Hogyan lett egy kisebbségi magyar ügyből, a református lelkész melletti kiállásból a többségi nemzet forradalma? Hogyan keveredtek a románok a történetbe? A temesvári események spirituális hátteréről, a Jóisten által megrendezett kulcsmomentumairól ritkán esett szó – mostanáig. Az 1989-es romániai forradalomról szóló sorozatunkban napra pontosan emlékezünk a történtekre.
1989 december 17., vasárnap
Hajnali négy órakor szekusok és rendőrök nekifognak betörni a templom és parókia kapuját, hogy erőszakkal elvigyék Tőkés László lelkészt és családját az új szolgálati helyére Szilágymenyőbe. Ezekről a pillanatokról a következőket írja naplójában Gazda Árpád erdélyi újságíró, az események tanúja:
„Az álarcos betörés óta erődítménnyé vált az épület, minden ajtóhoz van keresztrúd. Még éjfél előtt összehívott László, hogy megbeszéljük, mit teszünk, ha ránk törnek. Mindannyian a templomba menekülés mellett döntöttünk. Évezredes hagyománya van a templomok sérthetetlenségének. Megtudtuk, hogy fent a sekrestyésben egy hétre való víz és élelem van mindannyiunk számára, és onnan egy ajtón át a templomba lehet jutni...
A kapu döngött, és mi már nem is beszéltünk, nem volt mit mondani; csupán egy-két tőmondat hangzott el: Erre ... A zárat!... Oda nézz! Valaki a kőfalon!... Oda támaszd!... Mi lent maradunk, tiszteletes úr!
Igen, ez már valahol a lét határain túli, öntudatlan, kábult állapot volt. A konyhán keresztül a belső udvarra néző teraszra rohantunk, ott már elő volt készítve a tűzoltólétra, csupán a falnak kellett támasztani. A téglakerítésen állt valaki, a négyórai hajnali sötétségben is kivehető volt az alakja. Mindent tudtam már, mászni kezdtem, aztán a félúton megálltam, feladogattam Palinak az előkészített szatyrokat, végül az egyházkasszát, aztán bemásztam én is. A létrát felhúztuk, de nem fért be a szűk szobába, nyitva kellett hagynunk az ablakot, melyen idétlenül, félszeg ferdeséggel kilógott a vége. Azt gondoltam, hogy kintről, egy kötéllel le lehet húzni. Igen, naiv voltam, azt hittem, szükségük lesz az uraknak létrákon mászkálni ahhoz, hogy elfogjanak. Tévedtem. Minek fárasztanák magukat, minek feléleszteni az esetleges tériszonyukat, minek? Amikor ott a fejsze, amivel könnyedén be lehet verni ajtót, kaput, ott vannak a specialisták, akik a bevert ajtótáblán keresztül játszi könnyedséggel el tudják távolítani a torlaszokat. Minek hát a létra... ?
Az egyházpénztárat Edittel a párna alá rejtettük. Egy szekrény már neki volt tolva a bejárati ajtónak, Palival a másiknak is nekiveselkedtünk. Nagyot csikordult a padló a szekrény lábai alatt. Ekkor már hallatszott, hogy betörték a kaput, és feljöttek az emeletre is. Be a templomba!, szólt ránk László visszafogott hangon, és öltözött közben. A nyakkendőjét is fel akarta tenni, de már nem jutott rá idő... Koromsötét volt bent.
Megdöndült a templom hátsó, bejárati ajtaja is. Villanyt kell gyújtani, hallottam László hangját. Rögtön eszembe jutott, hogy őkívüle csak én tudom, hol van a villanykapcsoló, és esetleg Edit, tehát ez csakis nekem szólhat. Éreztem, kiüt a hideg veríték a homlokomon; elindultam hátra, a döngés irányába a sötét templomon át. Gyors, de bizonytalan léptekkel mentem, két kezemet a padok támláján végighúzva. Nyúlott az idő, mint a parittyagumi, két lépés, egy döndülés, még három, bumm, még kettő... Kitapogattam az ajtótok mellett a kapcsolók ládáját, bumm... Iszonyú erővel verték! Vissza már a kivilágított templom padsorai között szaladtam, László épp a palásttal (bumm!) bajlódott, a hátára segítettem, aztán imádkozni kezdtünk. Alig néhány szó után megroppant az ajtó. Amikor felnéztem, tíz-tizenöt alak állt a terem végében, felénk bámultak. Egyesek egyenruhában, mások civilben. Egy tagbaszakadt férfi nyugodt, ráérős léptekkel elindult felénk, arcán elégedett mosoly, rosszat sejtetően paskolta saját tenyerét a csuklójára fűzött gumibottal.
– Mióta várom már ezt a pillanatot! – mondta örömtől mámorultan. – Imádkozz, mert többet nem fogsz, te szemét!
Aztán mások is elindultak. Engem találtak legközelebb. Két civil fogott karon, és a betört ajtó felé vezetett. Már nem láttam tisztán, már gondolkozni sem tudtam. Megállítottak a templom végében, és motozni kezdtek. Elvették az irataimat, dühösen hozzám vágták a két gyertyát, amit a zsebemben találtak (még tegnapról maradt ott).
Ne üssenek! Hagyjanak békén, hallatszott László meggyötört hangja, egy alak hátra tört karral vezette, egy másik nagyokat húzott a hátára, gumibottal. Elkanyarodtak előttem. Egy alak a szószék oldalát feszegette, a palást ott hevert az Úr asztala előtt a földön, s az asztalon, az Úr asztalán, egy gumibot.”
Délelőtt telefonos konferenciahívás zajlik Nicolae és Elena Ceausescu részvételével, a vonal másik oldalán a temesváriak: Ion Coman tábornok, Radu Bălan Temes megyei párttitkár és mások. Ceasuescu kezdetben nem kiabál, de a hangján érezni, hogy ideges. Arról beszél, hogy pár perce már aláírta a parancsot: a hadseregnek harckészültségbe kell állnia, éles lőszert kapnak, és ha valaki ellenszegül a parancsnak, a szükségállapot idején használatos módon kell eljárni. Azt mondja, megengedhetetlen, hogy Temesváron megtámadták a Központi Pártbizottságot, és nem reagáltak megfelelően, hanem „odatartották a másik arcukat is, mintha ők lennének Jézus Krisztus!”
„Mától a belügyminisztérium minden egysége, a rendőrség, a Securitate egységei, a határőrség harci fegyverzetet és éles lőszert kap. Nincs vita! Ha bárki megtámad egy tisztet vagy katonát, a megfelelő választ kell kapnia! Bárki, aki hívatlanul belép egy hivatalba, pártirodába, betört egy ablakot egy boltban, megfelelő választ kell kapnia! Nem kell megmagyarázni! Az emberség nem jelent megalkuvást az ellenséggel szemben! Az emberség azt jelenti, hogy megvédjük a népet, az ország integritását és a szocializmust! Vissza kell állítani a csendet Temesváron!” – kiáltja, egyre jobban belelovalva magát a mondanivalójába. Ion Coman tábornok válaszul azt feleli, három újabb katonai egység érkezik Temesvárra, őket a városközpontban fogják bevetni, és már kiadta nekik a tűzparancsot.
A nap folyamán a városban elszabadul a pokol: a központban tüntető tömegbe éles lőszerrel lő a katonaság. Ennek ellenére egyre többen és többen mennek utcára. A baptisták vasárnapi istentiszteletén a templomba behallatszik a géppuskák hangja. A lelkész egy cetlit kap prédikáció közben, munkatársa arra kéri, mondja be, hogy hazafele mindenki nagyon ügyeljen, mert veszélyes a város, sok a halott. Dugulescu búcsúzóul Temesvárért imádkozik. Gyalog megy haza, a belváros fele vezető hídon újra találkozik a tizennyolc éves fiúval, aki tüntetni megy és arról beszél, újra azt álmodta, hogy az Úr mosolyogva azt mondja neki, ne félj, december 25-én már nem lesz Ceausescu!
Aznap lelövik a gyertyagyújtó baptista fiú, Danut Gavra barátnőjét, azonnal meghal. A fiú is megsérül, egy úgynevezett dum-dum golyóval találják el, amely a combjában is felrobban, még nagyobb bajt okozva. Az a szerencséje, hogy nem mentővel szállítják el (azokat a sérülteket a város határába viszik és ott lelövik), hanem egy Dacia csomagtartójában szállítják be az ortopéd klinikára. (Akit a sürgősségire visznek, azok nagy részét később összeszedik és lelövik a szekusok.) A gyülekezetből két fiatal lányt is fejlövés ér, Mariana és Silvia Caceu azonnal meghalnak.
Danut Gavra később, immár a felszabaduló Romániában újra szerencsés: a nemzetközi vöröskereszt szervezésében húsz súlyos sérültet Ausztriába szállítanak gyógykezelésre. Január negyedikén érkezik meg az osztrák klinikára, ahol egy másik forradalmár, az ’56-os menekült magyar orvos, Lippai Péter műti meg, amputálva az egyik lábát, de megmentve az életét.
