Nem felejtenek, nem bocsátanak meg – százezres tömeg Újvidéken egy évvel a tragédia után

Amikor ezt a tudósítást írom, szombat hajnali fél egy van, de Újvidék még nem alszik. A város utcáit éneklés, sípok hangja és egy több tízezres tömeg morajlása tölti meg. A központban álló épület nyolcadik emeletéről jól látszik, ahogy a sugárúton emberek ezrei hömpölyögnek az utcai lámpák, fáklyák és tűzijátékok fényében. Péntek késő este érkeztem Újvidékre. A város centruma felé közeledve egyre gyakrabban tűntek fel a zászlók és transzparensek alatt vonuló fiatalok csoportjai. Jókedvűek voltak, lendületesek, egy magabiztos, önmaga erejétől megrészegült, erkölcsi fölényének tudatában lévő, csatára készülő seregre emlékeztettek. A város minden pontján érezni, hogy az emberek nemcsak emlékezni jöttek, hanem azért, hogy megmutassák elszántságukat a hatalomnak és a világnak.

Az ország lelkiismerete

Napra pontosan egy évvel ezelőtt, 2024. november 1-jén, valamivel dél előtt, leszakadt az újvidéki vasútállomás előtetője. Tizenhatan meghaltak, egy fiatal orvostanhallgató édesanya pedig súlyosan megsérült: mindkét lábát amputálni kellett. Az épületet néhány hónappal korábban adták át felújítás után, ünnepélyesen, szalagátvágással, miniszteri jelenléttel. A tragédia után kiderült, hogy a munkálatok körül súlyos szabálytalanságok történhettek. A közvélemény először döbbenten reagált, de ez hamar elkeseredett dühbe fordult. Az emberek jelentős része szimbólumként tekintett az újvidéki tragédiára: a korrupció és a hatalmi visszaélés jelképére. Sokaknál ekkor telt be a pohár. Pár héten belül országos tiltakozások kezdődtek, és soha nem látott méretű diákmozgalom született. Az egyetemisták előbb az egyetemek, majd egész városrészek blokádját szervezték meg. A tiltakozások jelképévé a vasútállomás romjai váltak: a város közepén álló, megrepedt betonváz és a félig leszakadt acélszerkezet ma is ott van, mintha az ország lelkiismeretét jelképezné.

A tragédia miatt tizenhárom ember ellen emeltek vádat, köztük magas rangú minisztériumi tisztviselők ellen is. Lemondott Milos Vučević miniszterelnök és Milan Đurić újvidéki polgármester is, vállalva a politikai felelősséget. A tiltakozások azonban nem csitultak. Tavasszal több százezres tömeg vonult az utcákra Belgrádban, de a demonstrációk a kisebb településeken is folytatódtak. A rendőrség nem egyszer erőszakkal igyekezett véget vetni a tiltakozásoknak, de ezzel csak olajat öntött a tűzre. Nyár végén, amikor a rendőrség az Újvidéki Egyetem bölcsészkaránál erőszakkal oszlatta fel a blokádot, ismét fellángoltak az indulatok. Azóta a feszültség egyre fokozódik. Ma pedig mindez az újvidéki vasútállomás és az oda vezető sugárút néhány négyzetkilométerére koncentrálódik.

A hatalom cinizmusa

A hatalom kettős taktikát követ. Egyrészt próbált keményen fellépni: letartóztatások, megfigyelések, a tüntetéseket szervező aktivisták vegzálása követték egymást. A rezsimhez köthető médiumok közben a tiltakozókat „külföldről fizetett ügynököknek” és „nyugati propagandistáknak” nevezik. Másrészt Aleksandar Vučić elnök a nyilvánosság előtt a megbékélés hangján kezdett beszélni. Október 31-én a televízióban bocsánatot kért a diákoktól „a korábbi hibákért és meggondolatlan szavakért”. A tiltakozók azonban nem fogadták el a gesztust: túl későinek, túl taktikusnak tartják az elnök szavait, és emlékeztettek, hogy Vučić még néhány hete is arra utasította a rendőrséget, hogy alkalmazzanak erőszakot az ellenállókkal szemben. A hatalom cinizmusát jól jellemezte, amikor az elnök egy külföldi útján, amikor arról kérdezték, hogy tart-e attól, a november elsejei események erőszakba torkollhatnak, visszakérdezett: – Mi lesz akkor? Valami meccs?

Ahogy közeledett az évforduló, nőtt a feszültség is. Az ellenzéki szervezetek óvatosan követték az eseményeket, de a diákok nem akarták, hogy a megmozdulás pártpolitikai színezetet kapjon. A hatalom részéről pedig egyre nyíltabban érződött a félelem attól, hogy a megemlékezés erődemonstrációvá válhat. A kormány mindent megtett, hogy megnehezítse az Újvidékre készülők dolgát: a vasúti közlekedést „bombariadóra” hivatkozva leállította, több buszjáratot is töröltek. A diákok azonban így is elindultak. Volt, aki Novi Pazarból gyalog vágott neki a négyszáz kilométeres útnak, tizenhat nap alatt érve el Újvidéket. Éjszakánként idegeneknél, iskolákban vagy a szabad ég alatt aludtak. Egyikük, egy középiskolás fiú, útközben lett rosszul, az orvosok cukorbetegséget diagnosztizáltak nála. Mire Újvidékre ért, harminc vércukorszintmérőt gyűjtött neki össze a lakosság. – Most már én adhatok belőlük másoknak – mondta mosolyogva, amikor megérkezett.

Nemzeti gyász

Az ország minden részéről érkeztek csoportok a Vajdaság központjába. Útjuk során a lakosságtól kaptak ételt, italt, szállást. Amikor a távolról jövők a város határához értek, a Duna-híd két oldalán emberek ezrei várták őket fáklyákkal és zászlókkal, tapsolva és énekelve. A hangulatot nehéz leírni: az emberek egyszerre sírtak, nevettek, énekeltek, ölelkeztek.

Miközben Újvidék utcáit péntek este elárasztotta a tömeg, Belgrádban a kormány rendkívüli ülést tartott. Késő este közleményben jelentették be, hogy november 1-jét nemzeti gyásznapnak nyilvánítják. A döntést arctalan, hivatali stílusban közölték, aláíró nélkül, személyes felelősségvállalás nélkül. Egyelőre azonban úgy tűnik, hogy a mai nap nem csupán a halottakról szól majd, hanem az élőkről is – azokról, akik nem hajlandók sem felejteni, sem megbocsátani. (Újvidéken tartózkodó tudósítónk a nap folyamán jelentkezik a helyszínről.)