A második világháború utáni Európa legnagyobb szárazföldi összecsapása körvonalazódik a Donyec-medencében, ami valószínűleg az egész konfliktus sorsát eldöntheti. Az orosz csapatok délről, Polohi irányából hosszú, mintegy 100 kilométeres arcvonalon indítottak támadást észak felé azzal a szándékkal, hogy a Donyec-medencében – északról támadó társaikkal együtt – harapófogóba zárják az itt állomásozó ukrán haderőt. És bár északról, Izjum felől még nem indultak meg a támadások, egyre több jel utal arra, hogy ez az átfogó hadművelet lesz a háború legvéresebb szakasza.
De hogyan nézhet majd ki ez az összecsapás?
Mint ismert, az orosz hadsereg kezdetben villámháborúval számolt, ami kudarcot vallott az ukrán hadsereg heves ellenállása és az Ukrajnának nyújtott hathatós nyugati katonai segítség miatt. Míg februárban az oroszok gyors ukrán rezsimváltásra számítottak, március közepén a Kreml számára nyilvánvalóvá vált, hogy az eredeti elképzelések illúziónak bizonyultak. Ezzel szemben az orosz haderő délen átütő sikereket tudott produkálni nem kis részben azért, mert a Krímtől északra gyenge ellenállásba ütközött. Ez azért történt így, mert az ukránok elsősorban a szakadár népköztársaságok felől várták a döntő támadást, ami végül nem itt következett be. A Kijev melletti kudarc után az orosz hadsereg mostanra teljesen áthangolta a stratégiáját, és nyugati jelentések szerint a Donyec-medence körül sorakoztatott fel nagyjából százezer katonát.
Mindezzel egyidejűleg az ukránok sem ültek ölbe tett kézzel. Emlékeztetőül: a Szlovjanszk–Mariupol-vonalon az ukrán hadsereg 2014 óta rendkívül fontos állásokat épített ki, az itt harcoló alakulataik pedig fontos tapasztalatokat szereztek ebben a változó intenzitású konfliktusban. Ahogy Kijev körül most megszűnt az orosz katonai nyomás, az ukránok tovább erősítették ezt a frontszakaszt: mostanra itt nagyjából 50 ezer ukrán állig felfegyverezve várja az orosz csapatok érkezését. Természetesen az ukránok ez idő alatt nemcsak gyalogos egységeiket erősítették meg, hanem fontos tüzérségi támogatással acélozták tovább ezt a területet, de az ukrán légierő is életképes maradt.
Vagyis április végére mindkét fél hatalmas erőket mozgósított, amit már nem csak elrettentésre szánnak. A hétfői északi irányú légibombázás, a rakétatámadások, illetve a legváltozatosabb nehéztüzérségi eszközök bevetése már előre jelzi, hogy a háború a második szakasza rengeteg áldozattal fog járni. Így történt ez a szíriai háborúban is, ahol a világ egyszer már megismerhette az orosz és szír hadsereg ezen taktikáját. Akkor a lázadók által elfoglalt városokat először körbekerítették, majd a nehéztüzérséggel utat nyitottak a gyalogsági támadóalakulatoknak. Habár azt egyelőre nem tudni, hogy az oroszok most egy nagy (valószínűleg Kramatorszk-központú) bekerítéssel számolnak vagy kisebb területeket zárnának harapófogóba, az már most borítékolható, hogy az ukrán erők – nyugati fegyvereikkel – az utolsó katonájukig harcolnak majd, akárcsak Mariupolban.
De nem sok jót ígérnek az orosz–ukrán béketárgyalások sem, amelyek már jó ideje holtpontra jutottak. Ezzel kapcsolatban legutóbb Szergej Lavrov beszélt az orosz állami televíziónak, ahol az orosz külügyminiszter kijelentette: visszalépést tapasztaltak az elmúlt időszakban, mert Kijev minden alkalommal szigorítja álláspontját amerikai és brit kollégáik tanácsára. Közelebb áll azonban az igazsághoz, hogy a jelen helyzetben egy gyors békekötés egyik félnek sem érdeke: Oroszországnak most már mindenképpen fel kell mutatnia valamilyen sikert a terepen (ezt jelentené a Donbasz elfoglalása), Ukrajna pedig abban érdekelt, hogy minél nehezebb helyzetbe kényszerítse Moszkvát egy későbbi béketárgyaláson. A Donyec-medence így elkerülhetetlenül sodródik a pusztulásba.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2022/18. számában jelent meg április 29-én
