„Felkészületlenül ért aznap a légiriadó, fáradtan érkeztem haza. Az autóban még átfutottam az üzeneteket, amikor hirtelen egy hatalmas robbanást hallottam. Közel lehetett, mert a körülöttem parkoló autók riasztója bekapcsolt. Megnyitottam az applikációt, amin az aktuális légitámadásokat követem: kiderült, hogy hét drón átjutott a város légvédelmi gyűrűjén. Hiába voltam már veszélyes helyzetekben, akkor először féltem. Nem mertem felmenni a lakásba, jobbnak láttam mozgásban maradni. Beindítottam az autót, elindultam a városba. Nem néztem se jobbra, se balra, de a perifériás látásommal érzékeltem: fények villannak mindenhol. A légvédelem próbálta lelőni a drónokat, hallottam a robbanásokat, rendőrautók cikáztak mindenfelé. Utólag furcsának tűnhet, de megálltam egy pirosat mutató jelzőlámpa előtt. Egy drón húzott el felettem, a hazafelé vezető irányba, amerre én is menni akartam. Utolsó pillanatban másfelé fordítottam a kormányt, majd láttam, az eredetileg tervezett irányban, mögöttem becsapódott a drón. Ennyin múlott akkor az életem.”
Belovári Mónika eredetileg nem arra készült, hogy felnőttként háborús körülmények között helytálljon. Most mégis az ukrán frontvonal közelében él. Személyesen egyelőre nem tudtunk találkozni, az elmúlt napokban telefonon, illetve online üzenetküldő alkalmazásokon keresztül beszélgettünk. A harmincas éveiben járó fiatal nő Keszthelyen született, a fővárosban gazdasági főiskolán tanult, a háború kitöréséig könyvelőként dolgozott Budapesten. 2022 elején azonban megszűnt a munkaköre és mivel az orosz invázió megindulásától kezdve azt érezte, segíteni akar a menekülteken, úgy döntött, egy ideig nem keres újabb állást. „Adományokat vittünk egy barátommal a határra, ott ért villámcsapásszerűen az a pillanat, ami eldöntötte, mi az én utam. Emlékszem, álltunk a határátkelőnél, vártuk az érkezőket, hogy elszállítsuk őket a gyűjtőpontokra. Megjelent egy család: idős nagymama, lánya és az unokái. Nem volt közös nyelvünk, csak egymásra néztünk, ma is megvan a két nő tekintete. Mivel nem tudtam mit mondani, megöleltem őket, mire elsírták magukat. Érezni lehetett, hogy annyi viszontagság, kiszolgáltatottság, hosszú út után, végre kiengedhettek: biztonságba kerültek. Nekem is sokat adott az érzés, pedig könyvelőként nehéz volt hová tenni: nem tudok számlát adni arról, hogy valami fontosat elvégeztem. Mégis, keresztényként tudtam: mindez többet ért az egész addigi karrieremnél.”
Innentől Mónika egy szervezet tagjaként egyre többször járt Kárpátaljára. Humanitárius segélyeket vittek, majd hazatérve igyekeztek beszerezni mindent, amire Ukrajnában szükség lehet. 2023 májusában át is költözött. A következő nagy lépést az jelentette, amikor kárpátaljai ismerősük néhányuknak felajánlotta: ha érdekli őket, hol a legnehezebb a helyzet, tartsanak velük Harkivba. „Akkor megtapasztaltam, milyen a háború. Olyan falvakban jártunk, ahonnan fél kilométerre volt a front, előfordult, hogy a fejünk fölött süvített el egy rakéta. Főként gyógyszereket szállítottunk. Láttuk, hogy az ott élőknek nem csak a segélyszállítmányok fontosak: sokszor az is ugyanannyit számít, hogy valaki megfogja a kezüket, rájuk mosolyog és elmondja, nincsenek egyedül. Én pedig minden korábbinál világosabban azt éreztem: jó, hogy ott vagyok, ezt jelenti valójában a kereszténységem. És azt is meg akartam mutatni: vannak még jóérzésű magyarok, akik segíteni szeretnének.” Egy következő úton Mónika meglátta a térképen a közeli Mikolajivet, eszébe jutott, hogy Kárpátalján egy ismerős menekült kislány onnan származik. „Sokszor sírdogált, hogy hiányoznak neki a babái. Gondoltam, bemegyek a városba, megkeresem a lakásukat és ha áll még a házuk, utána viszem a kedvenc játékait” – emlékszik vissza. Ekkor látogatott először a Mikolajiv és Herszon közötti falvakba is és eldöntötte: nem maradhat tovább a biztonságos Kárpátalján, mikor errefelé sokkal nagyobb szükség van segítségre.
Mónika 2024 decembere óta él a félmilliós városban, Mikolajivben. Ez jelenleg azt jelenti: mintegy 30 kilométerre a frontvonatól. Ha a Fekete-tengerről vagy a Krím-félszigetről az oroszok kilőnek egy rakétát, az körülbelül 2 perc alatt ér hozzájuk. Budapesti életét rég felszámolta, eladta lakását, annak az árából él és segít a rászorulókon. Jelenleg tartalékait éli fel, mivel nem tud olyan magyar szervezetről, ahová támogatásért fordulhatna ukrajnai segítő tevékenységéhez. Járja a Mikolajiv és Herszon közötti falvakat, melyek még közelebb esnek a harctérhez. Erre a környékre segélyszervezetek csak elvétve jutnak el, pedig itt a legnagyobb a szükség. A közeli Nova Kahovka vízerőmű gátját két évvel ezelőtt felrobbantották, 18 köbkilométer víz árasztotta el a vidéket. Az esetet a csernobilihez hasonló ökológiai katasztrófának tartják a szakértők, hiszen az évek során a tározó alján felgyűlt 83 tonna nehézfém jó része a környező folyókba, árterekbe jutott. A kiáradó duzzasztó mindent elmosott, a házak víz alá kerültek, a vízforrásokat megmérgezte az arzén és az ólom, valamint a temetőkből kimosott maradványok. Mónika fotókat mutat, a helyiek szívszorítóan nyomorúságos helyzetéről: nem elég, hogy korábban hónapokon keresztül megszállás alatt voltak, az áradással mindenük odaveszett.
„A közkutakról hordom a vizet”
A környék legnagyobb gondja a vízellátás, Mónika állítja, ez országszerte hatalmas probléma. „Bár mostanra Mikolajivban vannak közkutak, a háború kitörése után három hónapig megszűnt a vízszolgáltatás. Kezdetben kartonszámra hoztuk ide a palackos vizet. A közkutak közül sok külföldi adományból készült, itt a házam melletti forrásnál például tábla hirdeti, hogy egy olasz város lakói adták össze a rá való pénzt. Szívszorító látni, ahogy idős emberek kis tolikocsijukkal érkeznek ide, majd a pár litert, amit el bírnak vinni, csoszogva cipelik haza.” A környező falvaknak azonban ilyen közkutak sem jutnak, ott az önkéntesek segítségén múlik, hogy a helyiek vízhez jutnak-e. „Vannak vízforrások, melyeket az oroszok elzártak, esetleg rakétával megsemmisítettek, más források mérgezettek. A falvakban több helyen 500 literes tartályok vannak elhelyezve, ezeket az arra vetődő önkéntesek töltik fel. Én Mikolajivból a közkutakról hordom a vizet, amivel megtöltöm a falusi tartályokat. Előfordul, hogy a közeli harcok miatt valahová hetekig nem jutok el. Volt rajtam kívül egy másik csapat is, sajnos néhány hónapja dróntámadás érte őket. Egyikük sem élte túl. Az oroszok egyébként is vadásznak ránk, segítőkre, hiszen tudják, mi tartjuk a lelket a civilekben.”
A vízellátás mellett Mónika abban is segít, hogy élelmiszereket, higiéniai felszereléseket, használt ruhákat juttasson el a frontvonalon élő falvak lakóinak. „Ők ugyan régen mindent megtermeltek, de az ár elmosta a terményeket, az állatokat. A magasabban fekvő területeken sem lehet még gazdálkodni, hiszen sok az aknamező, amit előbb meg kell, hogy tisztítsanak a tűzszerészek. Ismertem egy asszonyt, aki a megtisztított területre akart vetni, de mikor szántott, felszínre került egy mélyebben lapuló akna és felrobbant. Az is előfordul, hogy drónok dobálnak le taposóaknákat korábban biztonságosnak hitt helyekre.”
Ám Mónika nem csak élelmet és vizet visz a háború sújtotta falvakba. A reményt, az életet is próbálja visszacsempészni az életükbe. A gyerekeknek nyári táborokat szervez – persze más léptékben, mint amit itthon elképzelhetünk. „Játékos feladatokat találok ki, elég pár lufi, kis cukorka, nasi és elfelejtik pár órára a háborút. Sokan nem gyűlhetünk össze egy helyen, mert a drónok épp ilyen eseményekre vadásznak, így a nyári táborok főleg az iskolák pincéjében, az óvóhelyen zajlanak. Vannak, akik azért csatlakoznak hozzám, hogy gyakorolják az angol nyelvet. A fiatal felnőtteknek ifjúsági klubokat tartok, ami valójában a lelkük gondozását, a nehézségek megbeszélését jelenti.” A klubok alkalmain sok szó esik a jövőről is, amelyben a kétség és a remény keveredik. Mónika a 19 éves fiú, Anton példáját említi, aki régóta jogászi pályára készül. Két városban van a környéken jogi képzés: Herszonban és Odesszában, mindkét helyen rendszeresek a bombázások. Anton Odesszát választotta, ahol heti három napba sűrítik a tananyagot, hogy a diákok minél kevesebb időt töltsenek folyamatos életveszélyben.
„A csomagomat mindig magam mellett tartom”
Hogyan lehet így élni? Az egyik Herszon és Mikolajiv közti faluban, Afanasiivkában Mónikának így meséltek erről a helyiek: „Ha például fürödni akarsz, nem vetkőzöl le teljesen, mert az van a fejedben, ha épp most bombáznak, akkor ott fogsz állni pucéran. Ha lefekszem aludni, akkor is ezek a gondolataim vannak, mi van, ha épp most bombáznak? Ezért a csomagomat mindig magam mellett tartom – ha valami történne, akkor készen álljak. A falunk fölött folyamatosan drónok repülnek keresztül. A drónokat rakéták követik. Ha kinyitjuk az ablakot, ezeket látjuk, halljuk. Nem tudunk pihentetően aludni, mert közben folyamatosan készenlétben vagyunk. És imádkozunk, hogy ne a mi falunkra essen, hanem valahová a mezőre, senki ne veszítse el az életét. Csak pár napja a szomszédos falura egy Iszkander rakéta csapódott. Amikor ilyen történik, azonnal hívod a barátaidat, rokonaidat, hogy életben vannak-e.”
A nagyvárosokat légvédelemmel biztosítják, a támadó drónok jó részét ezzel hatástalanítani tudják. A rakétákra ez nem vonatkozik, azok általában ott robbannak fel, ahová az oroszok szánták. Jórészt civilek működtetik azokat a telefonra letölthető applikációkat, amelyek a hírszerzési adatokat feldolgozva folyamatosan jelzik, hol lehet számítani becsapódásra. „Onnantól kezdve, hogy valahol Oroszország közepén felszáll egy rakétahordozó, az alkalmazásban már jelzik, várhatóan mikor, hová fog megérkezni. Ahogy telnek a másodpercek, percek, egyre világosabban látszik, hol fog becsapódni. Minden városnak van ilyen saját applikációja, többet is követek. Előfordul, hogy este, lefekvés előtt elkezdem ezeket pörgetni, figyelem, melyik város van leginkább ostrom alatt. Ha épp nem Mikolajivot célozzák, nézem a többi települést. Ha látom, hogy valahová már több rakéta is becsapódott, ráírok az ott élő barátaimra, jól vannak-e.” Ahogy Mónika mondja, próbálja esténként tudatosan távol tartani magát ezektől az applikációktól, mert ezek pörgetése után nehezen tud elaludni. „Közben mindig ott van mellettem egy hátizsák, a legfontosabb irataimmal. Sose tudhatom, hová csapódik be egy rakéta. Ha épp mellettem, akkor esetleg segít az azonosításomban. Nehéz döntéseket is meg kell előre hozni: például mi van akkor, ha az oroszok áttörnek Herszonnál? Akkor a tankokkal egy óra alatt itt lesznek Mikolajivben. Ha ez megtörténne, eldöntöttem: legjobb, ha maradok. Ilyenkor a menekülő autós konvojokat célzottan lövik, talán több esélyem lenne, ha nem mozdulnék.”
Mónika történeteket mesél, találkozásokat, amelyeket nem tud elfelejteni: például a nyolcvanon túli idős nénivel, akit több orosz katona megerőszakolt, vagy egy anyával, aki mindkét fiát elveszítette a harcokban, de mégsem merül fel benne a feladás gondolata. Békét akar, de ha oda lesz a falujuk, mi értelme volt a fiai halálának? Vagy az a tavaly decemberi élménye, amikor ruhát, mosószert, pelenkákat vittek egy fronthoz közel eső faluba. „Hiába tiltakoztam, a helyiek ragaszkodtak hozzá, hogy visszafelé megtöltsék az autóm csomagtartóját krumplival, hagymával. Azt kérték, vigyem oda, ahol még nagyobb szükség van rá. Karácsonykor ebből főztünk ételt a legszegényebbeknek Mikolajivban.”
A veszteségekkel teli világban Mónika megtalálta a belső békéjét. „Nem azért mert őrült vagyok, vagy mert nem valós a veszély. Egyszerűen azért mert a helyemen vagyok. Épp ezért fel vagyok készülve mindenre, ami itt várhat rám” – magyarázza.
Vannak álmai is. Nem saját magának, hanem a rászorulóknak. Tömegközlekedés nincs, így szükség lenne pár használt kerékpárra, amivel a helyiek könnyebben eljuthatnának boltba, vagy a városba dolgozni. Télire tüzelőt kellene venni, ahol nincs más lehetőség, mert az aknákkal teli erdőkben életveszélyes fát gyűjteni. Jó lenne egy nagyobb autó, amivel több vizet, élelmet lehetne a falvakba szállítani vagy a szükség esetén evakuálni az embereket. Sőt, egy segítő szervezetet működtetni, ahol a legnehezebb helyzetben lévők fizikai szükségletein kívül a lelkiekre is jut figyelem. Bárhogy is alakul a helyzet, Mónika biztosan marad. A frontvonalnál, ahonnan ezrek menekültek el, ő ott érzi, hogy megérkezett.
Aki támogatni szeretné Belovári Mónika ukrajnai humanitárius tevékenységét, az Revolut felhasználóként banki díj mentesen megteheti. Kártyás címzett: 5457082528581965 Név: Belovári Mónika Város: Mykolaiv
Vagy támogathatja az alábbi számlaszámon is: Belovari Monika, IBAN: UA543052990262056400981668990, Bank JSC CB PRIVATBANK, 1D HRUSHEVSKOHO STR., KYIV, 01001, UKRAINE SWIFT CODE/BIC PBANUA2X
Ennek a cikknek a rövidebb, nyomtatott változata a Magyar Hang 2025/27. számában jelent meg július 4-én.
