A Margó Irodalmi Fesztiválon mutatták be Térey János új, Káli holtak című regényét. Élőhalottak a pannon Provence tájain, kultúrkritika és bebírók, lángos- és hekkszag. A szerzővel az ötvenes évek kísértő közhangulatáról is beszélgettünk.
– Évek óta jelentek meg a Magyar Nemzet hétvégi magazinjában a Káli holtak részletei. Alakították az elkészült regényt az olvasói visszajelzések?
– Igen. Nyomtatásban, a sajátomtól eltérő tördelésben magam is könnyebben látom meg a hibát vagy a hiányt. Kézbe veszem az újságot, és átjavítgatok majdnem minden egyes közlést. Három dolog biztosan a sajtópublikáció mellett szól. Egyrészt az azonnali visszajelzés lehetősége; másfelől, hogy látod a hibát; továbbá némi pénzt is hoz a konyhára. A Kosztolányi- és Krúdy-féle írói működés híve vagyok: amin dolgozol, azt érdemes menet közben is megosztani az olvasóval, ebből a kölcsönhatásból csak jó származhat. Van, aki elzárkózik ettől, Barnás Ferenc például csak készen, egyben hajlandó publikálni a regényét, részletekben nem szokta. Ebben nyilván van némi hajlandóság a titokzatoskodásra, de én úgy vagyok biztos magamban, ha kapok visszajelzést, s ennek épp az ellenkezője szülne bennem bizonytalanságot.
– Érkeztek a történet menetére vonatkozó észrevételek is?
– Barátok szoktak olyasmit tanácsolni, hogy legyen benne ez is, meg az is, ha Köveskál, akkor Dörgicse is, ilyenkor összenevetünk. Egy regény mindig több a részeinek az összességénél. Hírlapi közlésekből nemigen lehet arra választ kapni, egészében milyen lesz a könyv.
– Hőse egy fiatal színész, Csáky Alex, aki egyszerre színpadi színész és egy horrorsorozat, a Káli holtak sztárja. Hangja viszont olykor mintha egy idősebb emberé lenne: gyakran réved a régmúltba, cinikusan szemléli azt a kulturális közeget, amiben mozog.
– Lakonikusan és ironikusan, nem cinikusan, hiszen ő hisz benne, hogy mindannyiunk nyereségére válik, ha valaki épkézláb művészetet hoz létre. Sokat beszélget idősebb kollégákkal, mesterekkel, akikben bízik. Szalad a szekér, de egy-két csalódásban azért része van.
– Ilyen fiatalon, a húszas évei végén már ennyire kiábrándult lehet valaki?
– Nem lehet egészen kiábrándult, aki éppen Trepljovot készül eljátszani Csehov Sirályában. Majd csak lesz. Nyilván kölcsönhatásban vannak a gondolatai az enyémekkel. Egyévi POSZT-nézés, számos saját színházi tapasztalat birtokában begyűjtöttem jó pár kijózanító élményt is. Megajándékozhatom Alexet egy-két olyan gondolattal, amelytől ő koravénnek látszik, de ezzel együtt nagyon jól el tudom képzelni, hogy valaki mindezt a harmincadik éve közelében is így gondolja. Vannak olvasó, intellektuális alkatú színészek, ilyen volt Gábor Miklós, manapság Bálint András, Kulka János, Máté Gábor vagy Csákányi Eszter.
– Ezt a fajta lakonikus viszonyulást nem érezte magán a húszas éveiben?
– Én abszolút későn érő típus vagyok, szemben Csáky koravénségével. Mindent másképp csináltam huszonévesen, mint ő. Vagy később, vagy hamarabb, semmit nem ugyanúgy, és semmit nem ugyanakkor. Tizennyolc évesen költöztem el otthonról, nemcsak hazulról, de vidékről is. Debreceni voltam és maradtam is, de Pesten élek. Negyven után nősültem és születtek gyermekeim, biztosan nem kapkodtam. Az első felnőttkori munkám a 2001-ben megjelent Paulus, amit késő huszonévesen írtam. Annyi idősen, mint amennyi a regényemben Csáky Alex. A korábbi írói periódusomat fiatalkorinak látom.
– Utólag újraírná az akkoriakat?
– Már megtettem. Ilyen a Termann hagyatéka című novelláskötet. Ebből az időből is származik olyan verseskönyvem, amely nagyon közel áll hozzám, például a Tulajdonosi szemlélet vagy akár A természetes arrogancia. Mindent másképp látok, mint a korai verseim beszélői, de minden érvényes, önazonos tartalom a mostani fülem számára is.
– Mit lát másképp?
– A világot magát. Az emberismeretem gazdagodott, és nemcsak íróként, de a kultúra világában mozgó emberként is. Jobban érzem, kivel érdemes dolgozni, milyen színpadon van helye a darabomnak. Ki az, aki rám kíváncsi, és nem a nevemet szeretné a hívószónak a plakátjára. Józanabbul közlekedem a világban.
– Új regénye fontos része a káli településre érkező fővárosiakkal, a gyüttmentekkel és bebírókkal szembeni olykor kritikus viszonyulás. Az a vélekedés, hogy sokszor pózból költöznek le, formálják a maguk képére a falvak világát.
– A regényem hőse nem a szócsövem. Én, amikor megadatik, örömmel szemlélem ezt a tájat. Az ő kultúrkritikája nem azonos az enyémmel. Én, meglehet, megengedőbb is vagyok. Alföldi gyerekként mindennek örülök, ami domb vagy hegy, pláne vulkán. Gyógyvizünk speciel nekünk is volt az Alföldön. Másféle élettapasztalat, ha valaki úgy nő fel, hogy a balatoni nyaraló: adottság. Nekem orvos volt az édesanyám és mérnök az apám, tehát értelmiségi közegből érkezem. Szerényen éltünk, mindenesetre nem jártam be a világot a szüleimmel tizenévesen, ezért is szeretek annyira felnőttként utazni. A Káli-medencébe harmincéves korom előtt nem is vetődtem el, talán csak Tihanyt, Badacsonyt és Keszthelyt ismertem északról. Igazi fölfedezés volt látni, hogy van egy kultúrtáj, amit Hamvas Béla pannon Árkádiaként, mások szakrális helyszínként azonosítanak. És akadnak, akik csak a medence bazaltkövein elnyújtózva képesek megélni a magyarságukat. Fontos kiemelni, hogy nincs politikai előjele a Káli-medencéhez való vonzódásnak. A NER-arisztokráciát ugyanúgy megtalálod itt, mint a baloldali művésztársadalom krémjét. Bojár Iván András szerint néha ráadásul ugyanannál az asztalnál fedezzük föl őket, amit saját szememmel még nem láttam.
– Érdekes szembenállást jelenthet az, hogy az érkezők számára sokszor romantikus elfoglaltság zöldséget ültetni, biokertet építeni. Másoknak ez csak elvégzendő munka, amit teljesen természetesen végeznek.
– És azzal együtt, hogy magyar Toszkána meg pannon Provence, fölhívnám a figyelmet arra, hogy rengeteg a műveletlen, elgazosodott föld, például a Fekete-hegy oldalában. Nem szeretem a steril, túlságosan is jól fésült tájakat, viszont rengeteg épület és parcella vár megmentésre. Én biztosan nem adnék ki egykönnyen építési engedélyt errefelé.
– Miért épp egy horrorsorozat-forgatás áll a regény középpontjában?
– Egy barátommal nyaraltunk a Káli-medencében, ahol nincsenek óriásplakátok, mert nem engedi a szabályozás. Amikor távoztunk, akkor figyeltem fel egy Fear The Walking Dead-reklámra, és állt össze a fejemben az egész. Tudtam, hogy nem lehet az egész regény egy horrorforgatás krónikája, arra gondoltam, menjünk el a színházba is, illetve tekintsünk ki a nagyvilágba. A zombik pedig a Káli-medence élő, pontosabban élőholt lelkiismeretét jelenítik meg, nem játszásiból sorakoztatja föl őket a regénybeli sorozat.
– Ha a Káli-medencét későn is ismerte meg, a déli part közelebb állt önhöz. Az, amiről az egyik szereplője azt mondja: mégis csak a „pallérozatlan Dél”, lángos- és hekkszag járja át. Mit válaszolna a hősének?
– Azt válaszolnám, hogy olvassa el a Fürdőhely, futtában című versemet, amelyik Fonyódon játszódik. Nagyon szeretem Fonyódot, és még inkább Földvárt, ahol sok nyári hétvégét töltöttem. Magam sem értem, de úgy alakult, hogy egy egész hetet megszakítás nélkül a Balatonon először tavaly töltöttem a családommal, ezek szerint egyszerűbb volt fiatalon Stuttgartba menni ösztöndíjjal, vagy Amerikába hónapokra. De ez véletlen. Mindenki megtalálja a számítását a két parton, az is, aki a hekket keresi. A gasztrokultúra szintén kivirágzott, néha nem is elsősorban a középréteg pénztárcájának, hanem az urizálásnak kedvezve. Sejthető, hogy a vendéglátás primitív válfaja ki fog szorulni, mert elsöpri az új típusú konyha.
– A tendenciának van kritikája itthon is, elég csak Böcskei Balázs és Békés Márton könyvét, a Ki!-t említenünk. Budapest kapcsán beszélnek sterilizációról, identitás- és brandzónák kialakulásáról. Arról, hogy a kocsmák és éttermek átadják helyüket a borbároknak és gasztoteraszoknak.
– Ha Kolozsváron jársz, ugyanezt látod. Másrészt ha végigsétálsz a Dohány utcán, találsz ott hagyományos, lambériás talponállót és menő borbárt egymás mellett. Összevetve mindezt a legutóbbi kulturális tapasztalataimmal: tavaly jártam Egyiptomban egy költőfesztiválon. Ott aztán nem voltak jellemzőek sem a borbárok, sem a kocsmák, egyedül Kairóban, a Zamalek negyedben. A Nílus-delta különösen vallásos vidék, ott egy üveg sör is ritkaságszámba megy. És nem sok nővel találkoztam, aki ne viselt volna fejkendőt vagy nikábot.
– Nyilatkozta korábban, hogy a Paulust és a Kazamatákat is támadták, egyiket balról, másikat jobbról. Szándékos a provokáció?
– Soha nem provokálok pusztán a provokáció kedvéért. Problémákra szeretném felhívni a figyelmet. Olyan erős magyar reáliák szerepelnek ebben a regényben, mint Trianon, vagy éppen a holokausztot ábrázoló művészet unortodox olvasata. Ha a regényhősöm olyasmiről mond negatív értékítéletet, amit sokaknak szívügy, mint például a Saul fia című film, nem csodálom, ha valaki felkapja a fejét, vagy zokon veszi. Ilyesmit ezek szerint nem illik mondani? A magyar kulturális közegben ha valaki vonzó személyiség, az közömbössé teszi a nézőt vagy olvasót aziránt, hogy a műve remek vagy gyönge. Mindent glorifikálnak vagy épp átkoznak tőle, saját lelki szükségletük szerint.
– Ma minden korábbinál könnyebbnek tűnik elérni ezt a státust. Nemrég például a Magyar Idők véleménycikkében listázták, ki az, aki a szerző szerint méltatlan arra, hogy a Petőfi Irodalmi Múzeumba kapjon meghívást. Akad olyan, mint Kiss Tibor Noé, aki csak azért került fel, mert választásra buzdított.
– Én nem buzdítottam senkit semmiféle választásra, ezen a listán mégis találkoztam a saját nevemmel. Nem tudom, hogy aki ilyen listák összeállításával tölti az idejét, hányunk könyvét olvasta, van-e a hazafiságunkról valódi fogalma. És hogy mi volt a célja a Szabad Nép ötvenes évekbeli hangvételének fölidézésén kívül.
– Gyakran kiemeli a Kazamatákat, és hogy sokak számára kényelmetlen volt szembesülni vele. Ezt is tartja a legfőbb művének?
– Papp Andrással közös művem, és nem az én dolgom megítélni az értékét. Egyébként mindig a legutolsó a legfontosabb, vagyis a Káli holtak. Ha valamit ki kell emelnem, akkor A Nibelung-lakópark című drámaciklusomat biztosan megemlíteném. Mai napig sokan keresnek meg, hogy ők is megrendeznék. Korábban Mundruczó Kornél vitte színre a Krétakörrel, aztán az egykori főszereplő, Rába Roland a Színművészeti Egyetemen. Három évig készültek rá, nyári tábort is szervezve. Tudom, hogy lesz, aki hagyományos, kőszínházi keretek közt is színpadra állítja egyszer. Az Asztalizenét négy nyelvre fordították, németre például Wilhelm Droste a tanítványaival, és vidéken a mai napig sokszor szóba kerül a színre vitele. De más terveket szőni a büfében, mint döntést hozni az igazgatói irodában.
– Ebben az is benne van, amiről a POSZT kapcsán beszélt, hogy sokan kényelmi választásra törekednek?
– Persze. Aki Nibelungot szeretne rendezni, tudni fogja, hogy azt nem lehet séróból, rutinból színpadra billenteni. Mint ahogy egy My Fair Ladyt sem lehet. Inkább ne is legyen hosszú évekig, mint hogy valaki kudarcba fullassza egy eldugott stúdióban.
– Közben a színházi világ nem mentes a botrányoktól, elég csak a Marton-ügyet és utóéletét említenünk, ami megjelenik a könyvben is. Hogyan fogadta a történteket?
– Döbbenettel. Marton Lászlót makulátlan gentlemannek és jó vezetőnek ismertem meg, Sárosdi Lillával pedig életem egyik legjobb színházi vállalkozásában, ebben a Nibelung-előadásban dolgoztam együtt, akkoriban volt egy asztaltársaságunk Gálos Orsolyával, a Trafó akkori sajtósával a Menza étteremben, néha hajnalig beszélgettünk, erről mégsem esett szó. Mikor megtudtam a hírt, sokkolt. Van, aki évekig képes hordani ilyen horderejű terheket, újabb megalázó hatalmi gesztustól tartva, szégyenből vagy egyszerűen önvédelemből. Amiről nem beszélünk, az mintha meg sem történt volna. A háborús túlélők vallomásai sokszor a megfelelő szókincs hiányában maradtak kimondatlanul. Aztán egyszer csak robbannak a Weinstein-bombák. Egyszer mégis elkövetkezik a kimondás pillanata, ami akkor is, sőt éppen azért katartikus és megszabadító erejű, mert sötét emlékeket kavar föl a meder aljáról. Egyet nem tudok, azt, hogy mi lett volna Lilla és mások terhével a Weinstein-ügy nélkül.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 6. számában jelent meg, 2018. június 22-én. Keresse a lapot az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy miről olvashat még? Itt megnézheti. Hozzászólna? Várjuk Facebook-oldalunkon.
