Sokan csak akkor ismerkedtek meg Tóth Barnabás nevével, amikor nemrég rövidfilmje, a Susotázs felbukkant az Oscar-jelöltek bővített listáján. De már korábban is tömegek találkozhattak munkáival: ő rendezte Kovács Zsolt és Pogány Judit szereplésével azt a szerethető nyugdíjastörténetet, ami pár éve robbantotta fel a közösségi médiát. Végül a Susotázsért sem izgulhatunk az Oscar-díjkiosztón, a rendező viszont egyre ismertebb, hamarosan pedig történelmi tévéfilmmel jelentkezik. A Jeanne Moreau-val való közös munkáról, a Vajna utáni Filmalapról és arról is kérdeztük, ő rendezne-e Wass Albert-filmet.
– Csalódott, hogy végül nem lett Oscar-jelölt a Susotázs?
– A csalódás kicsit erős szó, mert azt sejtetné, hogy számítottam rá, vagy mást vártam. Inkább viszont úgy fogtam fel, hogy lesz, ami lesz. Az megnyugtató volt, hogy a jelöltek bejelentése előtti hetek nagyon erősre sikerültek, akár sajtó, akár nézettség tekintetében. 212 ezren látták végül az interneten. Találtunk világforgalmazót, nyilván a shortlisten való szereplés következtében. Innentől kezdve minden isteni ráadás lett volna. Nem terveztem, így csalódnom nem kellett. Nyilván szomorú voltam, a bejelentéskor jobb lett volna ünnepelni, behűtöttük a pezsgőt is. Ott azért mindenki viszonylag gyorsan hazament.
– Hogyan látja egyébként a végleges listát? Sokan beszélnek mostanában az Oscar felhígulásáról, idén pedig a főbb kategóriákban már olyan filmeket találunk, mint a Bohém rapszódia, a Fekete párduc vagy a Csillag születik.
– Elképzelhető, valahogy nem követtem a nagyjátékfilmeket, inkább a rövidfilmekben voltam benne az utóbbi fél évben, részben a Susotázs miatt. Ott viszont pont az ellenkezőjét látom: én lettem volna úgymond a kommersz a jelöltek között. Csak abból a szempontból, hogy könnyed, viszonylag jól befogadható komédiáról van szó. A jelöltek közül négy valamilyen szinten a gyerekhalállal foglalkozik, szóval ott mintha ellentétes lenne a nagy hollywoodi filmekhez képest a tendencia.
Nem lesz magyar film a 2019-es Oscaron | Magyar Hang
Nem került be a legjobb öt produkció közé Tóth Barnabás Susotázs című rövidfilmje - derült ki az Amerikai Filmakadémia kedd délutáni (helyi, Los Angeles-i idő szerint kora reggeli) bejelentésén. Ugyancsak lemaradt az eseményről Milorad Krstic Ruben Brandt, a gyűjtő című egész estés animációja, amely a szűkített listán még szerepelt, ám az utolsó körbe már nem került be.
– Általában is könnyedebb darabokként vannak elkönyvelve a kisfilmjei mondjuk a magyar átlaghoz képest?
– Magyarországon szerintem igen, de Európában is elég sok fesztiválon járok lassan húsz éve, és valahogy mindig az van, hogyha rövidfilm és fesztivál és nemzetközi, akkor nagyon súlyos mondanivaló és komótos tempó a jellemző, illetve hosszabb filmidő, mint amennyit a történet vagy a téma igényelne. Inkább unatkozom, feszengek vagy bosszankodom egy filmfesztiválon. A közízléshez valószínűleg közelebb áll az enyém, de lehet, hogy mások pedig az én munkáimat ítélik túl könnyűnek. Ízlések és pofonok.
– Ha már pofonok és filmfesztiválok, ott volt a második részt is megért rövidfilmje, a (Terep)Szemle, amivel ezt a nagyon súlyos, komótos közeget parodizálta. Nem vették magukra és sértődtek meg?
– Kicsit benne voltak ezek a filmek, vagy olyan alkotók, akikkel esetenként dolgoztam is. Amellett konkrétan Tarr Bélának nagyon szeretem bizonyos filmjeit, és én sem vagyok abszolút olyan, hogy minden rossz, ami picit is mély vagy nehéz. Inkább az üres pöffeszkedést nem szeretem, a semmitmondást, a köldöknézést, a direkt lilaságot. De a határ teljesen szubjektív és vékony. A művészet pedig nem sport, minden az egyéni befogadástól függ.
– Önnél hol van ez a határ?
– Hanekét például nagyon szeretem, ő hihetetlen életszagú filmeket csinál. Ha nem keresem az értelmét, mit akart vele mondani, hanem azt nézem, hogy egy rendező, aki színészt vezet, a kamerát lerakja, történetet írom, úgy mesteri! Eközben a feleségem viszont gyűlöli, üresnek tartja és pöffeszkedőnek. Sok esetben érzek egyébként olyat, hogy van egy fesztiválkedvenc film díjakkal elhalmozva, közben hamis, rossz, hazug, díjvadász.
– A Susotázs a szinkrontolmácsok világába kalauzol el, komédia és dráma határvonalán egyensúlyozva. A konferenciaközönség soraiban egyetlen magyar foglal helyet, a tolmácsok pedig elkezdik találgatni, ki lehet az. Önnel is megesett ilyen, hogy egy nemzetközi közegben azonnal felismerte, ki érkezhetett ugyanonnan?
– Reptereken előfordul, hogy ha van egy nemzetközi csoport, könnyebb megállapítani, ki jöhetett Kelet-Európából. Persze, ez nem mindig működik kinézet, öltözködés vagy viselkedés alapján, de belátom, magam sem nézek ki úgy, mint egy dán egyetemista. A magyarokat már nehezebb felismerni, hiszen egy nagyon kevert népség vagyunk, akad skandináv és balkáni kinézetű is.
– A megértés nehézségei, a közös nyelv hiányának problémája megjelenik több filmjében is, a Susotázs mellett például az egészestés Rózsaszín sajtban, vagy az Autogram című rövidfilmben. Azt gondolhatnánk pedig, hogy aki ennyire nemzetközi közegben mozog, annak ez könnyebb, nem? Mondjuk egy szinkrontolmácsnak.
– Ez is lehet a csavar az egészben. Jól tudnak működni a hasonló váratlan fordulatok, miközben lehet, a valóságban könnyebben megy az egész. Amúgy nem nyelvhez, hanem régióhoz kötném a közös megértést. Dolgoztam lengyel operatőrrel, akivel teljesen jól megértettük egymást, miközben egy franciával, hollanddal vagy amerikaival nem feltétlenül ment volna ilyen jól. Látni ezeket a kulturális különbségeket azért, nem áll meg annyinál az egész, mint Robin Williams mondja a Jó reggelt, Vietnamban: „én azt mondom, paradicsom, maga azt, xioh phoung.” Látok egy visegrádi közösséget, de például Szerbia nagyon más, Ausztria nyilván nagyon más, Románia már más. De valahogy a cseh és lengyel vonalat nagyon szeretem, filmek és irodalom esetében is. Velük ilyen sors- vagy kulturális közösséget szívesen vállalok.
– A cseh abszurd fogta meg inkább?
– A filmjeiket nagyon szeretem, igen. De olyan észttel vagy litvánnal sem találkoztam még, aki csak kicsit is ellenszenves lett volna. Hiszen már az Ivan Gyenyiszovics egy napjában megírta Szolzsenyicin: „Lám, azt mondják, a nemzetiség nem jelent semmit, és mindenfajta nemzetiségben akadnak rossz emberek. Ahány észtet eddig ismert Suhov, egyetlen gonosz embert sem talált köztük.” Jó, persze megint ezek a sztereotípiák, amik veszélyesek tudnak lenni, hiszen egy pozitívra jut kettő negatív. Ne is a migránsokat említsük, vegyük csak a románokat és a velük szembeni előítéleteket.
– Litvánokról ugyanakkor kevesebbet is tudunk, nem?
– Nagyon keveset mind nyelvileg, mind történelmileg vagy kulturálisan. Ráadásul nem is finnugorok, mint az észtek, így ezt a közös pontot sem találhatjuk. Pedig mikor keresztülautóztam arra pár éve, nekem Litvánia tetszett a legjobban. Golfpályaszerű gyep, lovak, ranchok, mintha valahol Amerikában járnék. Több dokumentum- és rövidfilmest is ismerek onnan.
– Azt gondoltam volna egyébként, hogy kicsit olyan, mint a Rózsaszín sajt főhőse, aki önhöz hasonlóan Franciaországban született, és jól mozog felnőttkorában is abban a közegben.
– Sokáig valóban a francia kultúra erős befolyása alatt álltam, akár mint filmes is. A Sajttal nagyjából lezárult ez. Ebben van kicsi kiábrándultság, csalódottság is. Úgy érzem, tetszeni is akartam nekik, a kultúrájukat magasztaltam, mindent megtettem, mégis mennyi hálátlanságba ütköztem. Krzysztof Zanussi mondta nekem, akinél egy filmes kurzuson tanulhattam, hogy vigyázzak a franciákkal, mert olyanok, mint a macskák: engedik magukat szeretni, de nem adnak semmit cserébe. Valahogy az ízlésem filmnézőként is eltolódott angolszász irányba. Az Újratervezés észak-amerikai fogadtatása is nagyon jó volt. Azóta a munkáim nyelvét közelebb érzem az amerikai vonalhoz. Beszéljünk a Susotázsról vagy a következő tévéfilmről, az Akik maradtakról. A frankofónia belőlem kicsit kiveszőben van.
– Lehet így önzetlen vagy őszinte szeretetről beszélni? Macskák esetében is furcsa lehet az az elvárás, hogy ha már mi megsimogatjuk, akkor ő igenis legyen hálás és éljen azért, hogy bennünk jó érzéseket keltsen.
– Sokat azért nem vártam. De furcsa volt, hogy mondjuk van egy angers-i fesztivál, aminek a nyári kurzusára bekerült a Sajt, ott Jeanne Moreau-val fejleszthettem azt, de a fesztivál végül meg sem hívta a produkciót. Reisz Gábor ugyanezt elmondhatja a Rossz versekről, amit Cannes-ba nem hívtak.
– Komolyan tervezte egyébként, hogy Jeanne Moreau-t, akivel az Automata című rövidfilmjét készítette, meghívja egy ebédre az újpesti otthonába?
– Nem sokon múlott, anyám már szerintem meg is főzte az ebédet. Mi tényleg jóban voltunk, és ha három napot eljön, nem lett volna nagy extra taxiba ülni és beugrani. Kicsit sajnálkozva is mondta, hogy „átgondoltam, Barna, de egyszerűen nem fér bele.” Biztos nagy flash lett volna. Apám nagydumás franciatanár, biztosan imponáltak volna egymásnak. De hát sajnos nem jött össze, már nem is fog.
– Milyen volt ő személyesen?
– Magára vonta a figyelmet, bárhol is megjelent. Érdekes módon Amerikában viszont nem nagyon ismerik, és Magyarországon is kevésbé. Hangulatember volt érces, kemény hanggal, nagyon közvetlen, vagány, energikus. Kiszámíthatatlan is sokszor: egyik nap mondta nekem, hogy „holnap kettőtől hatig ott leszek, Barna, forgatunk végig, feltétlen számíts rám”, aztán megjelent, hogy „hú, gyerekek, húsz percünk van, aztán el kell rohannom.”
– A Rózsaszín sajton utólag nem érezte, hogy könnyedebb is lett, mint elképzelte? A későbbi rövidfilmek azért nem olyan tinivígjáték-szerűek.
– Szándékosan akartam olyat, amit egyfelől lehet tinikomédiának is venni, míg a második részére kicsit európaibb, franciásabb lesz. Ez talán hiba is volt. A kritika elutasította, mert tinivígjáték, a közönség viszont úgy érezte, a közepén leült az egész. Fura elegy volt, amit nagyon szeretek és vállalok, de sok mindent másként csinálnék már. A főszerepet és rendezést nem biztos, hogy vállalnám már egyszerre, emberpróbáló feladat, és a körülmények is spártaiak voltak, amennyiből és ahogy azt a filmet meg kellett csinálni. De én azt fiataloknak szántam, plázákba. Ehhez képest landolt a Művészben és a Cirkóban. Illetve játszották a Corvinban is, elmentem a bemutató után egy-két nappal. A pénztárnál fiatalok kérdezték, mit játszanak ma. Jött a válasz, hogy van egy új magyar film, mire rögtön, hogy „ja, akkor az nem, köszi.” Érdekes élmény volt, hogy ha magyar, akkor nincs is több kérdése. Mintha vega lenne, és hús ajánlanának neki. Persze, azóta már eltelt tíz év, ez változhatott.
– Nyilatkozta pár éve, hogy a rövidfilm kicsit olyan, mint a novella a regényhez képest: kevesebbekhez jut el, nem is nagyon fogyasztjuk. Pedig ön még nem is panaszkodhat. A közösségi médiában hatalmas siker volt az Újratervezés, rengetegen osztották tovább. De akadnak még ilyenek, vegyük mondjuk Vácz Pétertől a Nyuszi és az őzt.
– Ennek a másik oldala, hogy ingyen van a tartalom, otthon és azonnal nézhető is. Ha felraknám iTunes-ra, vagy a Vimeón fizetni kellene egy dollárt, akkor senki nem nézné. Az eredmények pedig továbbra sem összemérhetőek a nagyjátékfilmes nézettségekkel.
– Miből fakadhatott az Újratervezés sikere?
– Jó film, lássuk be, különben nem nézték volna meg ennyien. Szeretett magyar sztárok játszottak benne, Pogány Judit és Kovács Zsolt. És olyan sztori, amivel könnyen lehet azonosulni. Mindenkinek van belepofázós sofőrtársa, ilyen szomszédja, nagyszülője, mindenki vesztett már el közeli hozzátartozót. És olyan fesztiválon jött ki, ahol számított, hányan kattintanak, a magyar összefogás pedig megvolt akkor is.
– Nem jellemző egyébként, hogy sokszor romantizáljuk a hasonló perlekedő viszonyokat, miközben a benne lévő felek egyike kevésbé tartja vidámnak, hogy mindennap veszekedni kell?
– Hallottam ilyeneket, de az én filmemben ez nem volt lelki terror. Sokszor később jövünk rá, valakit mennyire szerettünk és mennyire fontos volt. Persze biztosan bosszantotta a férjet, hát én is mondtam Kovács Zsoltnak, hogy robbanjon szét, idegesítse halálra. De ugyanakkor annyira szerették, függtek egymástól, ez már látszott az elején. És a szeretet akkor a legerősebb, amikor már nincs a másik. Kicsit olyan ez, mint a Susotázsnál a szexuális zaklatás vádja, kapom ezt netes trolloktól, amiért az egyik szinkrontolmács pikáns megjegyzéseket tesz. „Vicces szerinted a zaklatás?” Hát, ha neked ez a zaklatás, akkor egy nagyon jó világban élhetsz.
– A #metoo utáni időszakban mondjuk számítani is lehet az ilyenre, nem?
– Biztos, persze. Volt is egy ilyen neccesebb rész, mikor mondja az egyik tolmács, hogy „aki megnevetteti, az viheti a nőt.” Ezt angolra úgy fordítottuk, hogy „the one who makes her laugh can have her.” Lehet, hogy úgy már kicsit túllőtt a célon, Amerikában főleg. Persze, a komoly ügyekkel foglalkozni kell, de ennél a rövidfilmnél nincs szó erről.
– A könnyedebb darabok mellett akadtak olyan komorabb sztorijai is, mint a Van egy határ, és az Akik maradtak is történelmi dráma lesz. A Van egy határ hangulatára számíthatunk?
– Más azért egy csattanós rövidfilm, mint egy hosszabb történet. A Férfiidők lányregénye című könyvből készült, és sokkal érzelmesebb, melegebb, emberibb történet lesz. Abból a szempontból rám jellemző, hogy inkább szív-, mint agyfilm. Ugyanabban az évben játszódik viszont mindkettő, 1949-ben. De ennyi csak az átfedés. A Médiatanács támogatásával készült az Akik maradtak, és úgy tudom, júliusban lesz a tévében. Ez abból a szempontból kétségbeejtő, hogy úgy fesztiválokra kevésbé tudna menni.
– Mire számít, Vajna halála után hogyan alakul majd a magyar filmfinanszírozás rendszere?
– Derűs kívülállással nézek az egészre. Persze, átérzem, hogy a szakma legnagyobb része most pánikol, és rosszabbat vizionál, mint ami volt. Ez benne is van a pakliban. Nekem az elmúlt években sem jutott el egyetlen pályázatom sem megvalósítás közelébe, így számomra rosszabb periódus már nem jöhet. Személyesen kívülállással figyelem tehát, de az iparág egészét nézve némi aggodalommal.
– Be is indult nemrég a kultúrharc, kormányközeli fórumokon pedig összegyűjtögették, az elmúlt évek termése szerintük ideológiailag miért nem eléggé megfelelő. Erről mit gondol?
– Sajnos az utóbbi pár évben rosszabbra fordult a helyzet, és csodálkoznék, ha az egyik utolsó épségben maradt kulturális bástyát nem próbálná a NER maga alá gyűrni. Nyilván nem örülnék, ha felülről erőltetve akarnák a történelmi témát sulykolni, ráadásul kötelező pozitív előjellel mindent. A történelem maga persze fontos nekem, az utolsó három filmemből kettő történelmi. Én megtettem a magamét! A kedvenc filmtervem pedig Könyves Kálmán idejében játszódik. Elkezdtük fejleszteni is, aztán leállították.
– Pálfi György nyilatkozta nemrég, hogy ő akár Wass Albert-filmet is forgatna, még egy tervet is beadott. A Filmvilágnak megjegyezve azt is, hogy egy alkotó életművét nem ítélhetjük meg az író politikai elköteleződése alapján.
– Én is szívesen csinálnék. A funtineli boszorkányt bármikor, boldogan. Függetlenül Wass Albert személyiségétől, történelmi tetteitől vagy nem-tetteitől, az a világirodalom egyik kimagasló alkotása. A jelenlegi kormányzathoz képest abszolút ellenzékben érzem magam, de az ugyanúgy zavar, mikor az úgymond ellenzéki oldal tesz skatulyába dolgokat, ugyanolyan szemellenzővel tekint a világra. De említhetném Gion Nándort is, aki a legnagyobb magyar írók között van, mégis politikai alapon tekintenek rá sokan. Ez ugyanúgy zavar, mint bármilyen közmédiás sajtóközlemény.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/7. számában jelent meg, 2019. február 15-én.
Hetilapunkat megtalálja az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy miről olvashat még a 2019/7. Magyar Hangban? Itt megnézheti.
