Moszkva annak idején megkönnyebbüléssel fogadta Donald Trump győzelmét, és a Kreml most is azért szorít, hogy az Egyesült Államok jelenlegi elnöke még egy ciklusra a Fehér Házban maradjon.
Illúziói persze már Trumppal kapcsolatban sincsenek az oroszoknak, sőt a Moszkvával szemben kimondottan ellenséges Joe Biden sikere egyértelműbb és kiszámíthatóbb viszonyokat teremtene. Működhetne tovább az a modell, amelyben Amerika a világ csendőre, Oroszország pedig az ostromlott erőd. Ez a felállás mind a demokratáknak, mind pedig a Kremlnek megadja az ellenségképet, amelyre a társadalom összetartásához mindkettejüknek szüksége van. Egyben felnagyítja, és gyenge gazdasági háttere ellenére megerősíti Oroszországot a világ egyik megkerülhetetlen globális hatalmának szerepében. Ez esetben a Moszkvára nehezedő nyomás kétségkívül erősödne, bizonyos szempontból azonban ez a szereposztás a Kreml kezére játszana.
Donald Trump az „Amerika mindenekelőtt!” szlogen jegyében éppen ezzel a modellel akart szakítani, ám mint minden külpolitikai törekvését, ezt is csak félig tudta végigvinni. Elsősorban azért, mert az Egyesült Államok belül több erőközpontra esett szét: mást akar a Fehér Ház, és megint mást a State Department és a Pentagon. Trumpot kevésbé érdekelte a globális szerepvállalás, és befelé fordította Amerikát. Ebben a szellemben a klímaegyezménytől a fegyverzetkorlátozási megállapodásokig a szemétkosárba dobálta a nemzetközi szerződéseket, és szabályok nélküli csatatérré változtatta a világot. Ezzel – akaratán kívül – részben megfosztotta egyik fegyverétől az orosz diplomáciát, hiszen ő maga vált kiszámíthatatlanná.
A stratégiai stabilitást biztosító kétoldalú egyezmények felmondásával pedig az egyre inkább Kínára fókuszáló amerikai külpolitika leértékelte Oroszországot. Az 500 és 5500 kilométer hatótávolság közötti atomrakétákat korlátozó INF-szerződést Washington 2019. február 1-jén mondta fel, aztán az 1992-ben Helsinkiben aláírt, majd a 2002-ben ratifikált Nyitott Égbolt Szerződés következett a sorban. A hadászati egyensúlyt biztosító, a fegyverzeteket korlátozó és ellenőrző megállapodásokkal körülbástyázott rendszer összeomlóban van, utolsó eleme a stratégiai támadófegyverekről szóló, és tíz év után jövő februárban lejáró START III. egyezmény. Washington a meghosszabbítás feltételéül szabta, hogy harmadikként vonják be Kínát az egyezménybe. Ez a politika a fegyverkezés fokozására kényszeríti Oroszországot, Moszkva azonban gazdasági versenyképességét féltve hatékony, aszimmetrikus válaszokat ad a kihívásokra.
A globális rendetlenség fokozásával Washington elsődleges célpontja azonban már nem is Oroszország, hanem Kína. Trump egyáltalán nem nevezhető oroszellenesnek, az amerikai elnöknek imponál Vlagyimir Putyin, ám maga mellé állításával inkább Moszkva és Peking közé szeretne éket verni. Ez volt a legfőbb célja az orosz kollégájával 2018-ban Helsinkiben tartott egyetlen csúcstalálkozóján is. A 2010-es évek elején a keleti expanzió és Oroszország bekerítésének felerősödésével kezdődő, majd a szankciók folyamatos kiterjesztésével folytatódó trend azonban – a Fehér Házból érkező barátságos kijelentések ellenére – Donald Trump elnökségével sem tört meg. Sőt, a választásokba történt állítólagos orosz beavatkozás középpontba állításával a korábbi helyzetet csak súlyosbította, hogy e kapcsolatrendszer az amerikai belpolitika túszává vált.
Hiába szimpatizál tehát Donald Trump Oroszországgal, Amerika érdekei nem tették lehetővé a korábban mélypontra jutott viszony javulását. A kapcsolatrendszert a bizalmatlanság jellemzi, Oroszország bekerítése, nyomás alá helyezése az elmúlt négy évben is folytatódott. Ennek a politikának a kulcsországa továbbra is Ukrajna, és legfeljebb annyiban változott a helyzet, hogy Trumpot ez nem érdekli annyira, mint Bident. A republikánus elnök inkább csak kihívója családjának korrupciós ügyei miatt figyelt Kijevre.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/42. számában jelent meg október 16-án.
