Diktatúrává változott Magyarország. Vagy mégsem? Hogyan lehetne hitelesen megragadni színpadon mindazt, ami ma idehaza velünk (és többnyire nélkülünk) történik? Mi okozza passzivitásunkat, ha tiltakozni kell, mitől olyan bonyolult a NER (miközben bizonyos vonásaiban primitív módon egyszerű)? Miért nem tudunk hitelesen beszélni arról, ami ma Magyarországon uralkodik? Erre próbáltunk meg két nemrégiben bemutatott előadás nyomán választ találni.
Ízlelgetem a szót: diktátor. A Római Köztársaságtól eredő kifejezést az utókor tette félelmetessé, növesztette a türannosszal, a zsarnokkal azonos jelentésűvé. Diktátor – látom a Vígszínház óriási plakátján, amely a 2018-as, a demokrácia külső jegyeit hordozó Magyarországon egészen világos üzenet.
A darab egyébként az ikonikus Chaplin-film alapján készült, hazai ősbemutatóját most tartották. Mai szemmel az 1940-es mozi – valljuk be őszintén – erősen középszerű, sokszor idétlen tréfákon alapuló alkotás. A némafilmes hőskorból érkező Chaplin (itt kettős szerepben, mint zsidó borbély és mint Hinkel diktátor – a Pfujrer – látható) zavarbaejtően nem találja helyét a hangos korszakban. Botladozik, kétségbeesetten ismételgeti korábban hatásos, ám a harmincas–negyvenes évek mozivilágában már érvénytelenné vált patronjait. A kölyök, az Aranyláz, a Modern idők keménykalapos hőse önmaga árnyékává vált első hangosfilmjében. Nem beszélve arról, hogy mára Hitlerről való beszédmódja is erősen meghaladott. Ami mégis figyelemre méltóvá teszi az A diktátort, az a népirtó zsarnokkal szembeni, a korban kivételes bátorsága.
The Great Dictator 1940 Charlie Chaplin Full Movie ENG Sound \ CZ titulky (optional)
Uploaded by Babylon Killa on 2018-06-21.
Tudjuk jól (de ismétlem: elég csupán a plakátra pillantani az érzést átélendő), hogy a Fidesz harmadik kétharmada, az ellenzék szétesése, az 1990 óta példátlan hatalomkoncentráció és a gátlástalan eszközökben bővelkedő, az elemi erkölcsi normákat felrúgó korban idehaza a diktátor szónak delejes hatása van. A harsogó betűket nézve első blikkre nyilvánvalóan nem Hitler, Mussolini, Sztálin vagy Kádár János, hanem – tetszik, nem tetszik – a magyar miniszterelnök jut róla eszünkbe. A bemutatóra készülő Eszenyi Enikő (a Víg igazgatója és rendezője) nyilván nem tegnap érkezett a holdról, pontosan tisztában van a szó hazai konnotációjával, az ezzel kapcsolatban az utóbbi években akaratlanul is beszűkült asszociációs lehetőségeinkkel.
Hirtelenjében eszünkbe juthat két hasonlóan érdekes és borzongató színházi áthallás a múltból. Amikor 1942-ben Greguss Zoltánnal a címszerepben Felkai Ferenc Néróját a Madách Színház (amely a mai Örkény Színház helyén működött) műsorára tűzte, világos volt mindenki számára, hogy a zsarnok, a Rómát felgyújtató császár Pünkösti Andor bátor teátrumában a világot lángba borító német vezér alteregója. „A századik előadás után beidézték Pünköstit – elevenítette fel később Felkai – a főkapitányságra. A színházak felügyeletével megbízott kapitány élesen figyelmeztette, hogy a közönség nyíltan beszél arról: a Nero tulajdonképpen Hitler. Ne tartsa tovább műsorán a darabot. Pünkösti nyugodt mosollyal azt válaszolta: – Kapitány úr, aki azt állítja, hogy Nero egyenlő Hitlerrel, azt máris csukassák le. Felkai egy skizofréniás, perverz szadistáról írt drámát, és nem egy ma élő politikusról. Aki összehasonlítja, magára vessen.”
Az évfordulók, amelyeket biztosan nem ünnepelnek meg a Nemzeti Színházban
Valószínűleg egyiket sem ülik meg, hiszen nem lehet rájuk különösebben büszke a teátrum.
Kevésbé egyértelmű allúziók mentén működött a nyolcvanas években az István, a király. A rendezés a népéért az adott nemzetközi helyzet kényszereihez igazodó Istvánt olyan reálpolitikusként mutatta fel, aki titokban a legyőzött és általa is ellenzett módon, kegyetlenül kivégzett Koppány nemzeti függetlenséget hirdető alapállásával szimpatizál. Ez egyértelműen a jóságos Kádár Jánoshoz kapcsolódó asszociációkat hívhatta elő a nézőből. A szöveg azonban a kor válsághangulatában erősebbnek mutatkozott a rendezésnél, és sokaknak éppen azt hirdette megdöbbentő szókimondással, hogy változtatni kell, „valakinek holnap le kell mondania hivataláról”.
A programot (odabent a „diktátor” látható), amelyet Eszenyi Enikő kiírt a Vígszínház falára, nem valósította meg – szerencsére – azzal az egyértelműséggel, ahogy a plakát öles betűi láttán hihettük volna.
Megvalósította viszont egy másik őszi bemutató, Fekete Ádám és Laboda Kornél A csatorna című (nem mellesleg a választások után született) előadása a Jurányiban, amelyben, ha szimbolikusan is, szintén megjelenik Orbán Viktor alakja. A színpad előterében a hivatalos állami tévéadó megcsonkított logója függ, mögötte pedig maga a stúdió látható. A középpontban álló, időről időre megtizedelt állományú, feltétlenül kormánypárti, kézi vezérléssel irányított (az üzenetek műanyag csőből klozetpapíron érkeznek) csatorna viszontagságos története – a közönséget figyelve – bizonyos pillanatokban metsző élességgel képes hatni. Elsősorban, amikor olyan kifejezetten aktuális ügyek kerülnek terítékre, mint a főnöki diktátum és a pislákoló lelkiismeret feloldhatatlan ellentéte vagy – a feléledő szolgalelkűségtől az öncenzúrán át a félelemig – újjászülető megalkuvásaink kérdése.
Brecht Krétaköre napjaink Magyarországán (Magánüzenet a POSZT-ról) | Magyar Hang
Három társulat is bemutatta A kaukázusi krétakört. ebből két előadás világosan rólunk beszél.
Maga az előadás azonban alapjaiban elhibázott. Nem elsősorban azért, mert Jézus Krisztustól a Tibeti halottaskönyvig túl sokat markoltak az alkotók. Az is másodlagos szempont, hogy számtalan elhagyható jelenetet benne hagytak a hullámzó ritmusú, rendkívül eklektikus, helyenként közönséges, nemegyszer olcsó humorú, ötletbörze-jellegű előadásban.
Az alaphiba az, hogy A csatorna tetszetős hazugságra épül. Arra a nézők és a szereplők között (részben legalábbis) meglévő közös hamis tudatra, hogy Magyarországon ma egyértelműen diktatúra van. Ennek egyenes következményeként az előadás lényegét tekintve a legfontosabb kérdésben meghasonlik önmagával, hiszen létezésének ténye, a színpadon hallható nyílt, olykor kifejezetten prepotens „orbánozás”, „rogánozás”, a Fidesz „testet öltése” (és az a felskiccelt kép, ahogy a centrális erőtérré lett párt a „néppel” közösen a miniszterelnök kebléből szopja az „anyatejet”) eleve cáfolja az előadó és a néző közti összekacsintás gondolati alapját, a hazai diktatúra tényét.
Az előadók a kifogásolható kiindulóponttal sajnos akaratlanul is szívességet tesznek a hatalomnak. Hiszen a közös hamis kód megszületése, működtetése alapvető érdeke lehet a rendszernek. Az efféle torz oppozíció keletkezése pillanatától ugyanis nemcsak része a NER-nek, hanem (természetesen abszolút jóhiszeműen) legitimálója is a jelenlegi állapotnak. Hiszen a viszonylag kis kört elérő előadást akár fel is lehet mutatni: valóban ez lenne a diktatúra? Hát nem pocskondiázhatnak minket nyíltan és büntetlenül? (A diktatúrázáshoz – ez a második következmény – hozzá lehet szokni. Hátránya, hogy mire időszerűvé válna, már ráun a többség.)
Lincselés Kunvadason | Magyar Hang
1946-os pogromtörténet a Radnóti Színházban Mohácsi János rendezésében.
Ne csapjuk be magunkat: Magyarországon egyelőre nincs diktatúra. És bár a rendszer valóban afelé gravitál, érhetnek még minket ellenkező előjelű meglepetések. A Vígszínház bemutatója azért is érdekes, mert Eszenyi Enikő rendezése nagyjából szintén ugyanerre jut.
A diktátor gondolatisága egyébként meghökkentő módon vág egybe Filippov Gábor a demokrácia és parancsuralom közti „szürkezónában” világszerte éledező és erősödő „hibrid rendszerről” szóló tanulmányával. Filippov megfogalmazása szerint, „hogy Magyarországon többé-kevésbé szabadon lehet bírálni a hatalmat, nem annak a jele, hogy »semmi gond a demokráciával«, hanem annak, hogy a hibrid rendszerek »ésszel« alkalmazzák az elnyomás finomhangolt eszközeit. […] Összességében a hibrid rezsimek fő erőforrását a demokratikus díszletek és a kritikus mértékű társadalmi »betegségtudat« hiánya jelenti. Csak addig merészkednek, és csak olyan eszközöket használnak fel, hogy a demokratikus látszat ne sérüljön.”
A hibrid rendszer gyenge pontja | Magyar Hang
Egyetlen helyen lehet legyőzni – nem az utcán, nem a parlamentben és nem a választási kampányban. A kultúrába kell visszavonulni, mert az a pénzes proli Fidesz-elit számára maga a dzsungel.
Az alapkérdés persze az, hogy ideiglenes állapot-e, ami mára NER címén kialakult. Ebben a formában marad-e fenn hosszabb távon, vagy pedig a nemzetközi környezet számunkra kedvezőtlen átalakulása esetén netán mégis nyílt diktatúrába torkollik? Eszenyi Enikő rendezése éppen a jelenlegi helyzet átmenetiségét emeli ki. E tekintetben – ritka kivételként – egy korántsem hibátlan előadásban képes újat mondani a hazai viszonyokról. Mindezt azzal a bravúrral teszi, hogy a nézőnek egyértelművé válik: nagyon rossz úton jár, ha azonosítja a darabbeli Hinkelt a magyar miniszterelnökkel. A rendezés úgy dolgozik az analógiákkal, hogy világosan megkülönbözteti, elválasztja egymástól a két rendszert: a nácizmus mintájára megmintázott tomániai diktatúrát és a félkész hazai „hibridizációt”.
Rámutat viszont azokra a határkövekre, amelyeket a tekintélyuralom kiteljesedése felé haladva már elértünk. „Itt tartunk” – látjuk és érezzük, miközben képesek vagyunk segítségével távolságot tartani a darabbeli államtól; legfeljebb a távoli hasonlóságot sejteti meg a rendezés a stadion emlegetésével, a felhúzott kerítéssel, a hazug propagandával, a (szellemi) korrupció természetességével.
A diktátor - trailer
Uploaded by vigpesti on 2018-10-26.
A formanyelv a burleszk, amelyben Hitler-Hinkel alakját bámulatos virtuozitással, olykor Chaplinnél is „chaplinesebben” formálja meg ifjabb Vidnyánszky Attila. A burleszket a darab a filmből örökölte, sok helyen egyenesen azt másolja. Miközben ezt kifogásolhatjuk, rá kell döbbennünk arra: nem is tehetne mást, ha mai viszonyainkról hitelesen akar beszélni. A Vígszínház megtalálta a NER-ábrázolás egyik kétségtelenül adekvát változatát, az olykor csupán sejtető, olykor vaskos humorral dolgozó burleszket. Chaplin és Hinkel ürügyén érvényes módon és pontosan értelmezi jelenlegi állapotunkat.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 28. számában jelent meg, 2018. november 23-án.
Hetilapunkat keresse az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 28. számban? Itt megnézheti!
