Úton – menekülés, mobilitás, integráció az első világháború után Magyarországon és Közép-Európában címmel rendezett konferenciát a Trianon 100 MTA-Lendület Kutatócsoport és az ELTE BTK Néderlandisztikai Tanszéke. A Gyerekkor és mobilitás címet viselő szekció ezekről az utazásokról szólt.
Pusztai Gábor, a Debreceni Egyetem kutatója előadásában a Hollandiába szervezett utazások hátterét fejtette ki. Az 1920 és ‘28 között lezajlott akciókban 28 563 magyar gyermek lakhatott egy ideig holland nevelőszülőknél. Az eredeti terv szerint egy-egy turnus 10 hétig tartott volna. A valóságban ezt nem sikerült tartani, sokan tovább maradtak és akadtak olyanok is, akik nem tértek haza.
ÚTON - Menekülés, mobilitás, integráció Közép-Európában és Magyarországon az első világháború után
Az ELTE BTK Néderlandisztikai Tanszéke és az MTA Lendület Trianon 100 Kutatócsoportja közös, kétnapos konferenciát rendezett 2018. november 9-10-én Budapesten az első világháború utáni menekülésről és gyermekakciókról. Összefoglalónk.
A magyar gyerekek utaztatása nem egyedülálló eset, korábban hasonló akciókat szerveztek német és osztrák gyerekek számára is. Abban, hogy ez a lehetőség magyarok számára is megnyílt, nagy szerepe volt Clinge Fledderus budapesti holland főkonzulnak, valamint Henriette és Johanna Kuypernek is. Fledderus Budapesten maradt a Tanácsköztársaság alatt, így első kézből számolt be az eseményekről a holland sajtóban. Az ő közbenjárására 1919-ben élelmiszer-segély is érkezett Magyarországra.
Magyar menekült gyerekek Belgiumban
Néhány évvel az első világháború vége után, 1923 júniusában magyar gyerekekkel teli vonat futott be a belgiumi Turnhoutba. A több mint hétszáz kisgyermek a háromnapos úttól elcsigázva szállt le a flamand kisváros pályaudvarán, nyakukban cédulával, rajta nevük, azonosító számuk, valamint befogadó családjuk adatai.
A Kuyper-nővérek – akik Abraham Kuyper, korábbi holland miniszterelnök lányai voltak – pedig a budapesti holland katonai kórházban dolgoztak a háború alatt. Henriette Kuyper megírta az itteni élményeiket, melyeket folytatásokban közölt a holland sajtó, majd 1918-ban könyv formájában is kiadták. Nagy siker lett, és felhelyezte Magyarországot a hollandok térképére.
A gyermekvonatokat magyar részről az Országos Gyermekvédő Liga szervezte, a magyar állam egy korábbi kórházvonat rendelkezésre bocsátásával segített. Az akció azonban nem pusztán humanitárius segítségnyújtás volt. A magyar vezetés ezt próbálta felhasználni arra, hogy megtörje az ország külpolitikai elszigeteltségét. Hollandiával kapcsolatban ez sikeresnek volt mondható, a holland közvélemény hamar szimpatizálni kezdett a magyarokkal.
Vilma királynő a magyarok anyja
Réthelyi Orsolya, az ELTE kutatója a gyermekmentő akciókhoz kapcsolódó propagandatermékekről beszélt. Az akciók kommunikációja kezdetben nem volt túl hatékony, így az 1920-ban induló első csoport esetében még a létszám feltöltésével is gondok akadtak. Ez később megváltozott, olyannyira, hogy 1922-ben már izgulniuk kellett a jelentkező gyerekeknek, hogy felférnek-e a vonatra.
A propaganda célja a létszám feltöltése mellett az információszolgáltatás volt a gyermekek és a szülők felé. Emellett hangsúlyos szerepet kapott a befogadó országgal szembeni hála kifejezése is. A sajtóban szinte naponta jelentek meg a gyermekcsoportokról szóló hírek, az újságok közölték a gyermekek leveleit. Emellett számtalan dicsőítő költemény is megjelent, melyekben sokszor a magyar gyermekek anyjaként ábrázolták a holland Vilma királynőt. Ez a metafora egyébként visszatérő elem volt a sajtóban és a részt vevő szervezetek által kiadott emléklapokon is. Az egyiken például Szűz Máriaként jelent meg a holland uralkodó, ahogy magához öleli a szegény magyar gyermekeket.
Családi albumban a magyar testvér
Az események emlékezetéről Hajtó Vera, a Leuveni Katolikus Egyetem történésze beszélt, aki már több mint egy évtizede kutatja a Belgiumba érkezett magyar gyerekek történetét. Hajtó elmondta, hogy bár a közösségi emlékezetben a belga gyermekakciók emléke elhalványult, azonban a kisebb közösségekben és a résztvevő családok, valamint azok leszármazottai közt még elevenen él.
Nagy különbség van azonban a magyar és a belga emlékezet között. Ha az első világháborút nézzük, azt látjuk, hogy annak Belgiumban mind a mai napig élő emlékezete van. Számtalan hagyományőrző csoport és hobbitörténész tartja életben az elesettek emlékét. Például Ypres városában 1928 óta minden nap este hatkor elfújják a takarodót, ezzel emlékezve az elhunytakra, és a város tragédiájára. A háború befejezésének százéves évfordulóra a belga kormány jelentős összegeket áldozott, amelyből nemcsak a nagyobb rendezvények, konferenciák részesültek, de a kisebb hagyományőrző csoportok is. Ezeken a helyi fórumokon jelentek meg a belga-magyar gyermekakciókban részt vevő családok emlékei.
Magyarországon ezzel szemben az első világháborús eseményeket elhomályosítják a forradalmak és Trianon emlékezete. És mivel Trianon kérdése még ma is erősen átpolitizált, ezért az egyéni emlékezetnek kevés hely marad.
Ezen kívül jelentős különbség van a részt vevő családok emlékezetében is. A belgákban mély nyomot hagyott a családba befogadott magyar kisgyerek. Sokuknál generációkon keresztül őrizték az egykori magyar „testvér” fotóját a többi családi kép között. Az akció során, vagy utána odakint elhunyt magyar gyerekek sírját például a mai napig gondozzák a befogadó család tagjai. Ezzel szemben a magyar családok nagy többsége egyszerűen folytatta az életét, és egy generáció múlva az emlékek elhalványodtak, az érdeklődés elhalt. Ezen csak az változtatott, ha a magyar család valamilyen módon kapcsolatban tudott maradni a belgával.
Megjelenés viseltes ruhában
A záró előadást Petneki Katalin, a Szegedi Tudományegyetem docense és Petneki Áron, a Miskolci Egyetem docense tartotta. A bevezetőben Petneki Áron a történészek nehézségeiről és motivációiról beszélt abban az esetben, amikor a személyesen is érintettek a kutatásukban, mivel a családi emlékekből válnak történelmi források. Az ő előadásuk témája ugyanis édesanyjuk Petrich Kató, későbbi festőművész utazása, aki az angliai Bridgwaterben töltött fél évet.
Az előadás során Petneki Katalin mutatta be Petrich Kató eddig még nem publikált hagyatékát. Ebben a naplói és levelezése mellett a gyermekvédelmi liga korabeli tájékoztatója is megtalálható volt, amelyből kiderült az utaztatás kritériuma, mely szerint fiúkat 6-10, lányokat 6-13 éves korig vártak. Feltétel volt, hogy egészségesek legyenek és rendelkezzenek oltásokkal. Vallási és származási megkötés nem volt. A tájékoztatóban az is megtalálható volt, hogy viseltes ruhában kell menni, ezzel is rájátszva a befogadó ország együttérzésére.
Petneki Katalin az előadásban kitért a korabeli pedagógiai szaksajtó – amely a napi sajtónál kevésbé volt lelkes – egyik aggodalmára is, miszerint a külföldi tartózkodás káros hatással lesz a gyermekek hazafias nevelésére. Azonban ez úgy tűnik alaptalan volt. Legalábbis annak fényében, hogy a hagyaték részét képező rajzos naplóban Jeges Ernő híres „Nem, nem soha!” plakátjának a másolatán kívül számtalan hasonló szellemiségű rajz található. Petrich Kató a Jó Pajtás gyermekújságban közölt leveléből pedig azt tudhatták meg az olvasók, hogy az ottani magyar lányok mekkora hazafiak.
