Boldizsár Ildikó akkor jött rá, hogy a mesének terápiás hatása van, amikor saját kisfiának súlyos betegségéből egy mese segített a gyógyulásban. Módszerével ma már sokaknak segít. Erről is beszélgettünk vele – és arról, hogy alighanem az egész országra ráférne egy kiadós meseterápia.
– Nemrég megjelent, Hamupipőke Facebook-profilja című könyvében azt írja, hogy több mint kétezer mesét tud fejből. Ez igaz?
– Egyszer egy mesemondó azt mondta, hogy aki tud egyetlen mesét, az további sok százat tud csinálni. A kétezer igazából kétezer mesetípust jelent: valóban ennyit tudok nagyjából. Ezek meglehetősen kötött szerkezetű alaptörténetek, amelyeket nagyon sokféleképpen lehet variálni.
– Ön nyilván világéletében meséket olvasott és mondott.
– Egyáltalán nem olvastam mesét. Nem is mesélt nekem senki gyerekkoromban. Huszonegy évesen, amikor az ember eszmélni kezd – én legalábbis akkortájt kezdtem eszmélni –, és eltöpreng azon, mi az élet, mi a létezés, miért élünk, tehát felteszi a nagy kérdéseket a lét ontológiai értelméről, kerestem a válaszokat. Kerestem őket mindenfelé: jártam előadásokra, tanultam vallástörténetet, és vártam, majd csak megérkezik a válasz, hogyan kellene boldogan élni. Nem érkezett meg. Egészen addig, míg az albérletben, ahol az akkori barátommal éltem, szó szerint a fejemre nem esett egy könyv. Kinyitottam, beleolvastam, és el voltam veszve. Olyan volt, mint egy kódrendszer, amely hirtelen megnyílt előttem, és megnyitotta a válaszokat is.
Mesék, amelyek jól folytatódnak | Magyar Hang
Boldizsár Ildikó meseterapeuta új könyvében, a Hamupipőke Facebook-profiljában sokakat kísér el tanácsaival.
– Melyik könyv volt ez?
– A Micimackó, és ennek köszönhetem, hogy még aznap nekiálltam a Népek Meséi-sorozat elolvasásának. Annak a fiúnak megvolt mind a nyolcvannégy kötet. Nem tudom ma már pontosan, melyik kötettel kezdtem, de azt igen, hogy úgy éreztem, mintha elkezdett volna bugyogni egy forrás: jöttek a mesék, és mindegyik kapcsolódott bennem valamilyen élményhez, érzéshez, gondolathoz. És ezek a történetek egyszer csak megmutatták, hogy az élet, amit vidéki, bizonytalan, önbizalomhiányos lányként olyan régen kerestem a fővárosban, talán ilyesmi lehet. Nem az, amit élek, hanem ami ezekben a szövegekben van.
– Mesélt erről az élményről az ismerőseinek?
– Az túlzás, hogy meséltem: esztétika-magyar-népművelés szakra jártam az egyetemre, ahol úgy hívtak, hogy Döm döm, tudniillik öt éven át egyetlen egyszer sem szólaltam meg. Ötödik végén mondtam először valamit az egyik órán. Mire az évfolyamtársaim tapsban törtek ki. De azért nyilván lelkendeztem egy-két ismerősömnek, hogy mi mindenre jöttem rá a mesékkel kapcsolatban. Beletelt némi időbe, mire rájöttem, hogy nekik korántsem ilyen magától értetődő megérteni őket. Mégis: éreztem, hogy valami nagyon értékes tudásra leltem, ezért nem adtam fel, és egyre többet foglalkoztam a mesékkel. Hamar rájöttem, hogy ezek nem – mint a folkloristák tanítják – szórakoztató sztorik, hanem tanító, tudásátadó történetek.
Könnyebb azzal azonosulni, aki történelmi hőstetteket hajt végre | Magyar Hang
A Virágvölgy rendezőjével a Magyar művészfilmes hagyományról, a Filmalap szerepéről és a kilencvenes évek iránti nosztalgiáról beszélgettünk.
– Mikor fedezte fel, hogy a mesének terápiás hatása is lehet?
– A középső fiam ötéves korában, 1996-ban nagyon beteg lett. Jártunk kórházról kórházra, de sehol sem tudták megmondani, mi a baja. Egyre rosszabbul volt. Mit tehettem: meséltem neki. A meséket nagyon szerette, elterelték a figyelmét, enyhítették a szenvedését. Egyszer aztán jött egy mese, amitől hirtelen teljesen megváltozott a viselkedése. Ma már tudom, mi történt vele, azóta rengetegszer láttam ugyanezt a klienseimnél, amikor találkoznak az ő meséjükkel, azzal, amely kapcsolatban van a tudattalanjukkal. Ez mindig megrázó, elmét, szívet, tudatot igénybe vevő pillanat. Az én ötéves fiam is remegve hallgatta a történetet, zokogott, és kérte, hogy mondjam még egyszer. Attól fogva nem létezett számára másik mese.
– Melyik volt ez?
– Az Óz, a nagy varázsló. És hogy miért volt ez a meséje? Mert megértette belőle, hogy hiába megy mindig újabb orvoshoz, és bízik benne, hogy a következő „Óz” majd meggyógyítja, ez nem így van; neki magának kell meggyógyulnia, csak ő képes rá. Ahogy a mesében Dorothynak is rá kell jönnie, hogy az ő lábán van a cipő. Később a fiam meggyógyult, én pedig mondtam az orvosának, hogy szívesen bejárnék a gyerek-, később a felnőttosztályra önkéntesként, meséket mondani. Tíz évig csináltam, és közben nagyon sokat tanultam. Aztán elkezdtem „rendelni” itt, ahol most beszélgetünk, az Astoria Kávéházban, és ebből alakult ki végül a meseterápia módszertana.
– Említette, hogy felnőtteknek is mesélt. Nem néztek furcsán önre, hogy mit akar itt holmi mesékkel?
– A mese eredetileg felnőtt műfaj. Egykor a közösség életének, gondolkodásának szerves része volt, ha nem is terápia, de olyan történetgyűjtemény, amelynek a szinte készségszintű ismerete rengeteg választ rejtett az élet nagy kérdéseire. Ha egy közösség tagja megakadt valahol az életében, volt hová nyúlnia a sokat hallott történetekből, ami továbblendítette. A mesékben minden alapvető kérdés megjelenik: a legtöbb a felnőtté válásról szól, meg a szülővé válásról, a halálhoz való viszonyról, a szerelemről, a házasság buktatóiról, az öregedésről. Annak idején a mesemondó élő emlékezetként tárolta ezeket a történeteket, amelyek fogódzót jelentettek a válaszutaknál.
Önmegsemmisítő mód - Nemes Jeles László-interjú | Magyar Hang
A Saul fia felelősségéről, az új filmjéről, a kultúrharcról és a XX. század elejét idéző várakozásokról beszélgettünk.
Amikor ma a terápiában előhozok egy-egy mesét, csupán előhívom azokat a fogódzókat, amelyek korábban az ember mentális életének természetes részét képezték. Agykutatók megállapították, hogy az emberi agy a történetek értésére van programozva. Ebből következik, hogy hatásosabb, ha egy történet tanít meg bennünket valamire, mint ha, mondjuk, valaki odavet egy jó tanácsot. Ezek a történetek ma ugyanúgy működnek, mint régen, épp csak fel kell eleveníteni őket.
– A könyvében érthető módon sikeres terápiákról ír – de van, hogy egy terápia nem hatásos?
– Természetesen van. A mesék egyik legáltalánosabb típusa a varázsmese, amelyben a hősön, az ellenfelén, a segítőn és a másik nemű szereplőn kívül majd mindig szerepel az álhős is: ő a hős ellentéte, az, aki nem állja ki a próbát, elalszik, el sem indul, elkocsmázza a pénzét, a könnyebbik utat választja. A terápiában nagyon fontos, hogy az ember hősként járja végig a meséjét, vagy álhős lesz belőle. Nagyon sokan megelégednek az álhős szerepével. Az már majdnem hős, elméletben esetleg az is – ám amikor arra kerül a sor, hogy az életében valamilyen lényeges ponton változtasson, visszahőköl.
Sok kliensem azonosul inkább az álhőssel. Ilyenkor abbahagyjuk a munkát, és azt szoktam javasolni, menjen ki „terepre”, nézze meg, mire jut. Miután kiderül, hogy álhősként nem jut messzire, vagy visszajön, és folytatjuk a megkezdett munkát, vagy benne marad ebben a szerepben.
– A könyvében az egyik – számomra – legérdekesebb eset a hölgyé, akinek A kis gyufaáruslány a kedvenc meséje…
– A világ legszomorúbb története.
„Ne mocskolja be a politika a fontos életműveket!" | Magyar Hang
Amikor először interjút kértünk a friss Gérecz Attila-díjas Dezső Katától, a szerződésére hivatkozva Orbán János Dénes közölte velünk, hogy szó sem lehet ennek engedélyezéséről. A KMTG elsőkötetes szerzője végül mégis kötélnek állt.
– Igen: borzasztóan szomorú mese, és mintha nem lenne benne semmi tanulság. Akkor mire való?
– Itt fontos, hogy különbséget tegyünk népmese és műmese között. A kis gyufaárus lány műmese. Andersen leírta a valóság egy szeletét, amely akkor az élet része volt. Nem színezte ki. Az emberek közönyösek: ezt ő mindennapos tapasztalatként élte meg. Ebben a mesében nincs vigasz – a népmesékben mindig van. Viszont döbbenetes tapasztalatom, hogy mostanában nagyon sok ember érkezik hozzám ezzel a mesével. Fiatalok, tizen-, huszonéves lányok és fiúk mondják azt, hogy ez a kedvenc meséjük. Aki ezt a mesét hozza, nem érzi, hogy ez végtelenül szomorú és tragikus történet. Gyönyörű, ugye?, kérdik. Gyönyörű, mondom. És akkor ezzel kell dolgoznunk, ebből kell elindulnunk.
– Miből?
– Hogy sok ember ma így éli meg a világot. Rideg, kegyetlen hely, de a végén ott van a „megoldás”: jön a nagymama, és elviszi a kislányt a mennyországba. „Elhagyta ezt a sötét világot.” Én pedig nem sikolthatok fel, hogy „de hát várj, a világ nem ilyen!” A világ se nem jó, se nem rossz. Olyan, amilyen – és a tudatunk határozza meg, hogy milyen a kapcsolatunk hozzá.
– Ez kortünet? Hogy így látjuk a világot? Olyan helynek, ahol a dolgok megtörténnek, mi pedig tehetetlenül szemléljük őket? Egyáltalán: ön, aki sok emberrel találkozik terápiás helyzetben, hogy látja, milyen ma a magyar társadalom mentális állapota?
– Borzasztó. Persze nem ez a jó szó. Inkább leírom egy képpel. Nagyon erős kép, ahogy látom magunkat ma. Mintha be lennénk borítva egy hálóval. Ott kuksolunk alatta, és látjuk ugyan a lehetőségek mezejét, de nem tudunk kilépni rá. Valami nem engedi, hogy nekiinduljunk. Ha „tudományosabban” akarok fogalmazni, a magyar társadalom mentális állapota ma szerintem nagyon zárt, önálló gondolkodásra alig képes. Az utóbbi fél évben bejártam a fél világot, és azt látom, hogy ami itthon van, elkeserítő. Máshol a szabadságnak olyan fokát éli meg sok ember, ami ma nálunk elképzelhetetlen.
A székelyföldi fahíd, ami megváltoztatja a közösség életét | Magyar Hang
A Kőzúgó vízesés hídját fiatal építészek kalákában emelték, mára Gyergyócsomafalva nevezetességévé vált, és elnyerte a Média Építészeti Díja különdíját és közönségdíját is.
– Botcsinálta népzenerajongóként tudom, olvastam, tapasztaltam: a magyar népzene bonyolultságában, komplexitásában egyedülálló. Elmondható ugyanez a magyar mesekincsről is?
– A mese egységes és egylényegű világkép része. Ugyanolyan része, mint a népzene, a tánc, az építészet, az öltözködés, a természethez fűződő viszony, egy adott nép mondakincse. Ennek a közös világképnek minden egyes részlete ugyanazt az igazságot hordozza, és egyetlen elemében benne van az összes tanítás. Összefüggenek egymással. Ha a népzenénkről elmondható az, amit mondott – és elmondható –, akkor ugyanez a népmeséinkre is igaz. A magyar népmesék a kristálytiszta tudat megnyilvánulásai. Legfőbb tanításuk, hogy minden, ami körülöttünk van – legyen az folyó, fa, kő, ember, állat –, lélekkel bír, és ennek megfelelő tisztelettel kell bánnunk vele. Ezt régen tudtuk. Ma mintha nem tudnánk.
– Ránk férne egy tudásunkat felfrissítő meseterápia?
– Nagyon.
Boldizsár Ildikó 1963-ban született Dunaújvárosban. Több mint negyven könyvet írt, legutóbb a Jelenkornál jelent meg a Hamupipőke Facebook-profilja című, meseterápiás eseteket bemutató munkája, amelyet Németországban is kiadnak. A Metamorphoses meseterápiás módszer megalkotója. Ez a világon egyedülálló, mert kizárólag a mesére épül, elsődlegesen a mesék segítségével gyógyít.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 29. számában jelent meg, 2018. november 30-án.
Hetilapunkat keresse az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy miről olvashat a lapban? Itt megtudhatja!
