Nem csak az arabok maradnak múlt és jövő nélkül

A gyarmatosító mentalitás nem kerülhette el még az olyan jelentős írókat sem, mint Albert Camus. Erre jutott legalábbis a posztkolonializmus elméletének fő kidolgozója, Edward Said, aki a Közönyt tette meg elemzése tárgyának a Le Monde Diplomatique 2000 novemberi számában. Rámutatva, hogy az író szerinte következetesen mellőzi regényében az algériai szempontok bemutatását, sőt, a felvonultatott arabok is mintha csak a semmiből jönnének és a semmibe tartanának. Még a Meursault által meggyilkolt férfinak sincs neve, sem bármiféle története – vélekedett Said.

Pedig nem kellett volna a neves orientalistának olyan szűken mérnie. Camusnél nemcsak az arabok maradnak múlt és jövő nélkül, megfosztva környezettől és végül mindenféle identitástól. Ez a XX. század és a francia szerző világának sajátja, ami ha valakinek nem is világos a Közöny alapján, hát az lesz A száműzetés és az ország novelláit olvasva. Az író életében megjelent utolsó kötetéről beszélünk, amit 1957-ben adtak ki, három évvel a tragikus autóbalesete előtt. A végzetes elmagányosodásról, a lét kiüresedéséről szóló történeteket 1969-ben már olvashattuk magyarul, most pedig a Jelenkor indítja ezzel a kötettel a Camus-életműsorozatát.

Új kötetek és újrakiadások

Izgalmas vállalkozás, ami számos reményre adhat okot, még ha ezek megvalósulása egyelőre kétséges is. Szerencsére az egyiké nem: hamarosan érkezik a Maria Casaresszel 1944 és 1959 között folytatott levelezés kiadása magyarul is. Nemrég jelent meg eredetiben ez a gyűjtemény, az olvasók elé tárva az egykori partnerrel történő üzenetváltásokat. Az író megismerkedésükkor már négy éve házas volt, és köztudott az is, hogy a feleség, Francine Faure depresszióján súlyosbított a Casaresszel folytatott kapcsolat. A Correspondance 1944-1959 című kötet tavaly jött ki Franciaországban, az előszót pedig az író lánya, Catherine Camus jegyezte. Eredeti nyelven egyébként megjelent az elmúlt évtizedekben a szerző levelezése André Malraux-val, Jean Grenier-vel, és még René Charral is.

A száműzetés és az ország fülszövege ezen túl a legfontosabb művek újrakiadását ígéri, köztük A pestissel, A bukással és a Sziszüphosz mítoszával. Miután a főművet itt Az idegenként említik, sejthető, hogy a L' Étranger nem az eredeti, Gyergyai Albert-féle fordításban lesz olvasható. A Magyar Nemzetben két éve már megírtuk, hogy a Közöny leporolása számos kívánnivalót hagyott maga után. Miközben az eredeti fordítás szikárabban adta vissza Meursault karakterét, így különösségét, addig Ádám Péter és Kiss Kornélia közös fordításában egész mondatfüzéreket olvashattunk, így rögtön nem is éreztük olyan hihetetlen távolinak ezt a férfit. Mindenesetre dicséretes vállalkozás volna, ha az új kiadásban esetleg mindkét változat helyet kapna.

Fájó hiányok

Annyit tudunk még, hogy tervben van A lázadó ember és Az első ember megjelentetése is. Érdemes lenne elővenni a szerző drámáit még: a Caligula és Az igazak a kilencvenes években megjelentek ugyan, de fájóan háttérbe kerülnek a regényekkel szemben, miközben kimagasló színvonaluk ezt nem indokolná. Továbbá a Boldog halált és az 1935 és 1942 közti feljegyzéseket számba vevő Noteszlapokat is szívesen olvasnánk újra. Utóbbit a Bethlen Gábor Könyvkiadó hozta ki 1993-ban, és bár könyvtárakban még fellelhetjük, de beszerezni már nem könnyű.

[caption id="attachment_11361" align="alignleft" width="500"]

Arról már nem is szólva, hogy a Camus-életműre nagy figyelmet fordító Fázsy Anikó fordításában megjelent kötet is egy háromrészes naplósorozat első darabja csupán. A Carnets-széria egészen 1959-ig veszi számba az író jegyzeteit, ezek pedig magyarul egyelőre nem olvashatóak. Igaz, a harmadik kötet angolul is csak 2008-ban jelent meg, míg a francia olvasók 1989-ben vehették kézbe. A Bethlen Gábor Könyvkiadó 1994-ben előállt Roger Grenier nagyszerű életrajzával, ezzel is lehetne kezdeni valamit, de Mészáros Vilma 1973-as Camus-kötete szintén érdemes a leporolásra.

Keresés és magunkra maradás

Ahogy A száműzetés és az ország is az volt, az író életében utoljára megjelent kötettel való nyitás pedig dicséretes ötlet. Nagyon eltérő társadalmi osztályból jövő szereplőket követhetünk itt, hőseink idegensége viszont közös pont, ez köt össze jómódban élő, de kiábrándult asszonyt és a sztrájkot szégyenszemre megtörni kénytelen műhelymunkást, a behavazott fennsíkon magára maradt tanítóembert és a gondjára bízott, gyilkosság miatt elítélni szándékozott arab foglyot. Megkísértheti oktatónkat az emberség, útjára bocsátva a szerencsétlen férfit, vagy épp elköteleződhet A hitehagyott megbomló elméjű egykori papnövendéke a gonosz uralma mellett. Sorsuk mégis ugyanaz: a saját ország reményteljes keresése végén a kétségbeesett önmagukra maradás.

Az algériai születésű Camus valójában a legkevésbé sem vádolható azzal, hogy empátiája csak a hozzá hasonlóknak érzettekig terjedt volna. Szereplői környezetét a maga teljességében mutatta meg A száműzetés és az országban is, ezzel negyvennégy évesen egy olyan utolsó befejezett művet hátrahagyva, amilyenre sokan hat-hét évtizednyi tapasztalattal a hátuk mögött sem lettek volna képesek.