Természeti embernek gondolom magam, és úgy élek, mintha az lehetnék – erről beszélt lapunknak adott interjújában Kiss Anna, aki január 26-án ünnepelte 80. születésnapját. Hozzátéve azt is: ő aztán nem egy faluromantikus ember, tudja, hogy egy közösségnek milyen nyűgei vannak. Kossuth-díját 2016-ban vehette át, legutóbbi kötete pedig két éve jelent meg Suhogások címmel.
– A verseiben is ott vannak azok a különleges tárgyak, amik életében körülveszik, de a növények, a természeti világ szintén. Önnél rangooni igazgyöngyök és datura tölcsérek közt éli az ember mindennapi életét. Különlegesebbé, mássá is teszik ezek a mindennapokat?
– Valahogy úgy alakult az életem, hogy a világ különböző népeinek a kultúrájára nagyon érzékeny vagyok. Igen gyorsan átveszem a dolgokat, többnyire el is megyek ezekre a helyekre: Szibériától Mongólián át Kanadáig megfordultam már különböző tájakon. Ahogy pedig odaérek, azonnal átveszem a dolgaikat, úgy élek, mint ők. Az egybemosást, az is-is dolgokat viszont nem szeretem. Tisztán jó befogadni a népek kultúráját: majd én válogatok belőlük. Az emberiségnek valamilyen közös voltát érzékelem a világban, ezt erősíti meg, amit az ember tapasztal.
„A sztyeppék folytatása a magyar Alföld"
Kiss Anna a kortárs magyar irodalmi élet egyik legegyedibb jelensége. Nem lehet összekeverni senkivel a fejkendős alakot a furcsa, bő lebernyegekben, amelyek a divat koordináta-rendszerében értelmezhetetlenek. Van bennük valami időtlen, ahogy a költőnő lakótelepi lakásában is, amely zsúfolásig tele van a világ legkülönbözőbb kultúráinak műtárgyaival: afrikai, óceániai, mongol, kínai, japán dísztárgyak, maszkok, edények, textíliák.
– És mi kell ahhoz, hogy ne érezze magát idegenként mondjuk egy mongol kultúrkörben?
– Figyeljen, én keleti ember vagyok. Ha engem odalöknek akárhova keleten valaki más mellé, akkor azt mondják, hogy ahhoz a néphez tartozom. A családi származásom is eléggé vegyes, de hát a magyarságé nemkülönben. A világról ugyanezt tapasztalom. A kiizzadt, kidolgozott kultúrája az, ami összefog egy népet. A hozzávaló emberrel és a tájjal együtt mindez engem nagyon érdekel. A más művészetekkel: a képzőművészettel, a filmmel, a zenével való érintkezés szintén. De élményköltő nem vagyok. Mindennek meg kell érnie bennem, hogy vers legyen belőle. Többnyire pedig nem élményszerű versek születnek, hanem az én világomon átszűrt szövegek.
Kiss Anna költő, író. Gyulán született 1939. január 26-án. Kossuth- és kétszeres József Attila-díjas. Verseit a Kaláka, az Eszter-lánc, az Etnofon, a Ferenczi György és az Első Pesti Rackák zenésítette meg (mely zenekarok január 28-án koncertet is adtak a szerző tiszteletére a Pesti Vigadó dísztermében). Legutóbbi kötete két éve jelent meg Suhogások címmel.
Költészete külön világot teremtett a kortárs magyar irodalomban. Folklorisztikus elemekkel átszőtt, szürreális univerzuma nagy hatást gyakorolt Gryllus Vilmosra és zenekarára. Az idén ötvenéves Kaláka és Kiss Anna kapcsolata régre nyúlik vissza: még a hetvenes években zenésítették meg az Éjszaka, kéktollú páva című verset. Később Gryllus Vilmos dolgozta fel a költőnő műveit a Hangzó Helikon-sorozat részeként, ezekből a számokból született meg aztán a Ferenczi Györgyékkel közös ’69 című ikerlemez, amelyet Amerikában, Nashville-ben rögzítettek.
– Nem mondható el egyébként, hogy az emberek általában az élményért utaznak, keresnek fel más kultúrákat?
– Az emberek többségét én nem akarom bántani, de magam nem turistaként nézem a dolgokat. Rendesen felkészülök a szóban forgó országból, ahova megyek. Végül is az ember olvas, filmet is néz, nekem pedig előre megvannak a kérdéseim, amelyekre szeretnék választ kapni. Persze mindig mást talál az ember, mint amit akart.
– Milyen jellegű kérdésekre kíváncsi ilyenkor?
– A legrégibb múlttal kapcsolatos dolgokra. Az irokézeknél arra kérdeztem rá, hogyan szültek a nők. A házasságot hogy kötötték, a gyerek miként nő fel, mikor számít érettnek egy nő, egy férfi, a világképükkel milyen a viszonyuk. Kerestem a közöset, mert végül is a magyar ősmúlt sokáig elzárt volt tőlünk, és most sem tudunk mindent. Keresztény valónk csak a jéghegy csúcsa, alatta komoly korok vannak, és onnan vagyunk, az ösztöneinket onnan örököltük. Érzékelem persze, hogy a kultúrák kicserélődnek, és válogat egyik a másikéból. Nem is keseredem el, ha egy indián az esőben leveti a mokaszinját, és tornacipőben jár-kel az ő erdejében. Biztos, hogy a táncához visszaveszi, mert az a szertartáshoz tartozik. Egyébként keleti tájolású ember vagyok. Japán, Kína, Mongólia és a Távol-Kelet érdekel, és érzem magamban ezeket az ösztönöket, amelyek őket is mozgatják.
– Mik ezek az ösztönök? Mi teszi a keleti tájolású embert?
– Ha annyira megjártam volna a Nyugatot, tudnék válaszolni. Jártam ott persze, de voltaképp a nyugati embert olyan mélyen, ahogy a keletit vagy az indiánt, a költészetből, építészetből, zenéből ismerem. De amúgy nem az én világom. Az izlandiakkal néha igen jól érzem magam, mert ők őszinte emberek, róluk két perc alatt levedlik az, amit felvettek, és már arról beszélnek, hogy hol jártak a szellemek. Számítógéppel foglalkoznak, de máris visszavedlenek régi emberré.
– És mi jellemző a magyarokra?
– Nincsenek ilyenek, hogy „a magyarok”, itt is személyfüggő minden. A magyarok a maguk köztes helyén ilyenek és olyanok is. Vegyük csak a zenét! A keleti és a nyugati a zenében is ötvöződik, de a művészetekben általában. Én sem földhözragadt költészetet művelek, egyetemeset szeretnék, és ehhez kell a nyugati műveltségem is. Ami a keleti jelleget illeti, ez nem azonnal felfedezhető dolog. De azt hiszem, van nyugalma a verseimnek. Törekszem bölcsességre, és a keletről jövő olvasmányok tartanak lázban. Mondhatom a kínai költészetet, a japán prózát, a nomád népek hosszúénekeit is. Ugyanolyan nagy hatással vannak rám, mint, mondjuk, Dylan Thomas. De nem vagyok tudósa mindennek, inkább szenvedéllyel szeretném végezni a munkámat. Agyalni majd akkor agyalok, ha meg kell szerkesztenem a megszületett verset. Akkor viszont nagyon keményen szerkesztek.
– Tapasztalja, hogy az ember a verseskönyvre is úgy tekint, mintha regény lenne, és az elejétől a végéig haladva olvasná?
– Ez az általános, én azonban ezt mindig elkerültem. Nem lehetett bevárni, míg valaminek befejeződik egy íve, mert akkor sosem publikáltam volna. „Ollóval” vágtam el a köteteket, és sosem akartam azon problémázni, hogy a kialakult gyakorlat szerint hogy illik közreadni őket. A köteteimnek egyfajta belső szerkezete van, de az kívülről nem látszik, inkább az én belső elgondolásom szerinti. És bármennyire tisztelem az olvasót is, hiszen ővele beszélgetek a könyv által, azért nem az ő igényeinek szeretnék megfelelni. Annál szabadabb szolgálatra szegődtem.
– A természeti világ mellett megjelennek a verseiben a mitologikus, biblikus alakok, mint Samáel vagy épp Odin. Hogyan kapcsolódnak össze a minket körülvevő világgal?
– Vannak olyan könyvek, amelyek szorosan egy témához tartoznak. Ilyen Az úrnő ezüst ujja és a Jár nyomomban is. Utóbbi egy esszészerű menet, míg a másik megpróbálja megfogalmazni női szemmel azt a világot, amikor a magyarok Szibériából új szálláshelyre költöztek. Azt a fajta állandó összetartozást időben és térben, ami egy népcsoportnak, családnak vagy nemzetségnek is a velejárója. A legutolsó könyvemben, a Suhogásokban az első darabhoz egy térképet rajzoltam, mert ez egy kalandtörténet tulajdonképpen. Amelyben az emberről mint olyanról szeretnék elmondani dolgokat. Az élethez, a társadalomhoz, politikához és világnézethez valóan. A középső már a belátható múltat mutatja: a Rákosi-korszak falusi dolgait. Jelezve, hogy jó, jó, pokoli volt, de azzal együtt az ember bármilyen elnyomatásban, még háborúban is megőrzi élni akarását. Nem lehet csak úgy kitaposni belőle.
Akinek a minimalizmusban a sok kellett - Tandori Dezső 80 | Magyar Hang
A szerző, akit a maga teljességében alig ismerni ki: ma nyolcvanéves Tandori Dezső, az utóbb magát egzisztencialistának nyilvánító költőzseni. Említette 2012-es aforizmakötetében is, ő mindig akként gondolt magára, csak mások épp alig vették észre. Ami nem is lenne meglepő, hiszen a rendkívül termékeny Tandori művészetét a maga teljességében vizsgálni szinte lehetetlen.
– Mégis bujkálnia kellett önnek is, miután '56-ban elszavalta falujában a Nemzeti dalt.
– Igen, bujkálnom kellett, és az is elmúlt. Rehabilitáltam magam.
– Nem nehéz feldolgozni vagy felfogni egyáltalán, hogy egy vers elmondásáért rejtőzni kell?
– Nézze, én követem a történelmet, tudom, hogy ez ezzel jár. Mi akkor tudtuk, hogy mit csinálunk. Nem voltunk mi vérgőzösek vagy elszálltak. De akkor nem lehetett mást csinálni. Vannak olyan pillanatok, amikor nem lehet mást. Vállalnunk kell. Persze, csak a hülye nem fél. A bátor ember is fél, csak úgy dönt, hogy nem hallgat rá.
– Kabdebó Lóránt írta a hetvenes évek végén a Magyar Nemzetben, még a Világok-kötet után: a modern technikával beépített bérház mikrovilága és Hans Sachs mesterdalnokainak kisvárosa nincs is olyan messze egymástól. Ezek az azonosságok könnyen megtalálhatók?
– Persze, én ezt a színinövendékeimnek tanítottam is. Ahogy itt, a lakásomon belül is együtt vannak a dolgok, ugyanígy együtt van minden.
– Nem nehéz ehhez a régi világhoz visszanyúlni, amikor az ember épp rohan szülői értekezletre vagy számlát befizetni?
– Én ezt a világot egyáltalán nem szeretem, nem vagyok otthon benne. De elviselem, és teszem, amit kell. Nem élem viszont bele magam. Nem hagyom magam a mától tönkretenni, de azért egyben vagyok a mával is. Természeti embernek gondolom magam, és úgy élek, mintha az lehetnék. Tudom, mi van a világban. A napi nyűgöket nehezen viselem, hát gyorsan intézem.
„A tehetséges Kányádi Sándor" | Magyar Hang
Első nagy sikerének Sinka István költeményét tartja: az Erdélybe látogató Püski Sándornak szavalhatta el a Szóljon, aki látta című verset. Mindez a negyvenes évek elején esett meg a Nagygalambfalván született Kányádi Sándorral, aki május 10-én ünnepli 89. születésnapját. A költő a Magyar Írószövetség tavaly májusi Sinka-estjén számolt be a pályatárshoz kötődő emlékeiről.
– Gondolt arra is, hogy elvonuljon egy tanyára, és ott éljen állatokkal, fákkal, virágokkal?
– Faluról jövök, én aztán nem vagyok egy faluromantikus ember. Sokan azt hiszik, hogy hú, micsoda világ, aztán bemennek az első kocsmába, „előadják” magukat, és ott félig agyonverik. Nem ismerik azt a világot, én viszont igen. Tudom, hogy egy közösségnek milyen nyűgei vannak, és milyen melegsége, erényei, mi hív, mi zavar, mi bánthat. Indiánoktól tudom, hogy az ő régi világuk nem volt jobb, mint a mostani, csak indiánabb volt. Nincs olyan kor, ahova én visszavágynék. Olyan jövőt sem remélek. Az vigasztal, hogy a jóravaló emberek vannak s lesznek mindig többen.
– Mik a nyűgei ennek az említett falusi világnak?
– Az, hogy folyton egymás fazekába néznek, vagy hogy nem hagyják békén azt, aki kicsit is másféle. De hát ha az ember ott él, elviseli azt is. Egyszerűen élem az életemet, elfogadom az embereket, ahogy vannak. Azért, mert vannak kellemetlen emberek, vagy az életnek rossz pillanatai, esetleg évei, azért még nem fogom utálni vagy eldobni. Egy igaz emberért is érdemes az embereket, egy igaz percért az életet szeretni. Kell egy pici alázat ahhoz, hogy az ember okosan éljen. Tehát hogy a hatalmas egójától, amennyire tud, szabaduljon meg. Nagyon nehéz, de mi nem az?
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/4. számában jelent meg, 2019. január 25-én.
Hetilapunkat megtalálja az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy miről olvashat még a 2019/4. Magyar Hangban? Itt megnézheti.
