Konok templomjárók és még konokabb istenkáromlók

Ősz húrja zsong, Jajdon busong: fenn a fél vármegyényi dombsor, lenn a kisváros lakói, akik „mint egy játékába merült kisgyerek” foglalják le magukat. A fiktív települést ne keressük a térképen, jóval inkább Szilágyi István korszakos, Kő hull apadó kútba című regényében. De már előbb is, az 1971-es Jámbor vadak novelláiban, amelyekben szintén az elvadult világ érzékletes leírása vegyült megkapó lélektanisággal.

Amíg Nakonxipánban hull a hó, Jajdont dragonyos vitézek dúlják, vagy ha nem, hát jégeső és sáskahad. A népek persze csak teszik a dolgukat, mintha mindig halaszthatatlan rohanásban lennének. Németh László Gyásza összeszorította a szívet, Bodor Ádám Sinistrája elrémítette az embert. De kevesen tudtak néhány mondatban annyira pontosak lenni, mint az október 10-én a 80. születésnapját köszöntő Szilágyi István. „Csizmás, bocskoros, földművelő és szőlőkapás népek laknak arra, konok templomjárók és még konokabb istenkáromlók. Egymással béketűrők, sorsukkal békételenek. Igaz, a konokság nem megkülönböztető tulajdonsága a népeknek. Mindenfélefajta nép szereti konoknak ismerni magát” – olvassuk a Kő hull apadó kútba sorait. Hogy aztán később már azt találjuk: „A fagykár s a jégverés kié-kié; a falusi ember úgy érzi, a nyomorúság csak az övé; most már csak azt tudja: nagyok a jajdoni házak, sokszobásak, itt panasszal vele ne osztozkodjanak.”

Ebben a közegben követi el bűnét a dosztojevszkiji hős, Szendy Ilka, ki tettét nem tudja feldolgozni. Az író lélektani precizitása tanítani való, a környezete önzését tökéletesen elsajátító, majd abba belebukó tímárlány tragédiája katartikus erejű. Gönczi Dénes szőlőmunkás meggyilkolása legalább annyira izgalomban kellene tartsa azóta is a magyar nyelvű olvasóközönséget, mint a Vizy családé az Édes Annában. Hiába: Szilágyi a beavatott keveseké, egyetemi szemináriumok hőse, akit kultúrharcos listákra is olyanok emelnek be, akik talán nem értették pontosan, mit is akart mondani. Nem biztos persze, hogy zsebre tennék, amit Jajdonban találnak.

Vagy épp a Hollóidőben, a huszonhat évvel később született újabb remekműben. Történelmi a helyszín, a török hódoltságba került Revek városa, ahol az idős pap, Terebi Lukács kerül az elnyomók fogságába. Nem mondják meg, mennyiért engedik szabadon, segítségére sem sokan sietnek, így végül Fortuna Illésnek és a deáknak kell nekibuzdulnia. Megint ott vagyunk csak, hogy mindenki a saját rossz sorának őre, a közösség csak papíron létezik, vagy épp a nagy nehezen beszerzett harang ünnepi szállításakor, ahogy a Kő hull apadó kútba története szól.

A pszichológiai mélység mellett ugyanakkor lenyűgöző az is, amilyen magával ragadóan szövi mondatait Szilágyi. Amiben akkor gyönyörködünk a legjobban, mikor alig minden második szót értünk: „bocskoros, csizmás, gubás, kucsmás emberek, gyertyánkarúak, földarcúak, nem dereng ábrázatukon, mint a harangkísérő óraláncos mesterekén, borral telt üvegkancsók veres szövétneke.”

Nemcsak a tárgyi tudásról van persze szó, de egy egész ismeretlen világról, és annak működésmódjáról, logikájáról, hasonlatairól és metaforáiról. Amiről mégis azt érezzük, hogy nincs benne semmi különös: csak a megszokott konok, könnyen ítélkező és a maguk sorsa iránt elfogódott embertömegek, akik egy helyütt vannak bár, de mozgásuk széttartó.

Talán hasonlóakkal találkozhatunk majd a régóta rebesgetett új regényben, ami az erdélyi középkor bíráját mutatná meg nekünk. Csak remélhetjük, hogy elkészül, és akár csak feleolyan nagyszerű lesz, mint a Kő hull apadó kútba és a Hollóidő. Vagy a monumentális Agancsbozót, a szürreális látomás, esetleg legjobb novelláinak 2009-ben egybegyűjtött kötete, a Bolygó tüzek. Ezekben az erdélyi magyar irodalom fontos alkotója iróniát vegyít megejtő belső monológokkal, korszakrajzokba sűrít egyetemes problémákat, társadalmi látleletet ad és az egyén magára maradását mutatja meg. Érdemes figyelemmel olvasni műveit.