Amikor először interjút kértünk a friss Gérecz Attila-díjas Dezső Katától, a szerződésére hivatkozva Orbán János Dénes közölte velünk, hogy szó sem lehet ennek engedélyezéséről. A KMTG elsőkötetes szerzője végül mégis kötélnek állt, így kérdezhettük őt irodalmi megosztottságainkról, kultúrharcról, metoo-ról és a pályakezdés nehézségeiről. A KMTG ügyeiről a szerző nem beszélt, hogy azzal ne kövessen el szerződésszegést.
– Legutóbb még arról írtunk, hogy köti a szerződése, és nem engedik az interjút, most viszont mégis beszélgetünk. Mi történt?
– Úgy gondolom, ha kihagyom az Íróakadémiát ebből az egészből, magánemberként tudok nyilatkozni szerződésszegés nélkül. Félreértés ne essék, nem tagadom meg az Akadémiát, pályakezdője vagyok harmadik éve, és ők adták ki az első gyönyörűszép kötetem, ők fogják a másodikat is. Csak azt érzem, az emberek elfeledkeznek arról, hogy engem nem ennyi, ami leír. Nem ez határozza meg az írói munkásságomat, több vagyok ennél.
A szerződésben pedig azért van benne az, hogy KMTG-s taggal KMTG-s koncepcióban csak engedéllyel lehet interjút készíteni, hogy ne nekünk, huszonéveseknek tegyenek fel olyan kérdéseket, amelyeket nem tisztünk megválaszolni. Itt nem hatalmas titkok elhallgatására kell gondolni, egész egyszerűen arra, hogy a KMTG sem engedheti meg magának abban a viszályos helyzetben, amelyben létrejötte óta működik, hogy például az én retorikai képességeimmel és nulla rálátásommal beugratós vagy akár semleges kérdésekre engedjen válaszolni. És amúgy is azt gondolom, hogy egy interjúalanytól olyan dolgokat érdemes kérdezni, amikre ő tud adott esetben első kézből, legközelebbről reflektálni.
Orbán János Dénes nem engedi nyilatkozni mentoráltját | Magyar Hang
Bár a Kárpát-medencei Tehetséggondozó vezetője szavakban a fiatal tehetségek mellett áll, a valóság mást mutat.
– Ha nem ennyi, akkor mi az, ami leírja a pályakezdő Dezső Katát? Az intézményi háttérrel nyilván sokan betennék egy skatulyába, miközben az Akiket hazavártak kötet nem épp valamiféle visszafogott, konzervatív líra.
– Toroczkay András Revizoron megjelent kritikáját használnám fel a válaszban. Ha nem foglalkozik a könyvemmel, amit itt is szeretnék neki tisztelettel megköszönni, nagyon sok hasznos megjegyzést kerülök el. Az egyik ilyen az, hogy jó érzékkel rávilágított arra, az első kötet verseiben én mint szerző kerülök előtérbe. Ez ellen dolgozom a második kötetben.
Nem gondolom, hogy nagyon különleges lennék. Azért lehet egyedi és rám jellemző, amit a verseimben művelek, mert gyakran átültetem az egyetemi olvasmányok recepcióit a szövegeimbe. Az esztétika-néprajz szakirányból adódóan is nagyon furcsán, más megközelítéssel reflektálok hétköznapi dolgokra, ami ezért újszerű tud lenni. De ha ez nem jól sikerül, akkor olyasmi jön létre, amit Toroczkay András lényegre törően így fogalmazott meg: „ami egyelőre ennyire képtelen ellenállni az egyszerű blöff és naív giccs vonzásának”. Ezekben pedig jócskán bővelkedik az Akiket hazavártak, ezeket szeretném a második kötetből (Tundrán a tüzek) kiirtani.
Zombik a gazos hegyoldalon - interjú Térey Jánossal | Magyar Hang
Élőhalottak a pannon Provence tájain, kultúrkritika és bebírók, lángos- és hekkszag, valamint az ötvenes évek kísértő hangulata. A teljes interjú.
– Ön mint nem nagyvárosi szerző is kilóg kissé a magyar irodalomból.
– Áthat egy olyan jó, paraszti természettudat, amely manapság már nagyon kevesekben él. Közel áll hozzám a lakóhelyemből adódóan (a költő a Zala megyei Rédicsen él – a szerk.) a földművelés, kertészkedés, állattenyésztés, nagyon szeretek kint lenni a levegőn, szeretem megbecsülni a növényeket, az állatokat is, a velük foglalkozó embereket, és roppant hálás vagyok mindezért.
Emellett próbálom felhasználni a rám irányuló figyelmet arra, amiről szerintem nem beszélünk eleget. Arra, hogy mennyire elképzelhetetlenül különbözik a falusi élet a várositól, mennyire fontos, hogy a problémáinkkal külső segítség nélkül, csak saját magunk bevonásával is szembe merjünk nézni és egyedül is gondolkodjunk megoldáson. És a pályatársaimmal való viszonyom is meghatároz magánemberként és szerzőként is. Örülök a sikereiknek és megosztom tőlük mindazt, amit, úgy gondolom, hogy a rám irányuló figyelemmel sokakhoz el tudok juttatni. Ajánlom például Fejér Johannát és Körösztös Gergőt az ezelőtti Hévízből, az a legjobb, ha rájuk keres mindenki.
– A kritikus azt is megemlítette, hogy szerinte a keményebb kifejezéseknek jobban meg kellene ágyazni, nem feltétlenül kellenek mindig hasonlóak. Mennyire szükségesek ezek valamiféle érzelmi többlet kifejezéséhez?
– Szerintem nagyon fontos, hogy csak úgy mondjunk nagyot, ha tényleg szilárd alappal meg tudunk ágyazni neki. A levegőbe nagyot mondás mindig könnyen megvitte az agyamat. Nagyon egyszerű, olcsó és lusta megoldás olyat írni, ami csak jól hangzik, és egyszerűen nincs benne más. Ez ellen sokan tudják tartani magukat, Nemes Z. Márió, Závada Péter vagy Biró Krisztián szövegeiben látványosan ott van, milyen zseniális tud ez lenni, ha a szerzőben megvan hozzá a fegyelem és a szorgalom. Azt vettem észre, hogy az én verseim csak egyben mondanak el valamit, nem lehet versszakokat vagy szakaszokat kiragadni belőlük.
– Személyes kedvencként többek közt Kemény Istvánt és Karafiáth Orsolyát említette a nyári 444-es interjúban. A mai kultúrharcos időkben mennyire egyszerű távolmaradni az árkoktól? Hiszen mikor politikai okokból mondhatnak vissza mondjuk egy Karafiáth-felolvasást, minden ilyen megszólalás kiállássá is válik.
– Elfogadhatatlannak tartom azt, hogy irodalmi tevékenységeket vagy kulturális intézményeket lehetetlenítsünk el politikai alapon, mondjuk azért, mert valaki nyíltan elmondja a véleményét, vagy mert a fennálló rendszerrel szemben kritikája van. Rohadtul nem lesz ez jó, ha így folytatódik. Nem kell a politikának bemocskolnia olyan életműveket és írói tevékenységeket, amelyek az egész országot bárhol méltán tudnák prezentálni. Kemény István amúgy az abszolút kedvencem, van róla egy képem, amelyen egyszerűen cigarettázik Szigligeten, attól a képtől mindig megnyugszom és belegondolok, hogy miért aggódjak kicsi dolgokon, ha Kemény István is magasról tud tenni a világra.
– A KMTG-hez való jelentkezést pedig Szálinger Balázs javasolta még. Az ő költészetére is példaként tekint?
– Igen, ő az írói munkásságom legelső meghatározó alakja, akinek örökké hálás leszek minden segítségéért és tanácsáért. Példaértékű az a rengeteg energia, amellyel a tehetséggondozás felé fordul, és az a megalkudni képtelen attitűd, amivel képviselteti magát az irodalmi közéletiségben. Meg hát zseniális költő, aki évekig nem írt, mert mások egyengetésével foglalkozott inkább, aztán megjelentette a semmiből a 360°-ot, és felrobbantott megint minden.
– Nemrég ön vehette át az elsőköteteseknek járó Gérecz Attila-díjat. Az elismerésről sokat hallhattunk tavaly, mikor Follinus Anna közölte, hogy a díjat alapító Kárpáti Kamil zaklatta őt. Majd többen is hasonló sztorival álltak elő. Hogy érzi, a metoo-mozgalom elindulása után hogyan alakult e téren a helyzet?
– Gusztustalannak és gyomorforgatónak tartom ezt az egész ügyet. Minden szolidaritásommal és támogatásommal maximálisan azok felé fordulok, akik szexuális zaklatás áldozatai lettek, a nők mellett ugyanúgy a férfiak felé is. Remélem, hogy mindenki hiánytalanul túl tudott jutni ezeken a szörnyűségeken, nem csak a Kárpáti-Lőkös botrány érintettjeire célzok. Ezek kollektív, társadalmi szintű traumák, amelyeken együtt, összefogással tudunk túljutni. Ez többek között a metoo-val egy abszolút legitim és fontos mozgalomként megy előre. És amivel szerintem ugyanígy kellene foglalkozni, az az öngyilkosságok megelőzése. Van rá eddig ötletem, csak segítségre lenne szükségem hozzá, de nem szeretném semmiképp annyiban hagyni.
– A Gérecz-díj átadása körüli körülményekről, a FISZ és JAK kihagyásáról egyébként mit gondol?
– Annyit tudok teljes őszinteséggel mondani, hogy soha nem akartam senkit bántani vagy megbotránkoztatni azzal, hogy verseket írok. Sajnálom azt, ha vannak, akiket elszomorít és bosszant az egész kontextus és az, hogy enyém lett a díj. Furcsa lehet hallani, de valamilyen szinten megértem őket, nekem sincs fogalmam semmiről. De nem akartam ezt a díjat, odaadták, elfogadtam. Ne vegye senki hálátlanságnak, nem vagyok az, de engem nem a díjak és az elismerések, hanem az olvasók és az ő visszajelzéseik érdekelnek. A pályatársaim támogatása az, ami érdekel és mozgat.
Mostanra sikerült az egész botrányon túljutnom lelkileg, de nagyon megterhelő volt, fájt, hogy ismeretlenül ennyire bántanak, bele is betegedtem. De most már jó, vagy jobb. Ilyenkor vissza tud hozni az életre az az erő, amit azokban az emberekben látok munkálni, akiket tisztelek és akikre felnézek: például az, hogy Kali Ágnes első kötete a második kiadásig jutott elképesztően rövid idő alatt. Vagy mindaz, amivé a Késelés Villával irodalmi estsorozat kinőtte magát Csete Soma és Vida Kamilla irányításával. Az, hogy Vajna Ádám első kötete éppen hogy nem lett Horváth Péter-díjas!
– Hogyan látja a nők helyzetét ma az irodalomban? Nemrég egy barátja, Vida Kamilla bírálta a HVG.hu-n Tamás Gáspár Miklóst, a kánon alakulásának önkényességét, a nők magas belépési küszöbét említve. Válaszul arra, hogy TGM szerint ma már alig ismerik a kanonikus szerzőket, és a magaskultúra specialisták hobbijává válik. Egyetért Vida válaszával?
– Nagyon tisztelem Kamillában, hogy ezekbe a dolgokba ilyen vagányan és reálisan beleáll, egyetértek vele. Hiába vannak elég jó kezdeményezések, például Pál Dániel Levente más előadókkal Madridban a magyar kortárs irodalmat Tóth Kingán, Borda Rékán, Ferencz Mónikán keresztül mutatta be, de szó volt Szabó Magdáról, Janikovszky Éváról, Gyarmati Fanniról.
Szerintem nagyon sok súlyos koncepcióbéli tévedés van nyomasztóan hangsúlyos helyen az irodalomban és az irodalomoktatásban is. Például a magyartanárok meggyőződéssel hirdetik, hogy a verseket meg kell érteni, pedig szerintem észszerűtlen lenne, ha ez volna a befogadás módja. Az intermedialitás is alulreflektált jelenség, hiába foglalkoznak a népszerűsítésével sok csatornán keresztül olyan nagyszerű koponyák, mint Deres Kornélia és Tóth Kinga vagy a fent említett Pál Dániel, aki Yonderboi zenéjével és cirkuszi artistaműsorral párosította Pilinszky verseit, félelmetes volt.
– Vannak olyan fontos női szerzők a XX. századból, akik nélkül úgy érzi, nem lenne ugyanaz a költészete és felfogása?
– Nem vág annyira ide, de nem baj: nagyon régóta foglalkoztat Borbély Szilárd hiánya, pedig abszolút nem éltem meg tudatosan az ő 2014-es halálát. Jóval később ismertem meg a nevét és zseniális munkásságát, ennek ellenére folyamatosan érzem, hogy mennyire érezhetően nem jó, hogy ő nincs. Valószínűleg elképzelhetetlenül bonyolult lenne lemodellezgetni, kiket lehetne kihagyni, hogy ne legyen látványos a hiánya már az én kedvelt szerzőim műveiben is. De ha ki kellene emelnem párat, aki számomra rettenetesen meghatározóak voltak, akkor Nemes Nagy Ágnest, Hervay Gizellát és Polcz Alaine-t mondanám, világviszonylatban Anne Sextont. Nem szerző, de Edie Sedgwick színésznőben is vannak átmenthető dolgok.
– Túl első köteten, mi teszi ki egy pályakezdő életét, mennyire nehéz a napi megélhetés mellett időt szakítani versírásra?
– Az egyetemen próbálok helyt állni, most írom a szakdolgozatomat, emellett otthon is van munka rendesen. Mindemellett rendszeresen felesleges elfoglaltságokat művelek, például megrendelésekre sütök tortákat meg süteményeket, gyakran főzök és most azon dolgozom, hogy elmehessek a levéltárba önkéntesnek, imádok ott lenni. Nem nehéz az írásra időt szakítani, nagyon mobilis vagyok, telefonra írom a verseimet. Inkább az intenció meg a megvalósulás közötti időt kellene lerövidíteni, ezen dolgozom. Sikerült már Pollock és Basquiat festményeket nézve hamarabb írnom, de illat után is írtam már. Meg olvasok, amennyit csak lehet.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 30. számában jelent meg, 2018. december 7-én.
Hetilapunkat keresse az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy miről olvashat még a 30. számban? Itt megtudhatja!
