Aligha történt a 21. században olyan esemény, ami annyira meghatározta volna a jövőt, mint 2001. szeptember 11. A WTC-tornyok, illetve a Pentagont ért támadás után vette kezdetét a George Bush-féle „terrorizmus elleni háború”, ami először Afganisztánban, majd Irakban járt rengeteg emberáldozattal. Csakhogy a „9/11” nem pusztán a távoli országokban éreztette hatását: a támadások következményei közül több annyira beépült a hétköznapjainkba, hogy ma már nem is úgy gondolunk rájuk, mint a szeptember 11. utáni jelenségekre. Pedig számos mai rutinunk, biztonsági szabályunk és politikai beidegződésünk közvetlenül vagy közvetve abból a korszakból ered.
A leginkább látványos örökség ezek közül kétségtelenül a repülőtéri biztonsági ellenőrzés folyamata. Ma már teljesen természetesnek vesszük, hogy a repülőtereken biztonsági kapukon megyünk át, az utasokat és a poggyászt szisztematikusan átvilágítják, sőt bizonyos tárgyakat fel sem engednek a gépre. A 100 ml-es szabály – vagyis hogy folyadékot csak korlátozott mennyiségben vihetünk fel a gépre – különösen jó példa arra, hogyan válik egy geopolitikai esemény hétköznapi aprósággá. Habár ez a szabály nem közvetlenül 9/11 miatt született, hanem egy 2006-os, egyébként meghiúsított terrortámadás miatt, ez az intézkedés egyértelműen a szeptember 11. által létrehozott új biztonsági rendszerben vált globális normává. Ide tartozik a közterek biztosítása is: így ma már teljesen természetes, hogy egy stadion, koncert vagy más, nagyobb rendezvény esetében biztonsági kapukkal, ellenőrzésekkel, kamerákkal, rendőri jelenléttel, betonelemekkel vagy gépjárművek elleni fizikai akadályokkal találkozhatunk. Ezek közül soknak persze nem közvetlenül 9/11 az oka, de a kockázatérzékelés teljesen megváltozott utána. Hiszen a terrorista támadás többé nem valami elképzelhetetlen kivételként jelent meg, hanem olyan eseményként, amire egy modern városnak előre fel kell készülnie.
A 25 éve történt terrortámadás egyik legmélyebb öröksége azonban sokkal inkább az, hogy a biztonság érdekében elfogadhatóbbá vált az állam számára az emberek kommunikációjának és adatainak széles körű megfigyelése. Ám a folyamat nem állt itt meg. A digitális megfigyelés társadalmi elfogadottsága is jóval magasabb lett a merényletek után, ami után jóval kisebb felháborodást váltottak ki a különböző megfigyelési ügyek. Ennek része, hogy a repülés és a határátlépés során ma már nem pusztán az számít, hogy van-e útlevelünk vagy sem. Ennél jóval fontosabb, hogy az identitást előzetesen ellenőrizhető adatként össze lehessen kapcsolni egy utassal, egy úti céllal és egy kockázati profillal. Az amerikai rendszerben például ma már a személyazonosság, az előzetes utasadatok és különféle ellenőrzési listák kombinációja része a biztonsági rendszernek. Később ez vezetett el a mai biometrikus, arcfelismeréses és digitális személyazonosítási rendszerekhez is.
Ezzel párhuzamosan a „terrorizmus elleni háború” a külpolitikai gondolkodás egyik alapfogalmává vált, vagyis 2001 után a terrorizmus elleni küzdelem önálló geopolitikai korszakot hozott létre. Afganisztán és a tálibok, illetve Irak és az al-Kaida (később az Iszlám Állam), a terrorizmus finanszírozása és más, hasonló fogalmak mind bekerültek a nyugati külpolitikai gondolkodásba. Ennek a közvetett hatása ma is látszik abban, ahogy a Közel-Keletről, Afganisztánról, Szíriáról vagy az iszlamista szervezetekről gondolkodunk. Ezzel párhuzamosan a NATO és Európa biztonságpolitikai szerepe is megváltozott. Szeptember 11. után először aktiválták a NATO alapító szerződésének 5. cikkelyét – vagyis azt az elvet, hogy egy tagállam elleni támadás valamennyi tagállam elleni támadásnak tekintendő –, ami azért fontos, mert a NATO eredetileg elsősorban állami katonai fenyegetésre, mindenekelőtt a Szovjetunióra volt felépítve. 2001 után viszont egy nem állami szereplő – az al-Kaida – elleni küzdelem is a NATO biztonságpolitikai gondolkodásának részévé vált. Ez a mai európai biztonsági rendszer kialakulásának egyik fontos állomása lett.
De legalább ilyen fontos, hogy szeptember 11. után a muszlimokkal és a Közel-Kelettel kapcsolatos társadalmi percepció is alapjaiban változott meg. Ugyanis innentől a „muszlim”, „iszlamista”, „arab”, „terrorista” és „közel-keleti” fogalmak a nyugati társadalmakban sokkal erősebben kapcsolódtak össze a biztonság kérdésével. Ennek egyik következménye aztán az iszlamofóbia és a muszlim kisebbségekkel szembeni gyanakvás erősödése lett, aminek különböző változatait ma is látjuk a bevándorlásról, integrációról és terrorizmusról szóló vitákban.
Amiről viszont jóval kevesebb szó esik, hogy a 25 évvel ezelőtti események különleges szerepet játszottak a 24 órás hírtelevíziózás és az internetes breaking-news kultúra kialakulásában. Ezen a napon ugyanis emberek milliói órákon keresztül ugyanazokat a képeket nézték élőben: a tornyokat, a füstöt, az embereket, majd az összeomlást. Ez alapvetően megváltoztatta azt az elképzelést, hogy egy távoli esemény hogyan válhat azonnal személyes tapasztalattá. Így amikor ma azt látjuk az interneten, hogy „breaking” vagy „cikkünket folyamatosan frissítjük”, a hírolvasók azt érzik, hogy ez az esemény az ő életükre is hatással lehet. Ma már a sajtótörténet része, hogy szeptember 11. volt az egyik első globális esemény, ami ezt a médiamodellt tömegesen megmutatta.
