Nemrég újranyitották azt a moszuli múzeumot, amelyben az iraki város elfoglalása után még 2015-ben az Iszlám Állam (IÁ) egy „propagandavideóban” ókori műkincseket semmisített meg. Az Újasszír Birodalom egykor szebb napokat látott fővárosa, a könyvtáráról is híres Ninive így az értelmetlen műemlékrombolás egyik szimbóluma lett.
Az, hogy az intézmény egy része – még ha egyelőre csak kortárs festményekkel is, de csaknem öt év után – újra megnyitja kapuit a látogatók előtt, mindenképp gesztus értékű. Egyúttal szomorú apropót ad arra, hogy egy korántsem teljes, mint inkább reprezentatív összegzésben számot vessük arról, hogy az ártatlan életek mellett milyen kulturális javak semmisültek meg ez idáig ebben az évszázadban.
A legnagyobb pusztítások a Közel-Keleten, azon belül is elsősorban az egykori Mezopotámia (főleg a mai Irak) és Szíria területén folyó fegyveres konfliktusokkal szinkronban zajlottak. A XXI. század legnagyobb ámokfutása pedig egyértelműen az Iszlám Államhoz köthető. Noha a terrorkalifátus mára „faluvá” zsugorodott, felbecsülhetetlen károkat okozott.
Az ENSZ-felhatalmazás nélkül indított, 2003-as, amerikai invázió után csak a bagdadi nemzeti múzeumból 170 ezer műtárgyat loptak el a felfordulásban, a lelőhelyek pusztulása pedig az 1991-es első iraki háborút követően indult. S a tíz évvel ezelőtti pusztítás mértékét is jól jelezte, hogy bőven az IÁ megjelenése előtt Kalla Gábor régész-asszírológus már 2009-ben egy interjúban arról beszélt nekünk még a Magyar Nemzetben: „Ma Irakban a legnagyobb kulturális katasztrófa zajlik, amely valaha is sújtotta a világörökséget. Emellett eltörpül a második világháború vagy az indokínai háborúk okozta pusztítás, ugyanis azt kell elképzelni, hogy most iparszerűen ássák ezeket a mindenki által ismert iraki lelőhelyeket (…) Csaknem százezres nagyságrendű azon jelentős lelőhelyek száma, amelyek évek óta ki vannak téve a szabad rablás veszélyének.”
Miközben aztán jó pár évvel később a világ az Iszlám Állam propagandáján szörnyülködött, a muszlim, főleg – síita emlékeket sem kímélő pusztítást a képi, figurális művészi ábrázolás szigorú tilalmával megideologizáló – radikális szunniták fű alatt dollármilliárdokat kerestek, keresnek a kifosztott lelőhelyekből, hogy így finanszírozzák saját működésüket. Nemcsak az ad-Davlah al-Iszlamijjah, hanem más térségi milíciák is. A vevők meg sok esetben nyugatiak; olyan országokból, amelyek – elvileg – ellenük harcolnak.
Nyolc, még a 2003-as invázió után kicsempészett sumer műkincs került vissza Irakba | Magyar Hang
Az ötezer éves tárgyakat a londoni rendőrség foglalta le, és a British Museum munkatársai azonosították be. Még a rablólyukakat is megtalálták.
A teátrális akciókkal leplezett illegális műkincs-kereskedelemmel egy időben az IÁ azonban tényleg szinte sosem látott pusztítást rendezett. Moszul (Ninive), Kalhu (Nimrud/Larissza), al-Hadr (Hatra) és Horszábád (Dúr-Sarrukín), majd többek között a szíriai Palmüra volt a pusztítás főbb állomása. Kalhuban eldózerolták II. Assur-nászir-apli (Kr. e. 883–859) palotáját, a bejáratot díszítő bikatestű, emberfejű szobrokat (lamasszu) megrongálták, a zikkuratot meg az Eufráteszbe tolták; a lelőhely 80 százaléka pusztult el.
Palmürában a legismertebb műemléknek számító Baál (Bél) templomát, a település főutcáját díszítő, hosszú oszlopcsarnokot, a római színház szkénéjét, a Diocletianus császár idején emelt tetrapilon, illetve a XIII. századi mameluk erőd egy részét radírozták le a térképről. Több mint két tucat mecsetet, iszlám szentélyt, sírhelyet sem kíméltek, köztük Moszulban Szent György és Jónás próféta állítólagos, valamint Dániel próféta egyik feltételezett sírjának helyet adó mecseteit is szétverték, de az oszmán–török emlékek sem számítottak.
Így nem csoda, ha a keresztény templomok, kolostorok sem voltak kivételek, Moszul összes ilyen épületét lerombolták, de így tettek a zöld templom néven ismert VIII. századi szír keresztény műemlékkel az iraki Tikritben, a már IV. századtól zarándokhelyként is ismert, keresztények mellett muszlimok által is látogatott Mar Behnám-kolostorral. De feldúlták a Damaszkusz és Palmüra között fekvő Szent Elián-kolostort is, ám a szent ereklyéi ott megmaradtak. Az Iszlám Állam máshol is sikeresen halászott a zavarosban. A 2011-ben az arab tavasz után széthulló Líbiában, négy éve egy IÁ-egység Tripoli mellett muszlim-szúfi síroknak esett légkalapáccsal, hogy utána markolóval darabokra szedje.
Ehhez képest az afganisztáni tálibok ártatlan cserkésznek tűnnek. De most, hogy 18 év háborúskodás után az Egyesült Államok a minap megegyezett velük a „békéről”, azért érdemes felidézni, hogy 2001-ben ők voltak azok, akik dinamittal robbantották fel a VI. században a Bámiján-völgy sziklafalába faragott két, 35 és 53 méter magas Buddha-szobrot – amely ugyancsak az értelmetlen modern kori műemlékrombolás egyik szimbólumává vált.
Ami a már említett arab tavaszt illeti: műemléki szempontból felért egy katasztrófával. Ahogy ugyanis azt sok szakember kifejtette már, míg a térség diktátorainak volt, van műemlékvédelmi stratégiája – Szíriában például mintegy 320 ezer műtárgyat, a leletek nagyjából 90 százalékát helyezték biztonságba leltározva, lefotózva –, addig a felfordulásban sokszor tűntek el, rongálódtak meg műemlékek, a széteső ellenőrzés pedig a fosztogatások táptalaja. Egyiptomban is akadt ilyesmi Hoszni Mubarak 2011-es megdöntésekor, ám ott hamar elejét tudták venni a pusztításnak. Volt, hogy a helyiek élőlánccal óvták a műemlékeket – ahogy erről még 2011-ben beszélt nekünk a Luxor mellett, a thébai nekropoliszban ásatásokat folytató Bács Tamás egyiptológus.
Sajnos nem volt ilyen szerencsés az egykor aranyban úszó középkori Mali szellemi központja. Az egyébként az iszlám nyugat-afrikai terjeszkedésében is fontos szerepet játszó Timbuktut a 2012-es polgárháborúban az al-Kaidával kapcsolatban álló, az ország északi részét megkaparintó Anszár ed-Dín, azaz a Hit védelmezői nevű szalafista csoport dúlta fel rengeteg középkori muszlim síremléket, szúfi mauzóleumot szétverve, a központi mecsetet is megrongálva. A radikálisok bevették az egyik legismertebb, 1556 és 1627 között élt helyi muszlim gondolkodóról elnevezett, főleg Kuvait által finanszírozott Ahmad Baba Intézetet is.
A kutatóközpontban történelmi iratok ezreit őrzik, köztük a régió XVII. század közepén megírt krónikáját, a Tarík al-Szudánt is. Az automata tűzoltórendszerrel is felszerelt, a harcok alatt azonban laktanyaként használt épületet a milicisták felgyújtották; a tűzben négyezer irat semmisült vagy sérült meg. Timbuktu lakói közben tízezerszámra csempészték ki a radikálisok elől a város egyéb helyein őrzött történelmi dokumentumokat, nehogy az enyészeté legyenek. A várost végül francia segítséggel felmentették, és az ámokfutás értelmi szerzőjét rendhagyó módon bíróság elé állították. Így Ahmed al-Faki al-Mahdi lett az első, akit kulturális örökség megsemmisítésével kapcsolatban háborús bűncselekménnyel vádolt meg a hágai székhelyű nemzetközi törvényszék, és 9 év letöltendő börtönre, valamint 3 millió euró kártérítésre ítélték.
Noha a sajtó alig ír róla, a jelenleg is gőzerővel dübörgő jemeni polgárháborúban eddig mintegy 80 lelőhely és műemlék semmisült meg. Az Abdrabbuh Manszúr Hádi elnök mögött álló, szaúdi vezetésű koalíció, valamint a túlnyomó többségében síita fegyveres vallási milícia, a húszik közötti szövevényes csatározásoknak a főváros, Szanaa történeti óvárosa mellett a bibliai Sába-királyság háromezer éves romjait rejtő Márib is áldozatául esett, amely várost egyébként manapság az al-Kaida jemeni központjának tartanak. A harcok a történelem ötödik épített mecsetével büszkélkedő Zabíd óvárosát, vagy épp a Taizz egyik dombján álló, XII. századi Kairó-kastélyt sem kímélték, utóbbinak a harminc százalékát egy szaúdi légicsapás döntötte romba.
Persze olykor háború sem kell a pusztuláshoz. Tavaly szeptember 2-án Rióban elég volt egy tűz ahhoz, hogy az épp kétszáz éves Brazil Nemzeti Múzeum teljes anyagának több mint 90 százaléka, 20 millió tétel hamuvá váljon. A mai napig nem tisztázott eset során kihalt őshonos népcsoportok teljes dokumentációi égtek el, nyelvemlékestül.
Miközben a legkorábbi dél-amerikai embermaradványként számontartott, Luzia névre keresztelt 11 500 éves nő koponyája a csodával határos módon megmaradt, egy hétszáz egyiptomi műtárgyból (szarkofágok, feliratok, szobrok) álló együttes vagy egy, még a Vezúv 79-es kitörését is túlélő ókori római freskó is odaveszett.
És ha már Pompeji, az épp 270 éve újra felfedezett rommező sem áll jól. Az elmúlt években a régészeti parkot a korrupció és a maffia összefonódásának egyik mintapéldájaként emlegették. A 2012-ben induló Nagy pompeji projekt néven ismert állagmegújítási program felügyeletére kinevezett kormánybiztost, Marcello Fiorit és a régészeti lelőhely korábbi fő restaurátorát, Luigi D’Amorát az olasz ügyészség és pénzügyőrség korrupció és csalás vádjával letartóztatta – legkevesebb 79 millió eurót sikkasztottak.
Szenzációs felfedezés: eddig rosszul tudtuk Pompeji pusztulásának dátumát? | Magyar Hang
Egy most előkerült korabeli graffiti szerint nem abban az időpontban pusztította el az ókori római várost a Vezúv, mint ahogy azt sokan évszázadok óta hiszik.
Az anyagspórolás miatt közben az elmúlt évtizedben több épület összedőlt, így többek között 2010-ben a gladiátorok háza (Schola Armatorum), 2014 márciusában pedig a Vénusz-templom egyik árkádjáról hullottak le darabok, valamint a Nocera-kapu közelében lévő ókori temető egyik sírjának egy majdnem két méter magas és három és fél méter széles fala omlott le.
Ezzel cseng össze több maja lelőhely eltakarítása Belize-ben. A feljegyzések szerint a tizenöt legjelentősebb maja műemlék között számon tartott, mintegy 20 méter magas Nohmul-piramis „bűne” az volt, hogy útjában állt egy épülő autópályának, így nemes egyszerűséggel elbontották.
De nemcsak útépítkezés, hanem például bányafejlesztésnek is áldozatul eshet egy műemlék. Nem kell messzire sem mennünk, hiszen nemrég Németországban történt egy ilyen eset. Az észak-rajna–vesztfáliai Immerath települést teljes egészében felszámolták, és átadták egy lignitbányának. A Garzweiler-tárnában beinduló felszíni kitermelés miatt pedig le kellett bontani a Szent Lambertnek szentelt, 1888 és 1891 között neoromán stílusban épült templomot. A 705-ben az amúgy az erőszakos keresztény térítésnek áldozatul eső püspöknek már a 12. századtól kezdve állt temploma a településen.
A kölni egyházmegyéhez tartozó templomot a 16. század közepén késő gótikus stílusban átépítették, két harangja 1496-ban és 1512-ben készült, két tornyát pedig 1767-1770 között barokk stílusban „modernizálták”. Az immár csak fényképeken látható formáját pedig a 19. század végén érte el. A bányafejlesztés azonban simán felülírja a történelmi hagyományokat; az épületet 2013-ban sajátította ki a német állam, hogy aztán a település teljes területét a helyi illetőségű energiaipari óriás, az RWE vehesse művelés alá. S ugyan az átköltöztetett Immerath lakóinak építettek egy új templomot, amit szintén Szent Lambertnek szenteltek, de az új épület nyomokban nem őrzi a régit.
Szakértők egyébként úgy látják, hogy ugyan a konzerválási lehetőségek, feltételek jelentősen javultak, egyre több helyen van lehetőség egyre jobban vigyázni a leletekre, ám: épp a szemünk láttára alakul ki a feketepiacnak az a mechanizmusa, amely megpróbálja felszívni a nagyobb mennyiségű rabolt műemléket.
Munkásszálló is volt, most felújítják II. Rákóczi Ferenc szülőházát a szlovákiai Borsiban | Magyar Hang
A második világháború után államosították, 1945 után hasznosították raktárként, iskolaként is, az 1990-es évekre a teljes pusztulás határára került.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/7. számában jelent meg, 2019. február 15-én.
