Románia és a váratlanul jött százéves évforduló

Múlt vasárnap csípős hideg volt Gyulafehérváron, ezért forgatás közben bemenekültünk az épülő szoborhoz legközelebb eső étterembe, a Dante Caféba. Puccos hely, kiváló ételekkel, csak nincs üres asztal – Armani pufidzsekis üzletemberek beszélgetnek dekoratív külsejű hölgyeikkel ráksaláták és lazacsztékek társaságában. Egyszer csak megélénkül a hely, mindenki előkapja a telefonját, és a hatalmas üvegablak fele fordulva fotózni kezd: egy jókora daru éppen beemeli a hatalmas emlékmű legfelső elemét, az f betű körívét.

A Facebook-emlékmű

– Kész a Facebook – mondják vigyorogva, és posztolni kezdenek; ugyan az alkotó két lefelé fordított u betűt képzelt el (U mint Unire, vagyis egyesülés), az emlékmű minden oldalról kísértetiesen hasonlít a világot meghódító közösségi oldal logójára. Amikor megkérdezem az egyik asztaltársaságtól, részt vesznek-e a december elsejei ünnepségen, legyintenek: mindenki külföldi programot szervezett aznapra.

[caption id="attachment_12358" align="aligncenter" width="1200"]

Egyébként máshonnan is ezt hallottam. Újságíró kollégáim mennek forgatni az évfordulóra, és váratlan nehézségekkel szembesültek. Egyrészt hónapokkal ezelőtt elfogyott az összes szállodai szoba a környéken, másrészt minden magyar ismerősük azt mondta, elmegy a városból arra a hétvégére. Sőt, a románok is inkább másutt lesznek, és egyelőre nem találtak tolmácsot sem, aki vállalta volna a munkát a nagy napon egy magyar stábnak.

Összetartozunk? - Magyar Hang

A filléres jegyekkel foglalható fapados repülőgépek korában ott tartunk, hogy sokkal kevesebb ideig tart Budapestről eljutni Chicagóba, mint Csíksomlyóra.

Elindulunk Kelet-Közép-Európa legnagyobb várába, ahol a közel hetven hektáron csupa fontos intézmény található: a katolikus érseki székesegyház, a Batthyáneum, az ortodox katedrális és a Nemzeti Egyesülés Múzeuma. A szimbolikus térfoglalás folytatódik: eddig a várba az úgynevezett négyes kapun mehettek be a látogatók, egyenesen a katolikus székesegyházhoz érkezve. Ez annyira zavarta a többségi nemzet tagjait – különösen az ortodox egyházat –, hogy a centenáriumra vadonatúj „egyesülési híd” épül, hogy ezentúl hozzájuk, az úgynevezett koronázási templom elé vezessen az út. A csaknem hat és fél méter széles, 131 méter hosszú vashidat unott arcú munkások szerelik össze – az emlékművet fogja összekötni a katedrálissal. Mi nem oda, hanem a Nemzeti Egyesülés Múzeumába tartunk.

Egyenlő jogokat ígért a gyulafehérvári kiáltvány

Az épület előtt elég sokan vannak – buszokkal érkeznek szervezett csoportok, piros-sárga-kék zászlókat lobogtatva, hogy megnézzék az egyesülés relikviáit. Ezzel nincs is semmi baj, mi is nemzeti színekben pompázó kokárdát viselünk márciusban, és az is tetszik, hogy a diákcsoportot vezető tanárnő elmondja a diákoknak az üvegvitrinek előtt: a gyulafehérvári kiáltvány egyenlő jogokat ígért az országban élő kisebbségeknek.

Újonnan előkerült dokumentum bizonyítja: mindent megígértek a románok Erdélyért - Magyar Hang

Szenvedélyesen bizonygatták az antantnak, hogy a székelyek megkapnák a közigazgatási önrendelkezés jogát.

A múzeum felszereltsége egyébként a kilencvenes évek elejét idézi – az odalátogató kamaszok zsebében bonyolultabb műszaki eszközök vannak, mint az intézmény leltárából bármi.

Minket Tudor Rosu történész kalauzol, aki elmondja, hatalmas logisztikai bravúr volt száz éve százezer embert idecsődíteni.

[caption id="attachment_12359" align="aligncenter" width="1200"]

– A különféle településeken nemzeti tanácsok alakultak, és volt a román nemzeti gárda, amely katonai feladatokat látott el. Ezek mind aktivizálódtak, amikor eldőlt, hogy Gyulafehérváron lesz a nagy esemény. Felosztották a feladatokat: ki lesz a beszerző, ki a felelős a biztonságért, stb. Csak november 20-án dőlt el a helyszín, így éjjel-nappal dolgozni kellett, hogy elsejére minden készen álljon. Ma is meglepő, hogyan tudták összehozni, de ne feledjük, hogy akkoriban nagyon jól működtek a templomok: alig volt sajtó, az emberek a papoktól értesültek az eseményekről. A papok felolvasták a hirdetést, és az emberek elindultak: ki gyalog, ki szekérrel, ahogy tudtak. Sokan jöttek vonaton is. Különjáratokat, extra szerelvényeket állítottak be, mert az akkori budapesti kormány nem akart botot tenni a küllők közé, tulajdonképpen segítette a szervezőket.

Háború után, avagy a kisbetűs történelem - Magyar Hang

Felsorolhatatlan annyi emberi szenvedés, amennyit a magyarság az első világháború alatt és utána is átélt.

– Logisztikai gondot okozott, hogy akkoriban Gyulafehérvár kis lélekszámú, alig tízezres város volt, két szállodával, amelyben legfeljebb kétszáz embert lehetett elszállásolni, ezekben a politikai vezetők laktak. A központban volt a nagyobbik, amelyet Hungária Szállónak neveztek, itt működött a nemzetgyűlés irodája is. A gyűlésre érkező többi embert lakásokban és a környékbeli falvakban altatták, 15-20 kilométeres körzetben. A vasútállomás is túl kicsinek bizonyult, a szerelvények nem fértek el, ezért sok érkező járat a közeli Alvincen vagy Tövisen állt meg. Bravúros szervezés volt, és nem voltak problémák – az egyesülés napján például nem is árulhattak alkoholt. Az embereknek csoportokban kellett maradniuk, ki-ki a maga településének küldöttségében, és nem léphetett ki a menetből – a nemzeti gárda szigorúan tartotta a rendet, közel háromezer rendfenntartóval.

Egy folyamat betetőzése, vagy egy állam szétesése

Eszembe jut, hogy egy nappal azelőtt, a nagyon fellobogózott Kolozsváron egy magyar történésszel beszélgettem ugyanerről a napról. Hunyadi Attila Gábor, a Babes-Bolyai Tudományegyetem Kolozsvári Magyar Történeti Intézet munkatársa azt mondja, a történészek módszerei közelítenek, de a románok egy folyamat betetőzését ünneplik, a magyarok pedig egy állam szétesését vizsgálják. A magyar szakember a jeles napról azt emelte ki, hogy 1228 küldött mandátumlevéllel érkezett Gyulafehérvárra, ők adták a demokratikus legitimitást a nemzetgyűlésnek, mert önkormányzatokat, ipartestületeket, gazdasági szövetkezeteket és egyházi közösségeket képviseltek – a román békedelegációnak később ez volt a legfontosabb ásza, mondván, az egyesülési szándék kimondása demokratikus döntés volt. A nyilatkozat egyébként nem egész Erdély, Partium és Bánság egyesülését mondja ki Romániával, hanem szó szerint úgy fogalmaz, hogy az ezeken a területeken (vagyis huszonhat vármegyében) lakó román közösségek és területek egyesítését célozza.

[caption id="attachment_12361" align="aligncenter" width="1200"]

A gyulafehérvári nyilatkozat egyébként az összes együtt lakó nemzeti közösségnek autonómiát ígért kormányzásban, oktatásban, bíráskodásban, ráadásul a nyugati standardokhoz mért szociális jogokat adott volna az ország összes munkásának, a parasztoknak pedig földet, és rendelkezett az általános választójogról is. A baj az, hogy nem lett belőle törvény, így csak szép elvi határozat maradt.

Tragikus sors

A múzeumban a román történész azt sem tagadta, hogy már 1918-ban sem minden román akarta az egyesülést, voltak ellenzői is a folyamatnak. Ráadásul később az unionistáknak is csalódniuk kellett, mert a dolgok nem úgy alakultak Bukarestben, ahogy ők szerették volna. Az elvek jó részét, amelyeket a kiáltványban megfogalmaztak, a román kormány nem fogadta el, és Erdély sem a kapta meg azt az autonómiát, amire számítottak.

„Félrevezető lehetne, ha az olvasók az írók politikai nézetei alapján választanának könyvet"

Nincs összefüggés a mű, illetve a szerző politikai nézetei vagy kegyeltségi szintje között – mondja Tompa Andrea. Interjú.

A nagy egyesülés szervezőinek később tragikus sorsuk lett: akik megérték 1945-öt, azokat a kommunisták vetették börtönbe, mert meg akartak szabadulni a történelmi pártoktól. Az államhatalom-váltás motorja, Iuliu Maniu 80 évesen egy máramarosszigeti fegyintézetben halt meg, ma sem tudjuk, pontosan hol van eltemetve. Tudor Rosu szerint ez nemzeti szégyen.

Egyébként nem jártak jobban a román baloldaliak sem, aki előtte a magyar szociáldemokrata párt tagjai voltak, aztán megalakították a Román Szocialista Pártot. A kommunisták börtönbe vetették a többségüket, mert nem bíztak bennük.

Húsz fő vette át Sepsiszentgyörgyöt

Hunyadi Attila Gábornak is voltak elgondolkodtató mondatai. Szerinte minél több forrást tárunk fel, annál árnyaltabban látjuk, mi is történt. Őt például a települések szintjén lezajlottak érdeklik igazán: hogyan sikerült például az akkori Sepsiszentgyörgyöt egy húszfős román helyőrségnek átvennie. Vagy Kolozsváron miként tudta az összes fontos közigazgatási hivatalt a román elit már 1919 januárjára annyira elfoglalni, hogy júliusra minden utcát és teret átkereszteltek. Hunyadi egyébként úgy gondolja, nem feltétlenül Magyarországgal akartak csak elbánni Trianonnál, ugyanúgy elbántak a németekkel vagy az Ottomán Birodalommal is. Egy egész kontinensen történtek óriási változások – Magyarország szétesése ugyan tragikus, de az elszakadt területeken élő magyarok fizikailag megmaradtak, társadalmi struktúráik tovább éltek, és bizonyos területeken új hajtásokat is hoztak, gondoljuk csak a transzilvanizmusra.

A magyar rosszkedv és néhány ellenszere - Magyar Hang

Minden vezetőnek tudnia kellene, hogy a közérdek elsőbbséget élvez a párt- és az egyéni érdek fölött. Ebben hittünk, ezt reméltük és akartuk a rendszerváltozáskor.

Tudor Rosuval is beszélgettünk arról, miért alakult így. Meglepően őszintén mesélt arról, hogy Románia az első világháborúban többet kapott, mint amennyit remélt. Besszarábia például nem volt prioritás, de aztán az ölükbe hullott a cári Oroszország összeomlásával. Románia 1918-ban megduplázta a területét és a lakosságát, az erdőterületek nagysága és a vasútkilométerek száma a négyszeresére nőtt. Az erdélyi románok 1914-ig nem akarták az elszakadást a monarchiától, csak autonómiát szerettek volna, különleges státuszt a régiónak. Ahogy a hadi szerencse alakult, megjött az étvágy, és előbb el akartak szakadni és függetlenedni az Osztrák–Magyar Monarchiától, utána pedig már egyesülni Romániával.

Váratlanul jött a százéves évforduló

Amikor megkérdezem a szakembert arról, hogy szerinte mennyire van most túlpolitizálva az esemény, meglepő választ ad: nem ez a probléma, hanem az, hogy úgy jártak, mint a hatóságok a téllel, amikor az minden évben „meglepetésszerűen” megérkezik. Váratlanul jött a százéves évforduló is, sok mindennel el vannak maradva. Pénz lenne, de az „utolsó száz méteren” kétségbeesetten próbálják befejezni a munkát.

[caption id="attachment_12360" align="aligncenter" width="1200"]

– December elseje csak egy nap, és el fog múlni. A siker sok mindentől függ, például attól is, milyen lesz az idő. Az a kérdés, mi lesz a többi napon. Meg kellene tanulni helyére tenni magunkban a dolgokat – mondja búcsúzóul.

„Mivel nem vagyunk sokan, nem zavarunk”

A múzeumból átsétálunk a katolikus papnevelde mellé, hogy Marton József nagypréposttal arról beszélgessünk, milyen magyarnak lenni ebben, a románok számára szimbolikus városban.

– Gyulafehérvár ősisége bátorítást ad az itt élő magyaroknak, ráadásul az egyházi intézményeink éppen ezen a központi helyen, a várban működnek, és ez üzenetet is hordoz: erősít minket – válaszolja. – Kevesen vagyunk, mert 1968 után, az iparosítással nagyra duzzasztották a várost, és döntő többségében románok jöttek ide. Mivel nem vagyunk sokan, nem zavarunk.

„Sok temetésen csak két magyar van: én és a halott" - Magyar Hang

Bejártuk a legtávolabbi magyar kálvinista közösségeket. Amit találtunk: elöregedő gyülekezetek, fokozódó idegenellenesség, és sok temetés.

Végigjárjuk a szépen felújított várat, de hiába böngésszük a hivatalos tájékoztató táblákat, azokon utalást sem találunk a magyarokra: itt minden az osztrák impériumhoz vagy a románsághoz kötődik. A Bethlen Gábor keze nyomát magán viselő várban szombaton nagy lesz a tumultus – a hírek szerint Románia minden részéből jönnek emberek a nagy emlékezésre. Készülnek a „magyarok által elnyomott” kovásznai románok is: legalább százan indultak útnak öt nappal a nagy dátum előtt, hogy mint elődeik, ők is szekérrel és gyalog tegyék meg a 238 kilométeres utat.

Megkérdezem a nagyprépostot, félnek-e a provokációtól. – December elseje 1990-től lett nemzeti ünnep, azóta minden alkalommal jelen voltam, eddig nem volt komoly gond. A szervezetlenség a legnagyobb probléma – az ünnep méltósága hamar átalakul dínomdánomommá, és a miccsevés és italozás közben elszabadulhatnak az indulatok. Reméljük, idén sem lesz baj!