Első nagy sikerének Sinka István költeményét tartja: az Erdélybe látogató Püski Sándornak szavalhatta el a Szóljon, aki látta című verset. Mindez a negyvenes évek elején esett meg a Nagygalambfalván született Kányádi Sándorral, aki május 10-én ünnepli 89. születésnapját. A költő a Magyar Írószövetség tavaly májusi Sinka-estjén számolt be a pályatárshoz kötődő emlékeiről. Hasonlóan fontos szellemi előd lehetett Tamási Áron, akinek szellemét az Alföld 1977/9. számában idézte meg Kányádi. „A róla csak hallomásból tudók (…) sejtik talán azt, amit mi beavatottabbak tudva tudunk, hogy nekünk, a székely nevezetre hallgató keleti magyaroknak, ő, Tamási Áron, Mikesig visszamenően a legnagyobb valakink, a legnagyobb poétánk. Igen, a legnagyobb költőnk, még ha nem maradt is utána jelentősnek mondható úgynevezett verses-írás”. Az 1950-ben jelentkező Kányáditól nem is kevés marad: Hargita megye nagyreményű poétája az elmúlt több mint fél évszázadban legfontosabb alkotóink egyikévé válhatott.
Első versét Páskándi Géza közölte, majd 1955-ben érkezett is bemutatkozó kötete, a Virágzik a cseresznyefa, ami felkeltette az országos sajtó figyelmét: a Magyar Nemzet már ezen a nyáron „a tehetséges Kányádi Sándor”-ról cikkezett. „Kányádi Sándor költészete az erdélyi magyar sors kényszerűségében egyre erőteljesebben közösségi érdekű: a költői személyiség élményvilágát és kifejezési formáit egyaránt az erdélyi magyarság léthelyzete határozza meg” – írta később, már hatvanadik születésnapja alkalmából az Alföldben Görömbei András. A históriás ének korszerű
változatára rátaláló költőre irányítva a figyelmet: Kányádi krónikái már a nemzetiség feltételezett végállapotáról készítettek jelentést. Végről, szerencsére, egyelőre nincs szó.
Miként Illyés Gyula, úgy Kányádi is a népitől a modernig jutott, az irodalmat pedig közösségmegtartó erőként értelmezi. A megtett útról maga is beszélt, hozzátéve, hogy magatartást, vershitet ő soha nem cserélt: „ha a Virágzik a cseresznyefát és mostani kötetemet (Szürkület) nagy magyar irodalmi példával próbálom illusztrálni, akkor úgy viszonylanak egymáshoz, mint Ady Endre két első kötete az utána jövőkhöz”. Erről Kántor Lajosnak mesélt, két évtized távlatát felidézve a hetvenes évek végén. (Az interjú a Birtokon belül? című, 1989-es kötetben olvasható.) Kétségtelen: Adynál hosszabb ideje volt Kányádinak, hogy a neki rendelt utat bejárja. Eközben viszont az állomások is éppoly jelentősek lehettek, a költemények mellett nem megfeledkezve a mesékről sem.
S a veszélyeztetettségérzet, a közösségi költészet szükségességébe vetett hit nem szűnt 1990 után sem. Ahogy Ekler Andrea is megjegyzi a Bárka folyóiratban, a szintetizáló jelleg ezután a kötetek szerkesztésében is megnyilvánult, fontos versei mellett egybefogva műfordításait is. A költő a 2002-es Felemás őszi versekkel válaszolta meg a kérdést, ami elé az új szellemi, poétikai áramlatok állították őt. „A »népi«, az »elkötelezett «, a »nemzeti sorsirodalom költője« hallgatólagos vagy kimondott toposza mögött és fölött mindig ott a poeta doctus univerzalitása” – ahogy azt 2003-as könyvében Pécsi Györgyi megfogalmazta.
Íme hát, a folytonosság az ötvenes évektől megújulni mindig kész, de hagyományait, hagyományainkat sosem felejtő Kányádi Sándor pályaívében. Ami a Virágzik a fák hegyén című kötetben vagy a kihagyhatatlan válogatásban, a Valaki jár a fák hegyén-ben azonos: a közösség sorsáért aggódó, türelmesen és érzéssel megfigyelő tudós költő szempillantása. Mindez méltán avatja egyik legnagyobb élő költőnkké őt.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 0. számában jelent meg, 2018. május 8-án.
