Különös választásnak lehet tanúja vasárnap a világ Észtországban, vagyis abban az országban, amely elsőként követelt szankciókat Oroszország ellen és a legelsők között állt be Ukrajna mögé teljes mellszélességgel. A kis balti államban mostanra valóságos nemzeti minimummá vált a Moszkvától való távolságtartás, ami leginkább a szomorú történelmi tapasztalatokon nyugszik. Éppen ezért a választásokon ma már teljesen esélytelen lenne egy olyan párt, amely barátságosabb hangot ütne meg Oroszországgal. De miért olyan fontos Észtországban az oroszkérdés?
Hogy erre a kérdésre válaszoljunk, először az észt történelmet kell nagy vonalakban megismernünk: az észteknek hosszú – elsősorban német, svéd és orosz – fennhatóság után csak az első világháborút követően, 1918-ban lett lehetőségük a saját nemzeti államuk megszervezésére. A fiatal állam sorsát azonban a Ribbentrop–Molotov-paktum megpecsételte: 1940-től 1941-ig szovjet, 1941-től 1944-ig német, majd 1944-től ismét szovjet megszállás következett. Az orosz elnyomás ezután különösen kegyetlen volt, így az értelmiség sorait megtizedelték, másokat tömegével deportáltak a Szovjetunió távoli részeire. Moszkva közben serényen dolgozott azon, hogy minél több oroszt telepítsen erre a területre, akik végül nem is igazán tudtak integrálódni a többségi társadalomba.
A függetlenség kikiáltása után aztán éppen az észtországi orosz kisebbség itta meg a levét Moszkva korábbi represszív politikájának. Jellemző adat, hogy 1992 nyarán az ország lakosságának 40 százaléka nem rendelkezett választójoggal – ők jellemzően a betelepített vagy betelepült oroszajkúak közül kerültek ki. Ezzel szemben az észt nemzetiségűek 90 százaléka választhatott, ami egy különleges törést hozott létre a társadalomban. Az orosz közösség így egyre inkább izolálódott az országon belül, és leginkább kisebb-nagyobb zárványokban élnek azok, akikről így az anyaországuk sem tud különösebben gondoskodni. Azt persze túlzás lenne állítani, hogy az oroszok teljes egészében ki lennének rekesztve a politikai életből: az oroszajkúak érdekeinek védelmét a rendszerváltás után a baloldali populista Otthonunk Észtország vállalta fel, azonban mivel az oroszoknak nem volt szavazati joguk, így a párt 1999-ben ki is esett a parlamentből. Majd az Észt Centrumpárt vált népszerűvé az oroszok körében, ami talán még a legmegengedőbb az orosz kisebbséggel szemben – legalábbis a többi párthoz képest.
Észtországban ugyanis mostanra valóságos nemzeti minimum lett az Oroszországgal szembeni kiállás, különösen az Ukrajna elleni orosz invázió megindítása óta. Ami az elmúlt egy évet illeti, talán a magyar közönség is jól ismeri már Kaja Kallas miniszterelnök asszony nevét, aki talán az egyik legharciasabb politikusnak mondható az Európai Unióban. Túl azon, hogy Észtország már rengeteg fegyvert szállított Ukrajnának, az Észt Reformpárt vezetőjeként Kallas múlt év nyarán megpróbálta elérni, hogy már az óvodákban kezdjék el az észt nyelv oktatását. Ez a terv még a szövetséges Centrumpártnak is sok volt, ezért Kallasnak új partnerek után kellett néznie. Az új szövetséges a Szülőföld és a Szociáldemokrata Párt (SDE) lett, ami ugyan furcsa társnak tűnik, azonban a többszínű koalíciók egyáltalán nem számítanak ritkaságnak Észtországban. Így aztán a legtöbbször rendkívül nehéz megjósolni, hogy végül ki is fog kormányt alakítani a választások után.
A legfrissebb közvélemény-kutatási adatok szerint azonban a Reformpártnak nincs sok félnivalója, már ami a saját választóit illeti. A jobbközép párt támogatottsága a biztos szavazók körében 30 százalék körül mozog. Őket követi az Észt Konzervatív Néppárt (EKRE), amely leginkább egy keményvonalas jobboldali pártként jellemezhető. A harmadik legerősebb erő pedig ma az Észtország 200 (E200) nevű liberális párt, amely akár 15 százalékot is szerezhet most vasárnap. Fontos azonban látni, hogy Kaja Kallas pártjának a helyzete még így sem egyszerű: a Szülőföld és az SDE népszerűségi mutató ugyanis nem alakultak túl jól az elmúlt időszakban, így a harcias kiállásáról híres kormányfőnek valószínűleg ismét új partnerek után kell majd néznie. Ami azonban biztos: az Oroszországgal szembeni kiállás továbbra is garantált – olyannyira, hogy Moszkva valószínűleg már annak is örülne, ha nem fordulna még erősebben Oroszország ellen az új kormány.
