Tünetmentes Grecsó Krisztián – érkezett a jó hír azok után, hogy a József Attila-díjas író-költőnek fej-nyaki rákkal kellett megküzdenie. Az átéltekről is kérdeztük a szerzőt, akinek egyébként tavasszal jelent meg új regénye. A Vera egy tizenéves, szegedi kislány viszontagságait meséli el a nyolcvanas évekből. A kötet mellett szóba kerültek versei, illetve az is, hogy mit gondol hatalmi helyzetbe került régi barátairól.
– A világra való naiv rácsodálkozás kedvéért lett új regénye, a nyolcvanas években játszódó Vera főhőse egy 11 éves kislány?
– Nem, abszolút nem. Bár határozottan élveztem a megírásakor, hogy lehet azzal szórakozni, amiként bizonyos dolgok reflektálatlanul maradnak. Nem kell mindent érteni, noha mindent lehet látni. Nem egyes szám első személyben mondom el a történetet, így még az a szabadságom is megvolt, hogy hangsúlyosabban kezeljek olyan dolgokat, amikre a főhős nem lát rá. Ez persze egy klasszikus narrációs technika, döntően a krimik használják. Az olvasó belelát Dr. Watson fejébe, de máséba nem, nyomozónk pedig nyilván nem ért meg mindent.
A regényemben amúgy is hasonló a helyzet, mint egy krimiben, hiszen családi titkok, elhallgatások, rejtélyek sorozata áll a kislány előtt, akár a saját életét, akár a családi körülményeit illetően. Hiszen ez egy korán jött szerelem regénye. Van itt egy hatalmas érzés, nagy adomány elvileg, amely mégsem tud az lenni, hiszen túl hamar érkezik. Ez rázuhan hősünkre, ő nem tud vele mit kezdeni.
Nem csak ifjúsági regény | Magyar Hang
A Vera igazi bravúrja, hogy az elbeszélő végig egy 11 éves kislány gondolatait, szavait és tetteit követi, hallgatja, nézi és adja elő.
– Nemcsak az első szerelem miatt érdekes a kora, de azért is, ahogy Vera életében először megrémül saját gondolataitól, felfedezi magában a gonoszságot, a bántás képességét. Rácsodálkozik még ilyesmire az ember, nincs kiveszőben belőlünk az önvizsgálat képessége?
– Jól mondja, a cselekmény jó része ilyen rádöbbenések sorozata. Ahogy klasszikusan mondják, lélektani a cucc, a lélekben játszódó ügyek kerülnek felszínre. A Vera hangsúlyozottan nem ifjúsági regény attól még, hogy a hőse kiskamasz. De az ifjúsági irodalmat olvasva nekem gyakran volt az az érzésem, mintha idealizálnánk a gyerekeket. Ezzel együtt pedig a narratívát butábbra vesszük, mint amilyen az a gyerek valójában. Egy előolvasó barátom kérdezte, hogy szerinted tényleg ilyen komoly dolgokkal foglalkozik egy 11 éves? Visszakérdeztem: téged milyen problémák kötöttek le ötödikes korodban? Pontosan ugyanazok, mint most, csak más nézőpontból. Nem hülye, csak gyerek – ezt akartam érzékeltetni. Nem mintha nekem derogálna, hogy ifjúsági regényként olvassák, hiszen az olvasó úgy ítél, ahogy szeretne.
– Az számít ezek szerint ifjúsági regénynek, amiben játékos könnyűségekről esik szó?
– Sokkal egyszerűbb: az lesz ifjúsági mű, amit az olvasók és a kritikusok döntő része annak szavaz meg. Lásd Weöres Sándor költeményeit. Szegény Sanyi bácsi felfeszülhetett a keresztre, hogy ezek nem gyerekversek. De mivel a kicsik imádták, és a kiadóknak ez üzlet volt, nem lehetett mit tenni. Persze, ha a versciklus egészét olvasod, akkor tényleg nem gyerekvers. De meg tudták úgy szűrni, hogy annak tűnjön. Ezek után már lehetett olyanokat mondani a rádióinterjúban, hogy márpedig ő nem szereti a gyerekeket. Mégis csak az olvasótörténeti hagyomány mondja ki a végső szót. Az én esetemben is így lesz, ha lesz ilyen egyáltalán.
Lackfi János: Egymás torkának megyünk | Magyar Hang
Nem jó, hogy gyűlölettel válaszolunk a gyűlöletre – mondja az író. A teljes interjú.
– De ez alapján A Pál utcai fiúk, a Kincskereső kisködmön és a Légy jó mindhalálig sem ifjúsági regények?
– Szerintem nem azok, nem is annak szánták őket eredendően. Illetve talán A Pál utcait, az első publikálásakor igen. De a szándékok lehetnek bármilyenek, nem azok lesznek döntő jelentőségűek. És egyáltalán nincs azzal sem gond, ha ezeket gyerekekkel olvastatjuk. Azzal sem lenne persze, ha a Verát olvasnák fiatalok. Eddig elég kevés szövegem volt hozzáférhető fiatalok számára – már lelki, szellemi értelemben. Talán a Megyek utánad. Ha így nézzük, inkább színesedik az életmű, ha egy másik generáció számára is elérhető tudok lenni.
– A felnőttkorba lépve már kevésbé lesz jellemző az említett önreflexivitás, a bántás képességére való ráismerés?
– Ez emberfüggő, és az egyénen belül is eltérőek az életszakaszok. Aki hajlamos a szorongásra, a lelkizésre, a folyamatos önanalizálásra, még annak is vannak korszakai. Mikor jobban jön ez elő, mikor kevésbé. Valamikor produktívan, máskor inkább hátraveti őt. Én épp egy elemző korszakomban vagyok, és néha úgy érzem, mintha ennek lennének eredményei. Máskor arra jutok, hogy nem lehetséges előrelépni. Csak a megállapított eredményekre rácsodálkozni tizenhatodszorra is: mintha először döbbennél rá, milyen ember vagy. A felismerés öröme ad valamiféle lendületet és lelki örömöt, de mégsem orvosolja a problémát. Hajlamos vagyok irigyelni azokat, akik rendkívül ösztönösen, annak durvaságával és természetességével élnek, nem tépkedve folyton magukat. Ennek megvan az az alázatos jellege, amit nagyapámtól láttam, és az a felszínessége, amit környezetünkben most gyakran tapasztalni. Ahogy az egódat elkezded csiszolni, másodlagos hozadéka lesz, hogy el is kezded róla lehántani a rétegeket. De most már kezdek belemenni afféle konyhapszichológiába, nem?
– Korábban említett is olyat az Élet és Irodalomnak adott interjúban, mennyire rossz tud lenni az a konyhapszichológia, ami a betegség kapcsán előjön az emberekből. Miközben észre sem veszik, hogy melyik jó szándékú mondattal ártanak igazából, nem?
– Ha érintettek vagyunk valamiben, hajlamosak vagyunk úgy érezni, hogy jobban értjük a mechanikáját. Legyen szó bármilyen traumáról. Több alkalommal kértek fel olyan szakbeszélgetésekre, ahol betegtársak vannak jelen, és közösen lehet gondolkodni krízishelyzetekről. Ennek megvan az a felelőssége, hogy a néző a te történetedet valami példázatnak fogja ösztönösen felfogni. Ettől tartózkodom. Már csak azért is, mert engem több olyan narratíva is megviselt, amivel segíteni szerettek volna. Rettegést, szorongást okoztak vele, inkább elkeseredtem, minthogy kinyílt volna a világ. Ezért félek tőle, hogy én másoknak javasoljak bármit is. Mi van, ha ugyanakkora kárt okoznék? Vannak jó doktorok, de az orvosi kommunikáción is lenne mit fejleszteni. Előre is bocsánat, hogy visszatérően a „krízishelyzet” kifejezést használom, de igyekszem a „betegség” szót kerülni, miután más hasonló, nagy kereszt is lehet ugyanilyen hatással. Az abba bekerülő ember eleve egyedül van, aztán ezektől a mondatoktól lesz még jobban egyedül.
– Mik ezek a mondatok?
– Sokan voltak az én esetemben, akik az őszinteségre igyekeztek alapozni, elmondva, mi minden várhat rám. Egy ilyen kezelés alatt cifra dolgok jöhetnek, végtelen tömege a szenvedésnek. Ennek egy része meg is valósult, sajnos. De nem biztos, hogy attól jobb volt, hogy tudtam, mi várhat rám. Inkább csak rettegtem tőle. Közben van bennem egy erős félsz is, mikor erről beszélek. Nem akarok vele turnézni, ez nem egy olyan téma, amit illene eladni. Annál sokkal súlyosabb. És nem is szeretnék vele azonos lenni. Úgy próbálom feldolgozni, hogy nem tagadom meg ugyan, de nem is válhat egyfajta bulvártémává. Ezért is igyekszem tágabb keretekbe helyezni.
– Nem bulvárfeldolgozás volt az sem, ahogy olyan versekben beszélt róla, mint a Jelenkorban megjelenő Mint hagyaték, vagy a Babits Mihályra reagáló Esti válasz. Utóbbiban azt írva, „most már érted, / miért sarjad fű, ha azután elszárad, / és miért szárad el, ha kínjában újra nő.” Miért?
– Van egy ciklusom is, ami lassan kész, és Babits után Balázsolás-ciklusnak neveztem el. Hasonló betegsége volt, mint nekem, Kosztolányinak még hasonlóbb. Babits az egyik olyan legkorábbi költőnk, akitől fennmaradt hangfelvétel. Az, amin az Esti kérdést szavalja a harmincas évek második felében, amikor már csomószor elment a hangja. Egy ember, akinek ránk maradt a némasága a beszélgetőfüzetekkel, és ránk maradt a hangja is ugyanebből az időből, gazdátlanul. Elképesztő hatással volt rám, amikor nekem sem volt hangom, és csak remélhettem, hogy valaha lesz. Az Osteologiai Közleményekben jelent meg 2015-ben, közel nyolcvan évvel az 1938-as stockholmi műtét után a leletek kiértékelése. Még szerencse, hogy a svédek megőrizték a szövetmintát. Ezen gondolkozva jutottam arra: „És nyolcvan év múlva a hallgatás bezárul, / A hangon és némaságon túlról a lelet elárul, / Hogy a halál csak az örök.”
– Gyakran hallunk arról, hogy a közösségi médiában mindenki pozitív képet lát a másikról, ezért úgy hiszi, csak neki vannak problémái. De ez utóbbi is jellemző, nem? Azt feltételezzük, hogy mi szenvedünk a legjobban, ezért a másik problémáit már meghallani sem vagyunk hajlandók. „Engem sem sajnál senki”, vetjük oda öntudatosan.
– Valóban nagyon galádul tudja tükrözni a Facebook a lelkiállapotunkat. Azt, mennyi félelem, fájdalom van bennünk. Valamelyik nap mentem pékhez, ahol egy cigány kisfiú sírt, hogy szeretne szendvicset enni. Ínycsiklandó szendvics volt, valóban. Az anyukája mondta, hogy csak kakaós csigát tud venni, szintén friss, jó lesz az. Rendes, jól szituált emberek voltak, történetesen cigányok.
Gerillanovellák lepték el Budapest utcáit | Magyar Hang
Herczeg Szonja megmutatná a szorongó embereknek, nincsenek egyedül.
Én is megkívántam azt a szendvicset, megvettem neki egyet, és magamnak is. A történet normális helyen úgy folytatódna, hogy megköszöni az anyuka és kisfiú, majd megy mindenki a dolgára. Itt viszont hihetetlen gyűlölet robbant ki a pékből és a vásárlóközönségből. „Akkor vegyen nekem is, ha ilyen jól megy!” „Mit képzel maga? Most ideszoktatja a cigányokat.” Egy pillanat alatt pattant ki a semmiből, egy hétköznapi helyzetből. Miért ne menne így a Facebookon is, amikor első dühből lehet válaszolni, azonnal pengeéllel vágni!?
– És akkor már nem is tudunk örülni ismerőseink örömének, eljegyzésének, családalapításának. Biztos nála is csak felszíni a boldogság – nyugtatjuk magunkat.
– A gyűlölködő narratíva trenddé vált, beszólni, odamondani ma már érdem. Ez valamiféle új őszinteségnek van álcázva. Mintha mindenki ezt gondolná, csak nem merik kimondani, és tessék, én ki merem.
– Vera a regényben arról beszél, hogy Szegedet nem bánná elhagyni, ha vele vannak azok, akiket szeret. Mennyire lehetséges ez felnőtteknél? Idővel egyre nehezebben mozdulunk, nem?
– Velem így van, az biztos, egyre nehezebb arrébb menni akár csak egy-egy sarokkal is. De már 14 éves koromban az volt az egyik legfőbb problémám, ami a verseskötetem hátulján is szerepel, hogy a helyek függésében élek. Örökös őrület. Ezzel már nem is tudok, vagy akarok mit kezdeni. Ha most elmegyek Szegedre vagy Békéscsabára, a régi helyekre, utána két napig megint meg vagyok bolondulva, úgy felszakad minden. De nem baj. Szeretem is, hogy ezek a városok segítenek nekem nemcsak emlékezni, de viszonyítási pontok is maradnak. Olyan, mintha az adott korszakaim valamilyen hely tükrében meghatározhatóak lennének. A korábbi egók ott maradtak.
Zombik a gazos hegyoldalon - interjú Térey Jánossal | Magyar Hang
Élőhalottak a pannon Provence tájain, kultúrkritika és bebírók, lángos- és hekkszag, valamint az ötvenes évek kísértő hangulata. A teljes interjú.
– Nem jellemző, hogy mindig csak utólag gondolunk arra, milyen jó volt nekünk valahol? Benne élve viszont akkor is egy még korábbi helyzetbe vágytunk vissza.
– Csak azt tudom mondani, hogy én kifejezetten örömmel gazdálkodom a boldog időkkel. Vannak ilyenek, elég gyakoriak. Szegeden, ahol egyetemre jártam, az utolsó egy évet már kimondottan élveztem. Minden pillanatát! Tény, hogy nehéz meglátni az adott életkorban meglévő szépségeket. Hiszen mindig csak egy szakasznyi élvezet és információ áll rendelkezésünkre, és mindig azt nézzük, mit vesztettünk el.
– Nem természetes egyébként kötődni helyekhez, emberekhez, tárgyakhoz? Különböző életfilozófiák mantrája, hogy igyekezzünk mindentől lecsupaszítani magunkat, legyünk egyedül is boldogok, utazzunk és éljünk mindenfelé. Keleti kultúrákban pedig divat lett az is, hogy éljünk bútorok és tárgyak nélkül: elég egy matrac, néhány ruha és fogkefe. Nem jobb építkezni, ragaszkodni?
– Van az anyagiaktól való teljes függetlenségnek valami idealisztikus szépsége. De azért a függők védelmében mondom: ha már nem tudsz mindenről lemondani, ahogy Krisztus megtette, azért igyekezz méltósággal élni. Baán Izsák atya mondta az egyik prédikációjában: nézzék, mit tehetnek, ha már nem tudják a javaikat holnap szétosztani. Van ennek valami iróniája is. Nekem ez segít a saját túlzásaimból is visszavenni. Hiszen én nem vagyok olyan jó ember, hogy képes legyek a jézusi utat akár belátható távlatként felmérni. Parasztgyerek vagyok, ez van a lelki attitűdömben, abban, ahogy az anyagiakhoz viszonyulok. Annak az összes szorongásával és örömével.
Kiss Anna: Egy igaz emberért is érdemes az embereket, egy igaz percért az életet szeretni | Magyar Hang
Természeti embernek gondolom magam, és úgy élek, mintha az lehetnék – erről beszélt lapunknak adott interjújában Kiss Anna költő.
– Színpadra írta A Pál utcai fiúkat, és a Vera is egy Molnár Ferenc-idézettel indul arról, hogyan kezdett derengeni Boka egyszerű gyereklelkében a sejtés, hogy tulajdonképpen mi is az élet. Mi lenne az?
– A Pál utcai fiúk végtelenül kegyetlen regény. Kegyetlensége pedig az őrületes őszinteségében rejlik. Nemecsek akkora terhet vállal, amekkora egy felnőttnek is sok lenne, majd hősi halált hal. Egy ember van, aki ebből megsejt valamit, a többiek már a latinleckéről beszélnek hazafelé menet, és a lépések ritmusával törődnek. Amivel szemben a narrátor megengedő is, hiszen az élet megy tovább, és elvégre még csak gyerekek. Ez a keresetlen kiábrándultság a regény végén megszólított engem, és arra gondoltam: vannak gyerekek, akiknek fel kell nőniük olyan feladatokhoz, amit felnőttek sem bírnának. És nem biztos, hogy később azt bárki meghálálja. Ez van az Abigélben is, ahonnan a másik mottót vettem. A Verában ezt kívántam megjeleníteni, amikor egyik pillanatról a másikra egy jól belakott élet élhetetlenné válik.
– Amikor ilyen történik, az ember át is értékeli, amik korábban foglalkoztatták? Tavalyi levelében írta még, mikor interjút kértünk öntől, hogy a betegségről egyelőre nem szeretne beszélni, másról meg nem tud, a kultúrharcos közéleti viták pedig lényegtelenek.
– Könnyű lenne azt mondani, hogy más viszonylatba került az életem, ebben pedig ez annyira piti ügy, hogy erőm és kedvem sincs vele foglalkozni. Ez viszont kicsit álságos is. Hiszen amikor beindulnak a hétköznapi ritmusok, és az ember visszatér a jól bejáratott életébe, akkor ezek a kihívások, ezek vannak itt körülöttünk. Az, ami az irodalommal, az MTA-val történik. Lehet persze egzisztenciális, vagy spirituális szempontokból növelni a távlatokat, de igazságtalan lenne. Sokan szeretnék meggyőzni a döntéshozókat, sokan küzdenek a működő akadémiáért. Eszemben sincs az ő munkájukat megmosolyogni. De kénytelen voltam ebben a gyógyulási folyamatban befelé figyelni, magamnak engedményeket tenni. Ezeket az engedményeket néha behúzott nyakkal kell megtenni. Márai kapcsán hasonlítottam össze egy tévékritikámban a külső és belső emigrációt. Kicsit belső, kényszerű elvonulás volt az enyém.
– A kultúrharc ellenére születnek azért másféle reakciók is, például a Petőfi Irodalmi Múzeum új igazgatójától. Demeter Szilárd már többször is elmondta, hogy szereti az ön írásait, mert „van bennük lélek”. Mit szól hozzá?
– Örülök, ha szereti, egyébként ismerjük is egymást, egyidősek vagyunk. Nekem megvan ez a generáció régről, évtizedekkel ezelőttről. Sokat jártam ki Erdélybe, felolvastunk közösen, átittuk együtt az éjszakát. Közülük most sokan, a negyvenes éveik közepére, hatalmi helyzetbe kerültek. Ők az Előretolt Helyőrséggel indultak, mikor mi a Sárkányfűvel próbálkoztunk. Imponáló csapat volt sok iróniával, kemény, szarkasztikus szöveggel, a transzilvanizmus elvetésével. Rejtő Jenő volt a mindenük, bírtam, amit csináltak.
Furcsa, lassan évtizeddé dagad, hogy nem beszélünk, és az ilyen gesztusok mögött meglátom azokat az embereket, akiket ismertem annak idején. Sokáig azt hittem, hogy a mi generációnkban képtelenség, hogy az ilyen törésvonalak létrejöjjenek. Együtt voltunk, röhögtünk, jártuk az éjszakát. Nem létezik, hogy ez másként legyen. És nemhogy így lett, de minden átmenet nélkül lett így. Olyan jó lenne, ha az ilyen gesztus, amit a PIM igazgatója gyakorol, túlmutatna önmagán, és ragaszkodhatnánk az irodalom lényegéhez.
„Habony Árpád soha nem drogozott" | Magyar Hang
Demeter Szilárd Szakács Árpádról, székelyföldiségről, Habony Árpádról. Interjú.
– Érdekes, amit mond, hiszen maga Bayer Zsolt is így fogalmazott egy interjúban az ő generációjáról. Hogy azt hitték, ők ott a kilencvenes évek elején majd meghaladják a korábbi szembenállásokat, és az ő polcukon éppúgy megfér Tina Turner, mint Csoóri Sándor.
– Valószínűleg ez egy állandó generációs élmény. Lehet, én is naiv voltam, amikor ezt gondoltam. De nehezen tudok azzal mit kezdeni, mikor régi barátokkal kerülünk szembe. Persze, nem mindenkivel, Lövétei Lázár Lászlóval vagy Fekete Vincével most is nagyon jó például a viszony.
De ott van György Attila, akiből harcos publicista lett. Emlékszem, amikor tizenöt-húsz éve, felolvasás előtt kiszakadt a farmernadrágom, és az ő albérletében varrtuk ketten. Elképesztően ronda lett. Két hülye fiú, nyilván egyikünk sem tudott varrni, hatalmasakat nevettünk, utána dumáltunk reggelig. Tudom, ez olyasféle nosztalgia, amit bárki mondhat. Hogy azt hittük, miénk a világ, miénk a jövő, és minket a korábbi gondok már nem foglalkoztatnak. És imádtuk a Felvidéket, Budapestet is, átittuk Pozsonyt, aztán most meg már stratégiákon gondolkozunk, hogyan lehet régi barátokkal még szót érteni. Milyen ország ez, milyen élet?
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/10. számában jelent meg, 2019. március 8-án.
Hetilapunkat keresse az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2019/10. számban? Itt megnézheti!
