Vége az aranyéletnek – hangzik el az azonos című sorozat befejező évadának nyolcadik, utolsó részében az ironikus, a nézőkre is kikacsintó mondat. Többszörösen is igaz a megállapítás. Egy ilyen szövevényes, véráztatta, bűnökkel terhelt történetet nem lehet a hagyományos értelemben vett happy enddel zárni. A vég így is felemelő, számomra legalábbis katartikus hatású. Ritka élmény manapság az ilyen a tévé előtt ülve! Figyelem, spoileres kritika következik!
A valóság hajlítgatása
Az Aranyélet harmadik, utolsó szériájának felvezetése igazán látványos volt; az alkotók az első két évaddal tényleg magasra helyezték a lécet. A tét emelése, a fokozhatatlannak gondolt fokozása azonban veszélyes mutatvány, s a részben ügyes marketinggel gerjesztett várakozás szükségképpen csapahelyzetet teremtett, amit nem is sikerült teljesen kikerülni. Az események néhol elszakadnak a realitásoktól; igaz, ez nem új jelenség. Már az első évad első részének autós üldözési jelenete is feszegette a határokat, hogy aztán a második évad híres, a legdurvább gengszterfilmeken is szó szerint túllövő nyílt színi városi vérengzése át is törje.
Ez azonban műfaji sajátosság, és különben is: az alkotók az igazat mesélik, nem csak a valódit. Bármennyire is reflektál a sorozat a mai magyar valóságra, nem dokumentumfilmről, hanem fikciós műről beszélünk. Ahol a dramaturgia a valóságot is meghajlítja egy kicsit: nehezen hihető, hogy a második évad vége és a harmadik eleje között mindössze néhány hét telt el, annyira új élethelyzetben és környezetben látjuk viszont a Miklósi családot. E nélkül azonban nem lehetne nyolc részen át feszültségben tartani a szereplőket és a nézőket: vajon kinek a gyermekét hordja a méhében Janka (Ónodi Eszter)? Volt és vélhetőleg leendő férjéét, Attiláét (Thuróczy Szabolcs) vagy az általa a második évad végén, az egész sorozat talán legváratlanabb húzásaként egy Buddha-szoborral agyonütött Hollós Endréét (Anger Zsolt)…
Ami fent van, az van lent is
Az Aranyélet körül már három éve, az első évad vetítésétől komoly rajongótábor, kisebbfajta kultusz alakult ki. A színészi játéknak, az izgalmas és fordulatos történetmesélésnek, a nem erőltetetten friss és életteli – szellemes és olykor bizony ocsmány – nyelvezetnek nyilván meghatározó része van a sikerben. De talán ugyanakkora szerepe lehet az ismerősség érzésének: a magyar világ jellegzetes figurái – kis túlzással balzaci tablót mutat fel róluk a három széria –, élethelyzetei, magatartásmintái, gesztusai köszönnek vissza lépten-nyomon.
A sorozat társadalomkritikája egyértelmű és félreérthetetlen, mégsem lehet pusztán aktuálpolitikai vádiratként értelmezni. Tegyük hozzá: a célzások mindig betalálnak. Igen, értjük, miről van szó, amikor a főszereplők tervezett nagy bizniszére veszélyes cikket megjelentetni szándékozó helyi lapot gyorsan felvásárolják. És ismerjük a beruházásra kiszemelt földek felvásárlását, az irányított pályázatokat, a természetvédelmi területre szemet vetett politikus-vállalkozókat, az arab „üzletemberek” tisztára mosott pénzéből nagyot álmodókat.
Ami fent van, az van lent is. A korrupció, az ügyeskedés átszövi az egész társadalmat a politika felhőrégióitól a romkocsmák és az áruházak piti simliseiig, csak a tétek nagysága más a különféle szinteken. Vagy törtető, gátlástalan nyertes, vagy élhetetlen vesztes (lúzer) lehetsz – az utolsó pillanatig ez látszik érvényes üzenetnek. Ezt igazolják Attila elvetélt kitörési kísérletei – „Mától tisztességesen fogunk élni” –, ez mozgatja Miklósi Márkot (Olasz Renátó) is, akinek sajátos apakeresése az egész sorozaton végigfutó, feszültségkeltő motívum. Ez a világ a romlottságnak egy olyan fokára jutott – és itt valóban összeér fikció és valóság –, ahol az is beszennyeződik, aki megpróbálja felvenni a harcot ellene.
Aki hite szerint a jó oldalon áll. Miklósi Mira (Döbrösi Laura) egyre ijesztőbb fanatizmussal fordul szembe családjával és mindazzal, amit számára ők jelentenek, hogy aztán egy döbbenetes jelenetben lemészároljon két embercsempész, lányfuttató stricit. Szerelme, Zebegényi Géza (Rajkai Zoltán), a Polt Péternél némileg motiváltabb ügyész a törvények betűjéhez való ragaszkodásával nem jut messzire. Jakab Erika főhadnagy (Danis Lídia) ezzel szemben a törvényen könnyedén átlépve küzd a bűnözőkkel. Nem csoda, hogy az alvilág sötét ruhás halálosztóját sokáig nehéz megkülönböztetni azoktól, akik ellen a szent háborúját vívja.
Mindenesetre az Aranyélet nagy erénye, hogy a fontosabb szereplők esetében kerüli a sematikus jellemábrázolást; egy ponton mindenkiről megtudunk valami olyasmit, ami ha fel nem is menti őket a cselekedeteikért viselt felelősség alól, érthetőbbé teszi, miért váltak ilyenekké. A másik erősség azon információk precíz adagolása, amelyek megismerése újra és újra átértelmezi az addig látottakat. A második széria párhuzamos történetmesélésével, új kulcsszereplőként Gáll Ferenc (Végh Zsolt) feltűnésével, a főhősök ifjúkorának felidézésével vitte még izgalmasabb irányba a sorozatot. Amely kerüli a rossz értelemben vett politikai korrektséget, nem finnyáskodik, ha a bűnnek bőrszíne, nemzetisége is van: szerepelnek benne ukrán és cigány maffiózók éppúgy, mint fehér galléros vagy politikus bűnözők.
Endre bá’ és a vén komcsi
A harmadik évadban külön kihívást jelentett a rajongók körében talán legnépszerűbb karakter, a kíméletlen gyilkos, egyben stílusos keresztapa halál utáni „életének” kezelése. Gondolom, a Bobby Ewing-féle feltámasztásos trükk szóba sem került – ez a megoldás az egész szériát hiteltelenítette volna –, végül egy kicsit sikerült túlkomplikálni a dolgot. Endre bá’ búcsúüzenetének adagolásával szerintem elegánsan kipipálták a leckét, én erőltetettnek éreztem azon lehetőség nyitva tartását, hogy Hollós mégsem halt meg. A hullaként való „visszatérés” mindenesetre a maga morbid komikumával megadja a kezdő lökést Endre bá’ varázs- és mítosztalanításához.
Ahogy nagy örömömre egy másik tévhitet is idejekorán leromboltak az írók. Attila első évad elején meghalt apja, Miklósi Mihály egykori ezredes (Lőte Attila) egy ideig mintha valamifajta tisztább, becsületesebb világ emlékképe lett volna, ellenpontozva a rendszerváltástól napjainkig, a kárpótlási és privatizációs trükközésektől a letelepedési kötvényekig és eurómilliárdos piszkos üzletekig ívelő legújabb kori történelmünket. Ahogy feltárul az ikonokkal seftelő „vén komcsi” valódi múltja, úgy porlad szét a szocialista erkölcs puritán világának mítosza is.
A befejező évad gyengeségének érzem Attila és az újságját vesztett újságíró, Nyíredi Barbara (Bakonyi Csilla) viszonyának ábrázolását; nem igazán volt kidolgozva ez a szál. A kormányzati hátszéllel a luxusberuházás helyszínéül kiszemelt Szentvázsony papíron független polgármesterévé megválasztott Janka részeg beszéde a Beatrix-gálán vagy a nagy menekülés paródiába hajló jelenete a déli határkerítésnél igazi gyöngyszem. Az utolsó előtti rész, amelyben Janka a hóvihartól elzárt házban megszüli gyermekét, a magyar sorozatfi lmgyártás egyik legerősebb epizódja.
Az első két évad az újrakezdés illúziójának felmutatásával, a törékeny és hamis családi idill pillanataival zárult. A harmadik évad már valódi lezárást hoz. Az a jelenet, amikor a Márk zseniális tervével elorozott eurókötegek és a család által használt ház a lángok martalékává válik, már olyannyira elszakad a realitástól, hogy legfeljebb szimbolikusan értelmezhető. Nem lehet új életet kezdeni a bűnök letétele nélkül – ezzel próbálkozik lánya, Bianka (Staub Viktória) elvesztése után bűnbánó oligarchaként vallomást tevő Gáll Ferenc is. A bűnös élet szimbóluma pedig a pénz, aminek hajszolása az egész családot egy olyan örvénybe ragadta, amelyből úgy látszott, nincs szabadulás. Mind a négyen embert öltek; a szereplőgárda cselekedeteivel három évad alatt mellesleg nagyjából a teljes Btk.-t kimerítette. Rögtönzésekkel, szerencsével persze mindent meg lehet úszni, de az újrakezdéshez mindez kevés.
Az utolsó percekben a Miklósi családot karácsonyra készülődve láthatjuk egy panellakásban – Nem megyek vissza a panelbe – sziszegte Janka még az első évadban, most egyszerű háziasszonyként sürög-forog a konyhában. Attila kerekesszékben tolja haza Márkot, aki az utolsó vakmerő akcióján szerzett sérülésével és az általa drogossá tett szerelme elvesztésével vezekel. Van miért. Ahogy a kis lakásban minden felnőttnek. Nem tudni, van-e bűntudatuk, Attila például gondol-e az első évadban fejbe lőtt rendőrre, Komáromi Zsoltra (Mészáros Béla). De mintha újjászülettek volna. Olyan idill lengi be az utolsó jelenetet, amit az ügyeskedésből élő, majd szédítő magasságba jutott Miklósiék talán soha nem éreztek még. Vége az aranyéletnek.
Az Aranyélet egy finn sorozat nyomán készült, az első évadot 2015 novemberében kezdte vetíteni az HBO. Író: Tasnádi István, Zomborácz Virág, Bárány Márton, Lengyel Balázs. Rendező: Mátyássy Áron, Dyga Zsombor.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 32. számában jelent meg, 2018. december 21-én.
Hetilapunkat keresse az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy miről olvashat még az ünnepi számban? Itt megnézheti!
