A tíz évvel ezelőtt már megkötött iráni atomalkunál is szigorúbb ellenőrzési mechanizmusokat írt volna elő az az egyezség, amelyről már hónapok óta tárgyal az Egyesült Államok és Irán. Izrael támadásával azonban úgy tűnik, jó időre sikerült ezt megtorpedózni, hiszen a mostanra tervezett egyeztetési forduló elmarad. A konfliktus következménye lehet a radikalizálódás és fegyverkezés, de közvetve még az energiaárakat is érintheti.
Több mint száz ballisztikus rakétával és drónnal támadta Izraelt vasárnap hajnalban Irán, ami ezúttal több területen is célba talált. Habár az izraeli légvédelem még az ország légterén kívül elfogott több tucat iráni rakétát, néhány lövedék becsapódott, köztük a haifai olajfinomítóba, ami stratégiai jelentőségű célpontnak számít. Teherán szerint ezzel az izraeli energiaszektor elleni támadásokra válaszoltak. Emellett a rakétatámadásokban tízen meghaltak és kétszázan megsebesültek, mintegy húsz embert még keresnek a romok között. Továbbá közvetlen találat ért egy magas lakóházat a Tel-Avivtól délre fekvő Bat Jamban, ahol hatan vesztették életüket, köztük gyermekek, és még hét embert keresnek a romok között. Szintén becsapódott egy ballisztikus rakéta Rechovotban, a Weizmann tudományos kutatóintézet területén, ahol laboratóriumok gyulladtak ki. Mégis, a jelek szerint Izraelnek eszében sincs meghátrálnia: az IDF reggel közölte, hogy katonai célpontokat támadtak Teheránban, köztük egy földalatti rakétalétesítményt is a nyugat-iráni Horramábádban. A szemtanúk több heves detonációról számoltak be a főváros északi részéből. A támadások következtében Irán részlegesen felfüggesztette a termelést a Dél-Fársz gázmező egyik üzemében, amely a világ legnagyobb gázkitermelő helye. Ez a létesítmény egyébként az iráni–katari közös tulajdonú területen található, és kulcsszerepet játszik Irán gázellátásában. Az izraeli dróncsapás hatalmas tüzet okozott a kangani üzemben, és csak órák alatt sikerült megfékezni (a létesítményben főként folyékony gázt és kőolajtermékeket állítanak elő). Az iráni áldozatok számáról ugyanakkor nem áll rendelkezésre egyelőre hivatalos adat.
Noha időközben kiderült, hogy Izrael már évek óta készült erre az akcióra, az időzítés korántsem volt véletlen. Emlékezetes: Washington és Teherán között (ománi közvetítéssel) már hónapok óta tartanak az egyeztetések az iráni atomprogramról. Ennek kapcsán Donald Trump május végén jelezte: haladást sikerült elérni a találkozókon, sőt az amerikai elnök azt is belengette, hogy az elkövetkező napokban „valami jó hírrel fogok szolgálni”, mert „komoly előrelépések” történtek. Egy amerikai-iráni megegyezést azonban óriási gyanakvással fogadtak az izraeliek, amit – úgy látszik – most sikerült is jó időre megtorpedózniuk.
De miért is lett volna annyira fontos megkötni az új atomalkut?
Mint ismert, az iszlám köztársaság még 2002-ben indította el nukleáris programját, amelyről Teherán mindvégig azt állította, hogy békés célokat szolgál. Az Egyesült Államok és legfontosabb térségbeli szövetségese azonban az első pillanattól azt gyanítja, hogy a perzsa állam valójában atomfegyverekhez akar jutni az urándúsítással. 2015-ben aztán megszületett az iráni atomalku, amelynek a lényege az iráni nukleáris kapacitás korlátozása volt, különféle gazdasági szankciók feloldásáért cserébe. A megegyezést az ENSZ Biztonsági Tanácsának öt állandó tagja (Kína, Franciaország, Oroszország, az Egyesült Királyság, az Egyesült Államok), Németország, az Európai Unió, valamint Irán írták alá. Az iráni atomalkut azonban már a születése pillanatában számos kritika érte, különösen az amerikai republikánusok, illetve Izrael részéről. A végeredmény: 2018-ban az Egyesült Államok kivonult a megállapodásból, amivel valószínűleg éppen az országának és Izraelnek ártott a legtöbbet. Az iszlám köztársaság ugyanis jóval magasabb fokozatra kapcsolta az atomprogramját, mint korábban. Hogy dúsítási kapacitását növelje, Irán több ezer extra urándúsító centrifugát helyezett üzembe. Vagyis az amerikaiak kihátrálásával még kevésbé tudja kontrollálni az iráni atomprogramot a nemzetközi közösség.
A mostani, új atomalkuval azonban orvosolhatóvá vált volna ez a probléma. A Reuters értesülései szerint a most tárgyalt javaslat a 2015-ös megállapodás struktúráját követte, azonban szigorúbb ellenőrzési mechanizmusokat és hosszabb távú kötelezettségvállalásokat tartalmazhatott, miközben nem írta volna elő Teherán nukleáris infrastruktúrájának teljes felszámolását. Ez a megállapodás 25 évre szólt volna és előírta volna az iráni urándúsítási tevékenységek korlátozását, valamint a 60 százalékos dúsítású uránkészletek hígítását, exportját vagy lezárását. Ezeket az intézkedéseket az ENSZ Nemzetközi Atomenergia-ügynöksége (IAEA) példátlan szintű ellenőrzése kísérte volna, amiért cserébe az Iránra nehezedő szankciókon jelentősen könnyítettek volna. Ez utóbbi pedig nem csak Teheránnak jött volna jól. Mivel Iránnak hatalmas kőolaj- és földgázkészletei vannak, az energiaéhes nagyhatalmaknak elemi érdeke, hogy mielőbb hozzáférjenek ezekhez az energiahordozókhoz. Kiemelkedik ezek közül India és Kína, de a szankciók eltörlése nyomán a piacon megjelenő iráni eredetű energiahordozók jó időre kordában tarthatnák az energiaárakat. Nem véletlen tehát, hogy a 2015-ös megállapodást az európai nagyhatalmak igyekeztek leginkább életben tartani.
És akkor ott van még az új atomalku elmaradásának közvetett hatásai. Az eddigi tapasztalatok alapján mikor a teheráni rezsimet Amerika vagy Izrael megpróbálta sarokba szorítani, az tovább radikalizálódott, vagyis egyre keményebb eszközöket vetett be. Ahogy az amerikaiak kihátrálása után magasabb fokozatra kapcsolt az iráni atomprogram, Teherán a fegyvergyártását is felfuttatta. Habár döntőrészt itt kevésbé fejlett (és ezáltal kevésbé költséges) eszközökről van szó, a hatalmas tömeggyártással Irán mégis jelentős tényezővé tudott válni, elég csak az oroszoknak eladott Sahíd-drónokra gondolni (ezeknek az orosz változatát ma már Oroszországban gyártják). Most viszont – különösen az újabb iráni-izraeli csörte után – a legtöbb szakértő arra számít, hogy a síita ország tovább fog fegyverkezni, ami nem sok jót ígér sem a térségnek, sem pedig a világ azon országainak, ahová eljuthatnak ezek a fegyverek.
