy Milorad Dodik.
Amikor a Tisza Párt külpolitikai prioritásairól van szó, jellemzően az uniós források hazahozatalát, az európai mainstreambe való visszatérést, a szomszédos országokkal való jó viszony megteremtését, a határon túli magyar közösségek támogatását, esetleg a visegrádi együttműködés újraélesztését azonosíthatjuk be. A nyugat-balkáni kapcsolatokról kevesebb szó esik, pedig ez a hozzánk nagyon is közel fekvő régió mindig is fontos terepe volt a magyar külpolitikának, gazdasági, energetikai és biztonságpolitikai érdekek okán egyaránt.
Magyarország térségi stratégiai érdekei már jóval 2010 előtt kiforrottak: ide tartozik a térség békéje, stabilitása, az euroatlanti integráció előmozdítása, a gazdasági jelenlét erősítése és persze az itt – szinte kizárólag Szerbiában – élő magyar közösségek támogatása. Az Orbán-kormányok aztán látványosan sok figyelmet fordítottak a Nyugat-Balkánra, még ha nem is kizárólag e stratégiai érdekek mentén. A hagyományos magyar külkapcsolatok ugyanis összefonódtak a helyi illiberális szereplők támogatásával, így a Nyugat-Balkán is az orbáni befolyásépítés terepévé vált. A Magyar-adminisztrációnak van hova visszanyúlnia, és van mivel szakítania is.
Az Orbán-rendszer nyugat-balkáni illiberalizmus-építése
Ahogy a korábbi magyar kormányok, úgy Orbán Viktoré is következetesen támogatta a térség euroatlanti integrációját, igyekezett erősíteni gazdasági és biztonságpolitikai súlyát. Igen ám, de a nyugat-balkáni országokat már egy általa és euroszkeptikus, illiberális szövetségesei által alaposan átformált EU-ban képzelte el. Az Orbán-rezsim nemzetközi befolyásépítésének és illiberális exportjának tudatos célpontja volt a Nyugat-Balkán.
Közeli kapcsolatot alakított ki számos illiberális vezetővel, akiket politikailag, gazdaságilag és médiavásárlásokon keresztül is támogatott. Közülük is a két legjelentősebb szereplő Aleksandar Vučić szerb elnök és Milorad Dodik, a boszniai Szerb Köztársaság korábbi vezetője voltak. Nem a véletlen műve, hogy támogatásuk összhangban állt az orosz stratégiai érdekekkel is. Az Orbán-kormány többször is megóvta az uniós szankcióktól az oroszbarát és szeparatista Dodikot. Ezen felül pénzügyi támogatást is nyújtott a boszniai Szerb Köztársaságnak, amikor nyugati országok megvonták azokat, annak ellenére, hogy Dodik szeparatista politikája többször is hozzájárult a térség instabilitásához.
Az Orbán-rezsim terjesztette az oroszbarát narratívákat a régióban. Magyarország így nem egyszerűen jó kapcsolatokat épített a térség kormányaival, hanem egy olyan illiberális hálózat fontos szereplőjévé vált, amely politikai védelmet és legitimációt biztosított az uniós demokratikus normákkal szembemenő vezetőknek.
Az Orbán-kormány az uniós bővítéssel kapcsolatos kulcsfontosságú döntések körüli európai konszenzust is megbontotta. Jelentősen gyengítette az EU-t abban, hogy határozottan fellépjen a demokratikus visszalépésekkel szemben a Nyugat-Balkánon, különösen Szerbiában. A csatlakozási folyamatot a geopolitikai és biztonságpolitikai szempontok hangsúlyozásával igyekezett felgyorsítani, miközben figyelmen kívül hagyta a jogállamisági hiányosságokat. Bővítésért felelős uniós biztosként ezt a szemléletet vitte annak idején Várhelyi Olivér is, jelentősen gyengítve az EU normatív erejét.
Nem kevés okot szolgáltatott tehát az orbáni Magyarország ahhoz, hogy sokan a nyugat-balkáni integráció egyik legdestruktívabb szereplőjeként tekintsenek rá, amely a tényleges súlyánál nagyobb regionális befolyásra tett szert.
A Tisza-kormány visszatérése a Nyugat-Balkán-politika gyökereihez
A Magyar-adminisztráció egyik kihívása, hogy anélkül lúgozza ki az orbáni illiberális törekvéseket a bilaterális balkáni kapcsolatokból, hogy a hagyományos diplomáciai érdekek ennek kárát látnák. Nincs szüksége az új kormánynak gyökeresen új Balkán-stratégiára, de úgy kell megőriznie a térségi pozícióit, hogy az Orbán-rezsim hálózatépítését kiveszi a képletből. Ha ez sikerül, annak épp az uniós bővítés terén lesz látható eredménye.
Az új kormány saját uniós politikája ugyanis épp a fősodorba való visszatalálást célozza, amihez a korrupció visszaszorítására és a jogállamiság helyreállítására van szükség. Éppen ezért várhatóan nagyobb hangsúlyt fog helyezni ezekre a szempontokra a tagjelölt országok uniós csatlakozási tárgyalásai során is. Márpedig a nyugat-balkáni országok uniós csatlakozása továbbra is világos magyar külpolitikai prioritás marad, de nagyobb hangsúlyt kaphat annak érték- és érdemalapú jellege.
Mégsem érdemes Orbán korábbi partnereivel való látványos szakításra számítani. Magyar Péter világossá tette, hogy továbbra is nyitott az együttműködésre azokkal az országokkal, amelyek vezetői szoros kapcsolatot ápoltak az Orbán-rezsimmel. Így Vučić és Dodik nem válnak egyik napról a másikra Budapest ellenségeivé, de a diplomáciai kapcsolatok természete merőben megváltozhat. Orbán számára ideológiai és politikai szövetségesek voltak, Magyar számára pedig olyan regionális partnerek lehetnek, akikkel biztonsági és gazdasági megfontolásból bár együtt kell működnie, nem számíthatnak különleges elbánásra, politikai védelemre. Bár amikor a magyar miniszterelnök arról beszélt, hogy Magyarország nem lesz többé körözött politikusok menhelye, lengyel politikusokat nevezett meg, az üzenet a balkáni vezetők füle számára is érthető volt (anélkül is, hogy az Észak-Macedóniában körözött és Budapestre menekült Nikola Gruevski esetét fel kellett volna emlegetnie).
Mindez teret nyithat egy kiegyensúlyozottabb és pragmatikusabb nyugat-balkáni politika előtt. Az Orbán-rezsim Szerbiához és a boszniai Szerb Köztársasághoz fűződő sajátosan szoros kapcsolatai miatt Magyarország eltávolodott Bosznia-Hercegovinától és Koszovótól. Egy kevésbé személy- és ideológia-központú külpolitika újraélesztheti ezeket a kapcsolatokat is. Magyarország regionális mozgástere így nem hogy szűkülne, még tágabbra is nyílhat az orbáni expanzió visszanyesésével.
Nem csak diplomáciai vonatkozásai vannak ugyanakkor az orbáni örökségnek. Az előző kormányhoz, sőt, személyesen a volt miniszterelnökhöz is kötődő vállalatok, üzleti érdekeltségek továbbra is jelentős, akár piacvezető pozícióban is vannak a térségben, gondoljunk a 4iG-re, a Molra vagy a V-Híd Zrt-re. Ha nem akarja a Nyugat-Balkánon már jól érzékelhető magyar gazdasági jelenlétet lenullázni, a Magyar-adminisztráció nem vonhatja meg egyik pillanatról a másikra e cégek támogatását. Egyelőre nem látszik, miképp kívánja az új kormány kezelni ezt a helyzetet, de nincs túl sok lehetősége: ösztönözheti új vállalatok balkáni piacszerzését, de rövid távon inkább az tűnik kivitelezhetőnek, ha a meglévő szereplők intézményi struktúrájába nyúl bele, például a politikailag kényes vezetők cseréjével.
Mindezek ellenére a Tisza-kormány számára minden adott, hogy visszatérjen az évtizedes nyugat-balkáni prioritásokhoz: a térség stabilitásának elősegítéséhez, a vajdasági magyar kisebbség támogatásához, a magyar gazdasági jelenlét erősítéséhez. A döntő változás az lehet, hogy Budapest többé nem az illiberális vezetők támogatójaként és védelmezőjeként próbálja érvényesíteni ezeket az érdekeket. Ezáltal gyengülhet a térség illiberális szereplőinek nemzetközi támogatottsága és javulhat Magyarország nemzetközi megítélése.
A szerzők:
Demény Richárd – külpolitikai elemző, Political Capital
Németh Ferenc – Balkán-szakértő
A Political Capital kapcsolódó tanulmánya itt olvasható
